Huszonnégy órába biztos nem férne bele kulcsszereplőinek elemzése (filmenként sem), s idő előtti, nem filmes haláluk nyomvesztése. Mintha a Zóna vizeit, pocsétáit, művi csapadékát (utólag) mérgezett elementumként hagyta volna ránk? Mint a tektonika alattomos rezgéseit is? A természet hajlamát a kárhozatra? Mindez nem egy napra, hosszabb távra is megválaszolatlan marad.
Azt tudjuk, hogy Tarkovszkij világéletében mentsvárat remélt a művészettől, az olasz képzőművészettől és építészettől is. Végtére, ebben szabad volt, ha már otthagyta szülőföldjét, mehetett volna Párizsba vagy Amerikába, mint pánszlávizmusban utolérhetetlen nagy honfitársa, Szolzsenyicin. Neki Itália, mint film-megrendelő jobban konveniált. Bár gyaníthatóan nem szolgált oltalmául. Mi igen? Nők, gyerekek, tar faágak, sokaság, üzeneteket tolmácsoló küldöncök, a szerelem és a gyöngédség jelei.
A filmcsinálók nagyobbik hányada mindenáron törekszik arra, hogy profinak mutatkozzon. Andrej Tarkovszkijról bajos lenne állítani, hogy ne lett volna filmes szakmájának virtuóza. Díszlettől zenéig, kameramozgástól színészi játékon át profétikus hangulatokig. A cselekményvezérlés nullpontjaitól azok maximalizálásáig. Számára a hivatásosság kritériumai önmagukban semmit se mondtak. Számára a film feladvány volt, amelynek lehetséges eszköztára annyit ért, amennyiben cselekvőleg képes volt felülmúlni, túlhaladni saját adottságait.
