Tóth Ildikó néhány évvel ezelőtt a legfoglalkoztatottabb színésznők egyike volt. Majd minden évben forgatott: láthattuk Deák Krisztina, Lukáts Andor, András Ferenc, Enyedi Ildikó, Tímár Péter filmjeiben, miközben az Új Színházban - ahová a Radnóti Színházból igazolt át - négy esztendőn keresztül jobbnál jobb szerepeket osztottak rá. Három éve szabadúszó. Most Dettre Gábor filmjében - Füst a Gangesz felett - szerepel.
A bizalomról, a közönyről, a ki nem használt lehetőségekről beszélgettünk.

- A Jadvigáért és az El Ninóban nyújtott alakításodért egy éve, a 31. Filmszemlén színészi különdíjat kaptál. Akkor úgy gondoltam, a Závada Pál naplóregényéből készült film jelentősen befolyásolja majd a pályád alakulását. Ennek a jeleit azonban mind ez idáig nem látom.
- Nem, mert ez a film nem változtatta meg a pályám körüli életet. Ennek ellenére - függetlenül attól, hogy most hol tartok, hogy hol szeretnék tartani, és hogy ezt az alakítást mások hogyan ítélik meg - ez a szerep nekem nagyon fontos volt. Rengeteget tanultam a nálunk maratoninak számító ötven forgatási nap alatt. Arra a felvetésedre, hogy engem utána nem hívogattak többet, csak annyit mondhatok: erre nem is számítottam. És ennek semmi köze a képességeimhez. Talán azzal lehet összefüggésben, hogy ma már mindenki óvatosabb, mindenki megállapodottabb, mindenki féltőn vigyáz arra, ami éppen van. Kisebb a mozgás. Különben is: minden tök mindegy. Ha nagyot buksz, ha nagyon rossz voltál, három-négy nap elteltével úgy tűnik, mintha mi sem történt volna. Minden folytatódik tovább. Akkor is ez történik, ha nagyon jót csinálsz. Így van ez az élet minden területén: nincsenek következmények, és semmiért sem kell felelősséget vállalni. Totyogunk. Ezért sem volt számomra váratlan, hogy nem történt semmi.
- És ezt el is fogadod?
- Azt furcsálltam volna, ha érkezik ötven telefon és hatvan forgatókönyv. Nyitott szemmel járok a világban és elég pontosan látom, mi történik. Amúgy pedig nincs jól.
- Az sem volt "jól", amikor a Székely Gábor-féle Új Színházat szétverték, és a társulat tagjai, többségükben egészen kivételes képességű művészemberek, szétszéledtek a szélrózsa összes irányába. Te kényszerből lettél szabadúszó. Nyilván nem véletlenül mondod ma azt nekem, amit mondasz...
- Igen, lehet, hogy érzékenyebben reagálok minden olyasmire, ami ezek után történt velem vagy másokkal, hangsúlyozom, nem csak a filmes vagy a színházi szakmában. Az Új Színházzal kapcsolatos történetet már megelőzték hasonló helyzetek, olyasmik, amelyek azóta gyakorivá váltak. Ez az ügy az elmúlt tíz év egyik eseménye...
- Mindig is társulathoz akartál tartozni, de a három év során sehová sem tudtál leszerződni. Miért? Kerestek de nem mentél, nem kerestek, vagy nem jött össze?
- Két konkrét ajánlatot kaptam. Az egyik esetben az történt, hogy meghívtak egy szerepre, és ezzel együtt felajánlották, hogy részt vehetek a színház munkájában. Ezt a szerepet nem vállaltam el. A Budapesti Kamaraszínház a Kreutzer szonátára hívott, Szikora János rendezésében, és pontosan egy éve, áprilisban le is zajlott a bemutató. Szűcs Miklós igazgató azt mondta, jövőre majd beszélgethetünk esetleg, hogyha. Én nem kerestem és ő sem keresett.
- És nem is "kutatod" lázasan a lehetőségeket...
- Nem. De semmilyen módon. Ebben talán van egy kicsi lustaság, meg valószínűleg az is, hogy eddig szerencsém volt. Mindig megtalált egy-két olyan feladat, amit nagy örömmel vállaltam. Vagyis volt munkám. Ha másként alakult volna, akkor kénytelen-kelletlen szembenézek önmagammal, és felteszem a kérdést: most színész akarok lenni vagy nem. És megérdeklődöm egy-két embertől, ilyenkor mit kell csinálni. De amikor nagyon vészes volt a helyzet, jött egy telefon. És egy olyan munka, olyan emberekkel, akikre kíváncsi voltam, akikkel szerettem volna dolgozni, akikkel jó volt.
- Ez a légüres tér nyilvánvalóan azért furcsa most körülötted, mert volt olyan hónap az Új Színházban, amikor húsz-huszonöt előadást játszottál, nem akármilyen darabokban.
- Ez a társulati forma velejárója. Amikor a Radnótiban voltam, akkor is elég sűrűn játszottam. Egyébként van olyan kollégám, aki ugyan szabadúszó, de arról panaszkodik, hogy nem tudják egyeztetni, ugyanis harmincból harminc vagy harmincöt estét játszik, mert délután is van előadás. Ez is megtörténhetett volna velem...
- Érkezett mostanában filmes felkérés?
- Koltai Róbert hívott föl. Nógrádi Gáborral írtak egy forgatókönyvet, Csocsó címmel. Ha lesz pénz, nyáron elkezdik forgatni. Egy kisebb szerep kapcsán gondoltak rám, erre igent mondtam. És a napokban kaptam egy forgatókönyvet, most olvasgatom. Úgyhogy elvileg két lehetőségem van.
- És a színház?
- Színház dolgában most nagyon jól állok. Tatabányáról kerestek meg, ahol Galambos Péter állítja színpadra Füst Milán Feleségem története című. regényének színpadi adaptációját. Kaposvárott Réthly Attila rendezi a Ványa bácsit, és Jelena Andrejevna szerepére kértek fel. Biztató a jövő.
- Mielőtt Dettre Gábor megkeresett volna, ismerted a munkáit?
- Nem. Nem láttam semmilyen filmjét. De beszélt a játékfilmjeiről meg a dokumentumfilmjeiről is.
- Ezeket megnézted?
- Egyetlen, befejezetlen munka kivételével nem. A Gábor felvett egy tizenvalahány órás filmet, amelyben jó pár emberrel - szakemberekkel, drogfüggőkkel beszél a drogról - a cigarettáról kezdve a kemény anyagokig. Szerette volna, ha látom. Ezt a filmet még nem vágta meg, így talán még nem is publikus. Nem tudom, miért hagyta abba, miért nem csinálta meg, mert ez egy nagyon fontos film. Mondtam is neki, de nyilván nincs szüksége az én győzködésemre, tudja ő ezt magától is. Eddig nálunk a droggal kapcsolatban struccpolitika folyt, de lehetetlenség egy létező problémáról nem beszélni. Magamról tudom, hogy ha egy ilyen beteg emberrel találkozom a film megtekintése előtt, akkor elhatárolódom tőle. Kimenekültem volna a kommunikációból. Ma már ez nem így lenne, mert nincsenek előítéleteim.
- A forgatás előtt dolgoztál már Ternyák Zoltánnal?
- Ezt megelőzően sosem játszottunk együtt, bár a főiskolán felettem járt kettővel. Biztosan látta a vizsgáinkat, néhányszor beszélgettünk, és nagyon szerette, amit a színpadon csináltam. Ahogyan én is nagyon szerettem őt, bár nem sok mindenben láttam. Így megvolt bennünk az egymás iránti érdeklődés, kialakult valamiféle vonzalom. És nagyon örülök, hogy mi most együtt dolgoztunk, gondolom, ő is így van ezzel. Azt hiszem, a Zolinak nagyon fontos volt ez a film. Számára ez a szerep nem csak a pályafutása egyik állomása vagy mérföldköve, hanem ennél jóval több.
- Ismerve az eddigi filmbeli és színházi szerepeidet úgy tűnik, valójában minden alakításodban ugyanaz a nő voltál. Egy nő sok-sok szerepben. De ez most talán valami más.
- Lehet, hogy így van. Ez a lány egyébként színész, de ez pusztán csak egy információ a filmben, nem igazán lényeges. Az életének olyan szakaszában van, amikor az ember visszakérdez és megpróbál rendet vágni a múltjában, hogy egy kicsit tovább tudjon lépni. Mélyponton van. És egy ilyen mélypontról nagyon magasra lehet repülni. Színészként azt csinálja, amit akar, házasságban él egy férfival, akit annak idején szeretett. Van egy kislányuk. Látszólag minden rendben van, de ez a lány mégis rosszul érzi magát a világban, valami alapvetően nincs jól az életében. Nem erre készült, nem ezt akarta. Sem a siker, sem a jólét, sőt, még egy gyerek sem változtatott ezen. ő is nagyon padlón van. Ha úgy tetszik, két lepadlózott ember találkozik...
- ... ez kicsit szürreális, de nagyon szép...
- ... amikor a fiú le akar passzolni egy számítógépet a lánynak, hogy a pénzből beszerezze a napi adagot, vagy az utolsót. Az aranylövést. Így kezdődik el a kettőjük kapcsolata, amikor is a lány - mintegy küldetésként - megkísérli őt kirángatni ebből az állapotból.
- Ami valószerű? Ami lehetséges?
- A filmben ezt a kérdést nyitva hagyták, még ha azt is sugallják, sikeres lehet ez a misszió. Csakhogy túl sokszor visszazuhan ez a két ember a nullára vagy a mínuszba. A statisztikai adatok mindenesetre nagyon elkeserítőek: állítólag százból két vagy három embernek sikerül leállni. Ez semmi. Ez a nulla. A lány beszél is arról, hogy ha azt, amit elhatározott, meg tudja csinálni, akkor hátha újra tud kezdeni, hátha lesz egy tiszta lap. Ami persze sosincs így. Igazán ebben a filmben nem is lesz a két ember között egyértelmű, nagy szerelem. De mindkettejükben kialakul a komoly kíváncsiság, odafigyelés, és ez nagyon fontos eredmény.
- A Jadviga esetében talán az volt a legnagyobb nehézség, hogy ott van a regény meg a forgatókönyv, egy kész, megírt jellemmel. Ezt meg lehetett csinálni színészileg kiválóan, jól, kevésbé jól vagy csapnivalóan, de egy biztos, ez nem az a szerep, ahol sajátos megoldásokkal kápráztatják el a rendezőt, a kollégákat meg a nézőket.
- Igen, általában úgy gondoljuk, minden ilyen kötött, irodalmi anyag kijelöl bizonyos szabályokat, amelyektől nem nagyon lehet eltérni. És a szerep logikáját valóban kár felrúgni, kár attól eltérni, mert akkor már egy másik ember lesz. Amikor - a kész, írott szöveg, a forgatókönyv alapján - elkezdtünk beszélni erről az anyagról és a figuráról, továbbá arról, hogy a Gábor miért is gondolt rám, akkor a azt mondta, ugyan a forgatókönyv alapján ez a lány nem olyan konkrét jellemű ember, karakter, mint a Jadviga, ahol valóban rengeteg kapaszkodó van, de a történetből alapvető, általánosabb jellemvonások egyértelműen kibontakoznak. Olyasmik, mint a kitartás, a hűség, a tisztelet, tisztesség, becsületesség, a csalni-hazudni nem tudás. Ebből ugyan nem nagyon lehet felépíteni egy figurát, de a beszélgetéseinkből kiderült, hogy nagyon sok mindenről hasonlóan gondolkozom én magam is. Úgyhogy a kapaszkodó saját magam voltam, és noha ez általában így van, most azt hiszem, eléggé jól fedjük egymást ezzel a figurával.
- Kerültél már olyan helyzetbe, vagy csak hasonlóba is, mint ez a lány?
- Nem. És nem tudom, képes lennék-e egy ilyen emberhez odaköltözni, éjjel-nappal vele lenni, végigkísérni, majd kihúzni őt egy olyan őrületből, amit lépésről lépésre ismerek csak meg, és minél többet tudok meg róla, annál több okom lenne arra, hogy kiszálljak belőle és elmeneküljek. Azt hiszem, sokkal gyávább vagyok ennél a lánynál. Nem hiszem, hogy be tudnék vállalni egy ilyen helyzetet, és így végig tudnám csinálni.
- Az utóbbi években szembetalálkozhattunk egy zavarba ejtő jelenséggel, amelyet nevezzünk egyszerűen megélhetési színészetnek. E műfaj képviselői - mint a Most vagy soha című kvízműsorban - a közüzemi számlájukat lóbálva magyarázzák, ha méltatlan helyzetbe hozzák magukat, ha szappanoperákban idétlenkednek vagy hajnali műsorokban pajkoskodnak. Rólad azonban sosem tudtam elképzelni, hogy egzisztenciális indokok alapján bármire rábólints.
- Azt merem mondani, soha sem döntöttem úgy, hogy pusztán a pénz miatt vállalok el egy szerepet. De nekem még nincsen családom. Ha lenne két gyerekem, talán igent mondanék olyasmire is, amit egyébként nem szívesen csináltam volna végig. El tudok képzelni ilyen helyzetet. Ettől függetlenül mélyen úgy gondolom, a pénz legyen a legutolsó érv, amikor az ember elvállal valamit.
- Nem látni téged sem show-műsorokban, sem reklámokban, sem divatbemutatókon, és a privát életedet sem árulod a bulvármagazinokban, pedig bizonyára érkeztek ilyen felkérések.
- Nagyon ritkán.
- Ez nyilván összefüggésben áll azzal az irigylésre méltó képpel, amit az évek során kialakítottál magadról.
- Biztosan így van. Nem véletlen, hogy nem próbálkoznak. Voltak reklámfelkérések, és megmutathattam volna magamat olyan show-műsorokban, ahol kicsit lazán és kötetlenül kellett volna csevegni erről-arról. Az utóbbit párszor kipróbáltam, de rájöttem, nem bírok lazán és kötetlenül beszélgetni tízmillió ember előtt. Erre alkalmatlannak érzem magam. Én ezt nem tudnám jól csinálni. Ugyanakkor: ha valaki egy show-műsorban interjúalanyként vagy médiumként megjelenik, az még nem minősíti a színészi munkáját. Ellentétben azzal, amikor egy színész minden áldott nap megmutatja az arcát egy műsorban vagy egy sorozatban. Mert - bármilyen zseniális színészről is van szó - egy idő után számolnia kell azzal a ténnyel, hogy a közönség nem tudja majd különválasztani a televíziós személyiséget attól a szereptől, amit a színész aznap este a színpadon eljátszik.