A jelenet nyilvánvalóan túlmutat önmagán: a sztár filmkészítéséhez való viszonyának helyessége mellett érvel, illetve a klasszikus individualista amerikai hőstípust ünnepli. Önfejű, nehezen kezelhető, de a végén mindig megoldja. A CGI-bemutatóvá silányult blockbusterek korában Cruise az, aki hajthatatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy amit csak lehet, valós körülmények között vegyenek fel az akciófilmjeihez, és amikor csak lehet, kaszkadőrök helyett ő ugráljon egyik tetőről a másikra, az ő arcát deformálja a repülés közben fellépő gravitációs erő.
Már-már messianisztikus szerepet vett magára Cruise: amíg Hollywood jellemzően sztárok helyett a franchise-okban, a valódi kaszkadőrmutatványok és díszletek helyett a CGI-ban látja a jövőt, ő kiáll a saját elképzelései mellett, sőt egy kihalóban lévő filmkészítési hagyomány utolsó mohikánjaként pozicionálja magát. Küldetéstudat, megalománia, és az a furcsa, állandó mosolygás, mintha nem is ember lenne – szóval könnyű gúnyolódni rajta, de a Top Gun: Mavericket látva tényleg az a helyzet, hogy pótolhatatlan alakja a hollywoodi látványfilmeknek.
Amíg a legtöbb mai blockbuster követhetetlen és komolyan vehetetlen akciószekvenciákkal licitál egymásra, addig Tony Scott kasszasikerének folytatása elérte, hogy a repülős részek közben mi is belenyomódjunk a székbe, persze azért jóval kisebb erővel, mint a pilótafülkében erőlködő, a nagy nyomással küszködő színészek.
A film reklámkampányának állandóan hangoztatott része, hogy Cruise és a többiek egy több hónapos, kimerítő kiképzés után valóban fent voltak az égben, és nem egy zöld vászon előtt játszották el, hogy repülnek. Ez lehetne egy üres marketingfogás is, de a valódiság érzete tényleg áthatja a légi gyakorlatok és a bevetés perceit, és ennek köszönhetően karfaszorongatóan izgalmassá és feszültté válnak. Két órára még én is a repülés rajongójává és csodálójává váltam, miközben ha elhúzna felettem egy F-18-as, majd egy MiG-29-es, tuti nem tudnám őket megkülönböztetni.
Sokat elmond a nyári popcornfilmek mai állapotáról, hogy bizarr módon a Top Gun: Maverick visszafogottnak tűnik köztük. Egy olyan film, amiben egy urándúsítót kell megsemmisítenie az amerikai haditengerészet legjobb pilótáinak. Nincs multiverzum, végtelen számú ellenfél és állandó kényszeres ugrabugrálás, csak egy lehetetlennek tűnő küldetés, és az arra való felkészülés. Így átélhetővé válik a tét nagysága és a feladat nehézsége. A Top Gun: Maverick remekül hasznosítja a videójátékok dramaturgiáját, vagyis azt, hogy az eligazítás után újból és újból nekimegyünk egy adott pályának, ezáltal egyre jobban kiismerve a buktatókat és veszélyforrásokat.
Sokáig úgy tűnik, hogy a Maverick túlságosan is hű akar maradni a kultikus elődhöz: a folytatás ugyanúgy egy repülőgép-hordozón rögzített, a fel- és leszállásokat bemutató képekkel indít, és később is egymást követik az első részből átemelt konfliktusok, szituációk és mondatok. Ugyanúgy motoron, bukósisak nélkül száguldozik Cruise, ugyanúgy megy a szájkarate és az erőfitogtatás a Top Gun növendékei között, szinte már várja az ember, hogy mikor kapjuk meg a strandröplabdás rész 2022-es változatát. És végül az a pillanat is eljön, csak a sport változik.
Joseph Kosinski rendező és Cruise először a Feledésen dolgozott együtt, amelynek a látványvilága lenyűgöző volt, de a történet szintjén túlságosan sokat merítettek korábbi sci-fikből. Végeredményben egy kellemes, profin összerakott másolat lett belőle. A Top Gun: Maverick is ebbe az irányba indul el, tagadhatatlanul épít a nosztalgiára, felidézi az első rész ikonikus jeleneteit. Mégsem válik szolgai remake-ké, mivel nem feledkezett meg az idő múlásáról.
Mintha egy másik nézőpontból szemlélnénk nagyjából ugyanazokat az eseményeket. Maverick már nem egy öntelt, csúcsra törő fiatal, hanem egy középkorú férfi, aki teherként cipeli a múlt traumáit. Egy olyan ember tér vissza a Top Gun akadémiára, akit évtizedek múltán is kísért Goose elvesztése, és bár zseniális pilóta, pótapaként kudarcot vallott. Talán a legmeglepőbb része a folytatásnak, hogy egy leheletnyi bölcsesség és mélabú is szorult belé. És ez nagy szó, hiszen az 1986-os Top Gun mindenféle erőlködés nélkül értelmezhető úgy, hogy a tesztoterontól tűlfűtött kamaszos kakaskodást ünnepelte.
Ha némileg visszafogottabb módon, de a fiatal, önbizalomtól túlcsorduló pilóták itt is előszeretettel heccelik egymást, de ezt már a kocsma másik végéből, Maverick szemén keresztül nézzük, egy sok mindent megélt pilóta többlettudásával. Méregetik és kóstolgatják egymást, a legjobbnak képzelik magukat, de a múlt ismeretében tudható, így is lehetséges csapattá kovácsolni őket.
Szerencsére nem csak a légi felvételekbe feccöltek töménytelen kreatív energiát a készítők, arról sem feledkeztek meg, hogy ezeknek a szereplőknek a földön meg is kell szólalniuk. A szerelmi szálat Jennifer Connellyvel a lehető legmegengedőbb módon is csak úgy lehet jellemezni, hogy bájos, viszont Maverick és Goose fiának, Roosternek a kapcsolata valódi drámát szolgáltat, az intenzív alakításairól híres Miles Teller egyenértékű partnere Cruise-nak.
A készítők Iceman megformálójáról, a torokrákból felépült Val Kilmerről sem feledkeztek meg, állapotát figyelembe véve, méltó módon illesztették bele a történetbe, az első rész rajongói talán még el is fognak érzékenyülni – velem legalábbis ez történt. Aztán amikor már idegesítően túlcsordulna a pátosz, mindig jön egy jól időzített poén.
Az első film macsó pózolása rendkívül szórakoztató volt, de érthető, ha sokan problematikusnak tartják. Ugyanez a helyzet a Top Gun kritikátlan viszonyulásával Ronald Reagan 80-as évekbeli hidegháborús doktrinájához, mely szerint a jók szerepét kisajátító Amerika a „gonosz birodalma” ellen harcol. Ha rosszmájúak akarunk lenni, akkor azt is mondhatjuk, hogy a karrierjét reklámfilmekkel megalapozó Tony Scott egy reklámfilmet rendezett az amerikai hadsereg számára. Hozzátéve, hogy leegyszerűsített világképe tudatában is nagyon könnyű rajongani a Top Gunért. A korszak hollywoodi filmgyártásának emblematikus alkotásáról van szó, amely kiváló lenyomata a nyolcvanas évek manapság sokszor komikusnak ható túlzásainak, végeredményben pedig egy lenyűgözően hatásos akciófilm.
Kosinski méltó folytatást készített hozzá, látványban és izgalmakban túl is szárnyalva azt, illetve ügyesen metszette vissza az eredeti néhány olyan túlzását, amelyek elidegenítően hatnának 2022-ben, például Tony Scott bíborszínbe hajló kaliforniai égboltjait. A Top Gunban ugyan nem volt megnevezve a Szovjetunió, de azért látványosan virítottak a vörös csillagok az ellenséges gépeken.
A folytatás kínosan ügyel arra, hogy beazonosíthatatlan legyen az ellenség, elintézik annyival, hogy egy „szakadár állam” urándúsítója a célpont. Bár az arctalanságuk továbbra is problematikus, ezzel annyit mindenképpen elér a film, hogy minimális teret enged az aktuálpolitikai áthallásoknak, helyette a figyelmet Top Gun elit akadémiájának legújabb növendékeire és a csapat dinamikájára irányítja.
Meg persze elsősorban Tom Cruise-ra, akinek a csapatmunkáról alkotott elképzelése a Mission: Impossible-sorozat után itt is visszaköszön: célt csak összedolgozva lehet elérni, de közben a vezér személye megkérdőjelezhetetlen.
Maverick porosan, csapzottan, pilótaruhában lép be egy útszéli étterembe. Mindenki őt bámulja, erre ő vizet kér, majd azt kérdi, hol van. A Földön - válaszolja egy tágra nyílt szemű kisfiú. Ez a rövid részlet ritka nagy pontossággal ragadja meg azt az imázst, amit a sztár évtizedekig óta tökéletesít magáról, és ami mögé lehetetlennek tűnik belesni, és meglátni a valódi embert. Marad a jelenet által is sugallt üzenet: legyünk hálásak, hogy néha leszáll közénk, egyszerű halandók közé, és a filmjeivel szórakoztat minket.
A Top Gun: Maverick úgy süvít el a legtöbb mai látványfilm mellett, mintha magukat valami sokkal nagyobbnak képzelő kisrepülőgépeket iskolázná le egy F-18-as. Ráadásul a magát szuperemberként megfestő Tom Cruise imázsába egy izgalmas, új árnyalat került azzal, hogy a film az öregedés témáját is finoman megpendíti. Kifejezetten üdítő lenne, ha a későbbiekben ezt egyértelműbben felvállalná, és rálépne a Clint Eastwood-i útra. Úgy alighanem tíz és húsz év múlva is izgatottan várhatnánk a következő Cruise-filmet.
