Kétszáz neves színész a bársonyszőnyegeken, ugyanennyi rendező, és kevés lehengerlően hatásos mestermunka. Hollywood bevonult, hozta sztárjait, a szokásos módon azokat is, akik még európai fesztiválokra sem igen járnak, de az első hétvégén, ami a fesztivál csúcsideje, nem forrósodott fel a levegő. Sehol az úgynevezett award buzz (találgatás arról, hogy kinél várható Oscarjelölés) és a piac sem generált nagy licitet (csak Chris Rock rendezői bemutatkozásáért, a Top Fiveért versenyeztek a stúdiók, a licitálás 12,5 millió dollárnál állt meg). A programigazgató Cameron Bailey pedig kitiltotta a pár nappal korábban kezdődő és programját mindig az utolsó pillanatban bejelentő Telluridei Filmfesztivál premierjeit, hogy a producerek inkább a kanadai mustrán mutassák meg újdonságaikat. Egyesek ezzel indokolták az idei középszerűbb felhozatalt. A város filmszerető közönsége viszont rá se hederített a kváziválságra, a megszokott lelkesedéssel áramlott a vetítésekre a program nagy része mindig telt házakat vonz, elkapkodva a méregdrága jegyeket (az áruk 10 dollárnál kezdődik).
Délibáb
Downey Redux
A The Judge méltónak bizonyult arra, hogy nyitófilmként részesüljön kiemelt figyelemben. Ugyan irtó hosszú és egy fegyelmezettebb rendező simán szállította volna a lényeget a hagyományos száz perces játékfilmhosszban, de David Dobkin becsületére legyen mondva, nem érződik vontatottnak a történetmesélése. Épp ellenkezőleg, valósággal elrepül a 141 perc. A merev, szigorú apa, Robert Duvall és tőle messzire költözött, elhidegült fia, Robert Downey közeledése a rákbetegség árnyékában mindvégig érdekfeszítő marad, nemcsak Downey hebrencs gesztusait tompító, érzékeny alakítása miatt. Nem utalt semmi jel Dobkin filmográfiájában arra, hogy egy nap ilyen remek dolgozattal álljon elő. Korábbi művei címei önmagukért beszélnek: Londoni csapás, Ünneprontók ünnepe , Télbratyó, Testcsere. Csupa szokványvígjáték. De a kommersz komédiagyáros egy komolyabb, drámaibb tétekkel játszó s közben vicces pillanatoktól sem mentes történethez nyúlva hirtelen szárnyakat kapott.
The Judge
Dolanesque
A fiatalon színre berobbanó fenegyerekeknél mindig nagy a veszély, hogy hamar ellaposodnak, kihuny a későkamasz égés, és korábbi önmaguk másolójává silányulnak. A termékeny és még mindig csak 25 éves quebecois Xavier Dolan ötödik játékfilmje, a Mommy mintha korábbi művei profibb átirata lenne: az I Killed My Motherben (2009) a kis költségvetés áldása alatt veszekedett az anyjával Dolan, mint főszereplő, most egy szöszi tinit választott hasonló feladatra. A pszichés képletet bonyolítja, hogy a fickó mentálisan kicsit meg van zakkanva, olykor túlspilázza a háborgását, erőszakossá válik, eljár a keze. Dolan talán életkora miatt most már az anya figurájára is azonosul, s Anne Dorval személyében kiváló alanyra lel, akin lehet legeltetni a kamera szemét, mert bravúrosan hozza a vagány, de műveletlen szinglianya figuráját. (Talán csak Ellen Barkin, Jennifer Jason Leigh vagy Holly Hunter tudna hozzá hasonlót alakítani Amerikában.)
Néhány evokatív, dalokra komponált, etűdszerű jelenet egészen kiváló (nem kell sok eszköz ehhez: a főhős kerekes bolti vásárlókocsival való száguldása egészen ihletettre sikeredett), ezek viszont Dolan második filmje, a Képzelt szerelmek esztétikáját idézik. A '80as évekbeli, hazai Családi körtévéfilmek szintjét sokáig nem lépi át a film, a két főszereplő házi drámája rendkívül idegesítően indul, s több tízpercnyi játékfilmidőnek kell eltelnie, mire e két alakhoz egyáltalán viszonyulni tud a néző, ahogy egyre háromdimenziós alakokká válnak, s nem csak az a feladatuk, hogy tirádákhoz kölcsönözzék hangszálaikat.
Hiába kapta Cannesban a zsűri nagydíját a film vélhetően az anyai portré vívta ki a zsűrielnök Jane Campion szimpátiáját szakmai fogadtatása vegyes volt Torontóban.
Mommy
Harcosok
Az újzélandi Toa Fraser maori bennszülöttekkel forgatta le a The Dead Lands című harcművészeti extravaganzát két törzs ellenségeskedéséről, ami hollywoodi mércével is kétségtelenül látványos, stílusos, remek etnozenével kísért eposz, csak éppen dramaturgiailag és érzelmileg eléggé egyhangú. Fraser bevallottan az amerikai képregények és a '80as évek akciófilmjeinek tüzét éleszti újra, hogy a sztori végén elmondja, nem jó dolog erőszakosnak lenni. Ó, tényleg? Ez olyan, mint amikor James Cameron az Avatarban a Na'vi bennszülöttek békeszerető, minden élőlényt és tudatformát tisztelő, holisztikus kultúráját nemesítette, hogy aztán negyven perces csatajelenetben tobzódjon az emberi kultúra technológia és erőszakfetisizmusának tüneteiben. Visszatetsző.
The Dead Lands
"Kinky" szerepjátékok
Peter Strickland majdnem egy évtizeden át élt Budapesten, anélkül, hogy a magyar filmszakma tudomást vett volna róla. Aztán az ölébe pottyant örökséget elköltötte a davidlynches erdei hangulatai és egy döbbenetes, csónakbéli monológ okán emlékezetes Varga Katalinra (2009), mellyel hirtelen fesztiváldarling lett. (A filmbe sem szálltak be a magyar producerek, mind ajtót mutatott neki, végül román pénzből fejezte be.) Aztán előállt egy még inkább rétegközönségnek szóló, az olasz giallo filmeket némi iróniával darabokra szedő Berberian Sound Studiot (2012), melynek hangsávja jócskán próbára tette a néző füleit. (Erdélyi Gábor nem mellesleg világszínvonvalú munkájának köszönhetően.)
A Berberian ugyan előcsalt néhány nevetést a publikumból a 2012es TIFFen, de Strickland dekunstruktivista énje nem kapott még ilyen vidám kifejezési formát, mint most a The Duke of Burgundyben.
A láthatóan magyarországi kastélyban, antik magyar bútorok között és zömében magyar stábbal forgatott mozi ezúttal a '70es évek erotikus filmjeit idézi fel. A ház úrnője és a cselédlány ceremóniális kommunikációját még rituálisabb egymáshoz viszonyulás váltja fel: szadomazo szerepjáték. Mintha Szabó MagdaSzabó István Az ajtójának "kinky" verzióját látnánk! Már a nyitó stáblistából lehet tudni amikor Flesch Andrea jelmez és alsóneműtervezőként bukkan fel, hogy itt bizony sikamlós, pajzán dolgok következnek.
The Duke of Burgundy
Strickland minden tőle telhetően mindent megtesz, hogy felvonultassa a formalista mániáit: nála a gyönyörűen fotografált bútorok, tapéták, harisnyák, bugyik, tűre akasztott rovargyűjtemények éppoly egyenrangú szereplői a cselekménynek, mint a két hősnő, akik egyébként szintén kellőképpen bogarasak. Szó szerint. A ház asszonya ugyanis rovarológus. Még a dialógok is humorosak, főleg amikor a különféle sanyargató gépeket tárgyalják meg hőseink fontoskodó komolysággal.
Toa Frasertől eltérően Strickland sokkal intelligensebben ismeri fel a testi rítusok árnyoldalát. Ő nem isteníti a női combok ostorral ütögetését, s ahogy lanyhul a rítus újdonságának szenzációja, úgy egyre inkább megkérdőjeleződik az S&Mfixáció értelme (míg az újzélandi filmben szinte végig menő dolog marad a másik ember szétverése). A sztori végkicsengése tehát nem szerepjátékpárti: a dominatrixnak egy idő után nehezére esik belegyömöszölnie magát a feszes ruhákba, s szerepben maradni sem olyan egyszerű a sokadik alkalommal. Az ismétlés nem rutint szül, hanem lélekölő igát, a rítus nem elsajátított habitussá válik, hanem teherré.
