„Tudni kell felejteni!”

Kedvesen ironikus, szinte csibészes gesztussal, egy el nem készült magyar filmekről szóló dokuval nyílt meg a 42., ilyen formájában (legalábbis egy ideig) utolsó  filmszemle alig három nappal a filmipar olyan irányú átalakításának nyilvánosságra hozatala után, amely szerint az eddigi évi 20-25 helyett jó esetben 8-10 film fog készülni. Nemes Gyula Negatív magyar filmtörténete így aztán egy olyan pillanatban állít emléket a meg nem született filmeknek, amikor a szakma sok résztvevője úgy érzi, hamarosan komolyan megnőhet az az anyag, amiből ennek a filmnek mondjuk a második felvonása elkészülhetne.

A visszafogottan ünnepélyes, viszont üdítően rövid megnyitón (Réthelyi Miklós miniszter beszédírója a Megáll az időből vett idézetekkel próbálta meglehetősen ügyetlenül igazolni/magyarázni a filmstruktúra átalakításának szükségességét) felborult az Uránia dísztermének nézőtere. Míg a középső és hátsó széksorok tele voltak, a meghívottaknak fenntartott első sorok szinte teljesen üresen álltak. A fotósok szorgalmasan kattintgatták a mozgókép mestereinek névtábláit, amelyeket Mészáros Márta, Rózsa Jolán vagy éppen Elek Judit üresen hagyott. Pedig ők mind szereplői voltak a remek nyitófilmnek, amely főleg politikai, de időnként személyes okokból többé-kevésbé leforgatott vagy csak a terv fázisáig jutó magyar filmeknek állított emléket.

Nemes Gyula munkája azért érdekes, mert ebbe a friss, innovatív dokumentumfilmbe is továbbvitte azt az experimentális képalkotási módot, amelyet korábbi, teljesen más jellegű munkáiban már alkalmazott. Követhetetlenül gyors montázsszekvenciák követtek teljesen kiégett vagy másképpen roncsolt képeket és időnként beazonosíthatatlan asszociációs logikájú képsorokat. A szerzők (rendezők, operatőrök, forgatókönyvírók) általában a be nem fejezett film helyszíneit járva mesélik el, hogy milyen is lett volna a mozi, Nemes azonban eközben arra is figyel, hogy minden alkalommal különleges vizuális szituációt hozzon létre. Vagy fürdőszobacsempére vetíti interjú közben a fennmaradt részletet, vagy bonyolult projekciós installációt hoz létre az interjú és a film felvételének összejátszására, vagy maga válik aktív résztvevővé, mint a Dárday Istvánnal készült epizód esetében.

Kisebb, sokkal kisebb formátumú  ez a szemle, mint amit az előző években megszoktunk, mégis azt érzem, az új, Durst György vezetésével dolgozó stáb kissé ugyan még kiforratlan, időnkéntinkoherenciákkal küzdő koncepciója olyan irányba indította el (bár úgy tűnik, hogy későn) a rendezvényt, amire már régóta áhítozunk. Igaz, hogy az eltolt időpont (a hideg februárban többen járnak moziba, mint májusban) és a marketing szinte teljes hiánya miatt a korábbi években megszokott tolongásnak, amikor az első egy-két nap alatt a vetítések nagy részére kikerült az ELKELT tábla, idén nyoma sincs. Viszont azzal, hogy a fesztivál visszajött a belvárosi mozikba, és nem egy távoli plázába zárkózik el, azt a képet sugallja, hogy a szemle (és vele együtt a magyar film) itt van a közelünkben, elérhető, a miénk.

Az idei kiadás legfontosabb újításának viszont, a megvalósítás sikerétől vagy kudarcától függetlenül (hiszen az első nap estéjén még erről semmit sem tudhatunk), a Gödörbe szervezett programsorozatot tartom. Azáltal, hogy szokatlan, publikus helyszínre ingyenes szabadtéri vetítéseket, fórumokat , koncerteket és bulikat szerveztek, a szemlét valóban láthatóvá és átélhetővé tették a nem szakmabeliek számára is (ami a korábbi években nem feltétlenül volt így). A hivatalos műsorhoz csak lazán kapcsolódó alternatív, a várost valóban bevonó programok tették hatalmas pénzösszegek befektetése nélkül olyan sikeressé például a tömegeket megmozgatni képes kolozsvári filmfesztivált, hogy az alig kilenc év után az A kategória ajtaján kopogtat. Ha folytatódna a szemlék sora, ezt az utat mindenképpen követni kellene.

Jancsó Miklós a nyitófilmben, miután beszélt egyik meg nem valósult filmtervéről, azt mondja a körülötte sertepertélő fiatal filmesnek: a filmszakma legfontosabb titka, hogy tudni kell felejteni. Mi  persze ezzel meg vagyunk akadva, ezért azt kérdeznénk, hogy mit felejtsünk el, Miki bácsi? Ezt a támogatás leállása miatt nagyon kevés filmmel felálló szemlét? Vagy úgy általában a Filmszemlét? Az el nem készült filmeket? Vagy éppen az elkészült silány mozikat? Netán a magyar filmet? Attól félek, ő erre megengedően cinikus mosollyal csak annyit válaszolna: mindent, fiam, mindent. És akkor jól meg lennénk lőve.