A Homok alatt egy férjét 25 év házasság után elvesztett kemény és makacs nő lassú összeomlását mutatja be, a maga szikárságával, bölcs kérdésfelvetéseivel valamint Charlotte Rampling lenyűgözően érett, viszafogott és megrázó alakításával igazi mestermű lett. A következő darab, az Utolsó napjaim a fiatal és sikeres divatfotós, Romain életébe enged bepillantást, aki úgy dönt, rosszindulatú daganatot hordozó testét nem veti alá a kemoterápia kínzó eljárásának, és a néhány százaléknyi túlélési esélyt eldobja azért, hogy elbúcsúzhasson az élettől, és valamiféle nyomot hagyhasson maga után. Az Utolsó napjaim egy korrekt feldolgozása a "Mi lenne, ha csak néhány hetem lenne hátra?" kérdésfelvetésnek, ám - talán kissé túlzott távolságtartása és kiszámíthatósága miatt - közel sem lett olyan maradandó darab, mint a Homok alatt.
És ezzel megérkeztünk a Menedék-hez, a trilógia záró darabjához, amelyben egy drogos lány arra ébred a kórházban, két napi kóma után, hogy szerelme túladagolás következtében életét vesztette, ő pedig két hónapos terhes. A lány a temetés után az abortuszra vonatkozó rideg jótanácsok birtokában egy vidéki házikóba vonul el, hogy távol legyen a világtól és eddigi életétől. Ám egykori szerelmének meleg bátyja, Paul (Louis-Ronan Choisy) betoppan, hogy spanyolországi útja előtt néhány napot eltöltsön a fivére gyermekét váró lány (Isabelle Carré) társaságában. Az eleinte távolságtartó lány lassacskán közel kerül a jóképű és kedves Paulhoz, olyannyira, hogy annak fiújára is féltékeny lesz. Ám saját testében hordozott gyermekéhez nem sikerül közel kerülnie, a szavak és a tettek szintjén is nyilvánvalóvá válik, hogy a kis lény létezésének egyetlen oka a kíváncsiság az iránt, hogy a természet vajon mit örökít tovább Louis-ból, Mousse halott szerelméből.
A Menedék közel sem lett olyan mesteri, izgalmas és maradandó alkotás, mint a rendező néhány korábbi filmje, köztük a trilógia első darabja, a már sokat dicsért Homok alatt. Sokkal inkább egy korrektül felskiccelt történet, amely viszi a - néhány dramaturgiai buktató fölött szemet hunyó - nézőt magával, és talán néhány kérdést is felvet benne. A film messze legizgalmasabb ténye, hogy főszereplője, Isabelle Carré valóban várandós volt a forgatás ideje alatt, így az a metamorfózis, amelyen a nagybetűs színésznők átmennek egy-egy alakítás kedvéért a filmidő alatt, ebben az esetben többszörösen és másképp történik, noha nyilvánvalóan nem több hónapos kihagyásokkal forgattak. Izgalmas látni a színésznő - állapotából következő - magával ragadó kisugárzását és átalakulásait, de vajon egy póthassal is elérne akár fele ekkora hatást?
A Menedék egy olyan film, amely létjogosultságot párdarabjai és teljes rendezői életmű ismeretében kap. A pszichológusok vagy pszichoanalítikus filmelemzésre hajlamos nézők melegágya ez, akik szeretik látni a szerzői film mögött a rendezőt - ahogy gyakran erre csábít például Ferzan Özpetek vagy Pedró Almodóvar is. Badarság volna messzemenő következtetéseket levonni François Ozon személyiségét illetően a filmjei alapján, de izgalmas eljátszani a gondolattal, hogy mennyire az átlagostól eltérően kezel dolgokat, az emberi kapcsolatok és személyiségek szintjén, és valószínűleg nem pusztán a tudatos polgárpukkasztás vagy a provokálás vezérli.
Ozon filmjeiben az anyák vagy terméketlenek (Homok alatt), vagy végtelenül felszínes kapcsolatot ápolnak gyermekükkel (Menedék), de az is előfordul, hogy elhagyják őket kiskorukban (Utolsó napjaim), vagy már születésükkor elhajítják gyermeküket, mert nem látják őt többnek a szeretett lény biológiai hasonmásánál (Menedék). Ozonnál a mintaanya még nyomokban sem jelenik meg, a gyermek és anyja közti szoros kapcsolatra nem igazán találunk példát, a Menedék főszereplője, Mousse pedig már a terhesség időszakában sem tudja igazán befogadni saját testében növekvő gyermekét, egy kísérletként beszél róla, és leginkább a férfiak elcsábításának eszközeként jelenik meg az áldott állapot.
A másik izgalmas terep a nyíltan homoszexuális rendező meleg szereplőinek viszonya saját identitásukhoz. Ozon történeteiben nem találunk olyan férfit, akiben legalább egyszer ne ébredne fel a vágy nők iránt, és ez korántsem a homoszexualitás fel-nem vállalásának következményeként történik. A harmadik jellemző, amely oly markánssá teszi a francia rendező filmjeit, az a szereplőinek jelleme. Ozon főszereplői sosem egyértelműen jó vagy szerethető figurák, bár mindannyian valósnak tűnő, következetes és összetett személyiségek. A rendező filmjeinek központi figurái általában azon a vékony határon mozognak, ahol a szimpátia és az ellenszenv viaskodik egymással, így nem tudunk teljes mellszélességgel kiállni a figura mellett, nem tudjuk száz százalékosan beleélni magunkat az ő tragédiájában, ám teljesen távol maradni sem tudunk tőle, a film végére valahogy kötődni kezdünk hozzá, minden hibája ellenére. És nem vagyunk másképp François Ozonnal, és a filmjeivel sem.
