Régóta oda vagyok A kocka által ihletett szabadulós thrillerekért. A kultikus, 1997-es kezdőpont óta sajnos ritkán készülnek kiemelkedő darabok, de az agyafúrt csapdák és a szereplők szabadulásért folytatott, egyre elkeseredettebb küzdelmei mindig berántanak magukkal. A manga alapján készült japán sorozat viszont már alapból többet ígért, a Battle Royale kegyetlen túlélőjátékának beépítésével a szokásosnál egy sokkal nehezebben kiszámítható élményt. Már az első résszel is meggyőzött róla, hogy itt minden a helyén lesz: bővelkedik a logika határát súroló rejtvényekben, az izgalmas helyzetekben és a főszereplőkért is jó szívvel lehet izgulni. És csak ezután jöttek az őrült fordulatok, amiktől tényleg kedvenc tavalyi újdonságommá vált a Netflixen karácsonykor bemutatott első évad.

Címe ellenére az Alice Határországban 19. századi angol kislány helyett egy 21. századi tokiói srác körül bonyolódik. Arisu és barátai egy forgalmas kereszteződésben hülyéskedve magukra haragítanak egy rendőrt, aki elől egy nyilvános vécében húzódnak meg. Az utcára visszatérve viszont nyüzsgő tömeg helyett egy teljesen elnéptelenedett Tokióban találják magukat. Neutronbomba robbant vagy földönkívüliek ragadták el a lakosságot? Semmi sem biztos, csak az, hogy az óriáskijelzők és a telefonképernyők furcsa játékok felé terelik őket, amelyekben más, hasonlóan elveszett idegenekkel együtt kell kockára tenni az életüket.

A koronavírus időszakában már kevésbé meghökkentő, mennyire könnyen alternatív valósággá  változik egy valós nagyváros azzal, ha az emberek eltűnnek az utcákról, de az üres Tokió így is kísérteties és egyedi játszótere lesz a sorozatnak. Éjszaka az ismeretlen erők által kijelölt épületek kivilágított arénákká változnak, és mint izzó lámpakörte a bogarakat, úgy vonzák magukhoz a versenyzőket az elsötétült városból. 

Arisu (Kento Yamazaki) atipikus főhős, akinek életmódja viszont nagyon is jellemző a japán és egyre inkább a nyugati társadalmakra is: fiatal felnőttként a szülei nyakán él, munka vagy tanulás helyett pedig egész nap videójátékokat tol. Barátai, bár kicsit talpraesettebbek nála, fiatal koruk ellenére szintén zsákutcában vannak, egyik az álmait feladva lett bárpultos, másik egy nagyvállalatnál robotol. Az új helyzet viszont megváltoztatja köztük a rangsort, a való életben alig boldoguló Arisu gamerként kifejlesztett reflexei és analitikus gondolkodása válnak a túlélés kulcsává. 

A barátként gyerekkoruk óta összetartó srácokat nem nehéz megkedvelni, amivel az írók ügyesen vissza is élnek, előszeretettel játszadoznak a szereplőkhöz fűződő érzelmeinkkel, miközben húsdarálóba lökik őket. Határoszágban ugyanis vagy játszol vagy véged, bizonyos időközönként mindenkinek kötelező részt venni a különböző kihívásokban, különben a biztos halál sújt le rá. A szereplőgárda a játékok során fokozatosan épül, újabb-és újabb karakterek kerülnek fókuszba, köztük Usagi (Tao Tsuchiya), a bátor hegymászó lány és a kiismerhetetlen Chishiya (Nijirô Murakami), akik mind tartogatnak meglepetéseket.

A sorozat motorját a kihívások adják, amikből minden epizódra jut legalább egy, és alig várod, hogy kiderüljön, éppen milyen alattomos játékot eszeltek ki hőseink számára a titkozatos játékmesterek. A változatos helyszínek (például botanikus kert, emeletes lakóház, közlekedési alagút vagy egy videójátékterem) annál is változatosabb helyzeteknek adnak teret.

A játékok nehézségét és jellegét kártyalapok jelölik: véletlenszerű csapdákat rejtő labirintus, versenyfutás az idővel és a Cluedo vérremenő változata is előfordulhat. A harmadik epizód igazi csúcspont, a szereplőknek egy fegyveres mániákussal kell bújócskát játszaniuk egy több emeletes épületben. A megoldás sosem egyértelmű, a résztvevőknek néha egymást segítve, máskor egymást kijátszva kell túljutni a lehetetlen akadályokon. Jutalmuk az életük néhány nappal történő meghosszabbítása, és egy újabb kártyalap, ami talán a hazajutást jelentheti. 

Tempó tekintetében az első négy epizód kíméletlenül sodró lendületet diktál. Az akciójelenetek, a véres meglepetések és a karakterek jellemét építő visszaemlékezések tökéletes arányban oszlanak el, ezért zavartalanul végig lehet darálni. A streaming-sorozatok átka inkább az évad második felében kúszik be, miután a szereplők rátalálnak egy közösségre. Az állandóvá váló helyszínen rövid idő alatt túl sok új karakter kerül képbe és emiatt a tempó is megbicsaklik.

A kétrészesre nyújtott fináléban már tetten érhető az erőlködés a játékidő kitöltésére. A brutális eseményeket feleslegesen szakítják meg flashbackekkel, a főhős túlságosan is hosszasan kispadra kerül és a szereplők is túl sokszor állnak tátott szájjal egyhelyben. Egy rövidebb évaddal ezt talán el lehetett volna kerülni, de szerencsére az utolsó, duplacsavart rejtő pillanatokkal ismét sikerül bevinnie egy kemény találatot. 

Az Alice Határországban első évadjának megvannak a maga apróbb hibái, de saját zsánerén belül és a Netflix napról napra izmosodó nemzetközi mezőnyében is kifejezetten profi munka. Fordulataival nehéz előre számolni és központi rejtélye is végig izgalmas marad. Számomra az elmúlt év egyik legkellemesebb meglepetése. Remélem, hogy a bejelentett második évadnak is legalább ennyi ütőkártya rejtőzik majd az ingujjában.