Két mozgássérült fiatal, Zolika (Fenyvesi Zoltán) és Barba Papa (Fekete Ádám) a rehabilitációs intézetben tölti mindennapjait, közös képregényt rajzolnak önmagukról, mígnem találkoznak Rupaszovval (Thuróczy Szabolcs), a börtönviselt kerekesszékessel, aki a szerb maffiának dolgozik. A fiúk csakhamar hozzászegődnek, megízlelve az alvilági életet. Zolikának azonban több forog kockán, ha ugyanis egy gerincműtétet nem végeznek el rajta, akár az életét is elveszítheti. Csakhogy a műtét méregdrága, támogatásra pedig csupán egyetlen embertől számíthat: attól, aki pontosan az ő mozgáskorlátozottsága miatt hagyta el anyját, s menekült egészen Németországig. Magyarországon ugyanakkor sokkal jobb apafigurát talál Rupaszov személyében, aki nemcsak pénzt ígér, de hajthatatlanságával a reményt is képviseli számára, a világ pedig, amelybe általa belecsöppennek, pajzsukká válik.
A műfaj sokrétű, hiszen bár akciófilmes és vígjátékos elemekkel operál, mégis kőkemény dráma. A szereposztás kifogástalan, a kerekesszékekbe valóban mozgássérültek ülnek, ezáltal a film dokumentarista jelleget is kap. Ez pedig akarattalanul tovább erősíti a fikció és valóság bizonytalanságát. Menekül a valódi elől, de felteszi a kérdést: mekkora eséllyel lehet jobb ennél a leképezett világ, ha pusztán tapasztalat útján szerezhet kellő anyagot az alkotáshoz? Akár a képregényírásban, a filmkészítésben is csak az őt körülvevő világ lehet a minta. És hiába hisszük, hogy a költészet bezzeg lebegő művészet, a szavak profanitása még ezt is földhözragadttá teszi. József Attila verse ennek megfelelően megágyaz a filmbéli cselekménynek, majd rángatni kezdi a párnákat. A létrehozott mű mégis eléri célját: a fiúk egyenlők lesznek mindünkkel – a humorban. Nemcsak kinevetik magukat, de minket is nevetni hívnak. Ez szakítja át végérvényesen a gátakat, azonossá teszi, szinte mellénk ülteti őket a moziban. A szatyorból elsütött pisztolyok, a félrenyomott üdítőautomata és Barba dezodormániája egytől-egyig szerethetővé teszik a csetlést-botlást, sőt egyfajta közös teret is adnak számunkra, ahol már teljesen mindegy, melyikünknek adatott meg a képesség a futásra.
A film tehát már nem csupán valóság vagy teremtett világ, minden általa megfogalmazott újra is teremtődik. Egy jó film természetéből adódóan ilyen: megfest egy képet, zöld helyett pirosat használ, a nyílegyenest becikkcakkozza, végül néhány pacát nyom a sarkalatos részletekre, majd az összes fogát kivillantva vigyorog, várva a reakciót. Felháborodásunkra ártatlanul értetlenkedik: miért ne lehetne ez a világ? Miért ne lehetne egy ideális világ olyannyira egyenrangú, hogy a mozgássérültek bűnöznek benne? Till Attila filmje álmodik egy merészet, a sarokba rakja a kerekesszéket, majd pofán vágja az előítéletet, a becsmérlést, az alulértékelést és a diszkriminációt. A pozitívat is. Miért ne hihetnénk neki?
