A beszélgetés egyben hasznos és informatív gyerekvédelmi, gyerekjogi gyorstalapló is volt, mely mégis sok szálon kapcsolódott a film narratívájához. A tízéves, hallgatag Cáit sok testvér mellett nevelkedik a nehéz körülmények között élő családban. Anyja ismét várandós, de az új testvér sem öröm, inkább fenyegetés. Cáit apja iszik és erőszakos, a lány környezetében pedig egyetlen ember sincs, akivel kapcsolatot tudna teremteni. A nyári szünetre váratlanul anyja unokatestvéréhez viszik, a vidéki gazdaságban látszólag az otthonihoz hasonló környezet fogadja, ám hamar kiderül, milyen apró dolgokon múlik, hogy a kislány jobban érezhesse magát. „Szakember szemmel nézve a kislánynak hol a helye a saját családjában? Hogyan helyezkedik el a családi hierarchiában, hányféle abúzust szenved el?” – firtatta Veiszer Alinda a kislány hátterét és azt, hogy a film csak nagyon finom utalásokkal jelzi, bántalmazó környezetről van szó.
„Gyerekjogokkal foglalkozóként talán inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy mennyire igaz a mondat, miszerint kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk. Ennek a kislánynak, bármi is történik vele, élete végéig tud tartalékot adni, hogy volt egy olyan élménye: egy felnőtt úgy szerette őt, hogy nem volt vele szemben elvárása, hogy ebben a szeretetben nem volt bántás, nem kellett megfelelnie a felnőttek igényeinek, türelmesek voltak vele.
Pont amiatt a tulajdonsága miatt emelik ki őt, mondják azt, hogy az mekkora érték benne, ami miatt korábban mindenki csodabogárnak nézte. Amikor közösségi gyerekvédelemről beszélünk, abba ezek a gyógyító élmények is beletartoznak. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a körülöttünk lévő gyerekek jól legyenek. Számít, hogyan kapcsolódom egy gyerekhez, mert minden kapcsolódás tud egy másik minta lenni.”
Gyurkó a filmmel kapcsolatban kiemelte: a kislánynak az új környezet nemcsak arra adott mintát, hogyan lehet egy háztartásban részt venni, hanem arra is, hogyan szereti egymást, türelmes egymással két felnőtt: „Arra, hogyan lehet bocsánatot kérni egy sütivel, szavak nélkül. Hogyan tudok alkalmazkodni egy gyerek tempójához, hogy megérkezzen egy helyzetbe. Ezekhez nem kell szakembernek lenni, mind tudjuk csinálni.”
De mi minősül gyerekmunkának?
Veiszer Alinda felhívta a figyelmet arra is, milyen sokszor merül fel értékként a filmben, hogy egy gyereket „munkára lehet fogni”. De mi az, ami a kihasználása egy gyereknek, és mi az, ami a természetes integrációja a családi munkamegosztásba? „Tökéletesen lejött, hogy hol van ez a határ” – mondta Gyurkó, kiemelve, mindig a gyerek szükségleteit kell figyelembe venni. „Ott billenhet át, ha mondjuk nem tud készülni az iskolára, mert be kell segítenie a család kisboltjában, vagy nem tud a barátaival játszani, pihenni, feltöltődni, mert hátra kell mennie a kertbe gazolni.
Gyurkó Szilvia / Forrás: Mozinet
A házimunkával is azt tudjuk üzenni a gyerekeknek, hogy mi így együtt vagyunk részei valaminek. Te is kapsz és adsz, nem várok el tőled túl keveset, de nem is teszek rád olyat, ami túl sok. Ahogy tudsz, úgy vegyél részt benne. A gyerek szükségleteihez alkalmazkodó háztartási munka abszolút rendben van: az, ami nem veszi el a gyerekkorát, hanem éppen, hogy hozzátesz.
A statisztika szerint Magyarországon nincsen gyerekmunka. A valóság pedig az, hogy a gyerekek 28%-a szegénységi küszöb alatt él. Ezekben a családokban jó eséllyel a gyerek munkája ugyanúgy hozzájárul ahhoz, hogy a család túléljen.”
Minél zártabban él egy család, annál nehezebb kitörni
Gyurkó a filmbeli összetett családi hátteret, a bántalmazó környezet dinamikáját is elemezte: „Az izoláció nem kedvez ezeknek a helyzeteknek. Minél zártabban él egy család, annál nehezebb kitörni a negatív spirálokból. Nagyon tetszett nekem a filmben, hogy milyen finom eszközökkel mutatja be azt a kiszolgáltatottságot, ami a szülők oldalán van. Az anya fáradtságát, túlhasználtságát. A küzdelmet, magára hagyottságot az egyedül sírással, sok gyerekkel, az egymáshoz kapcsolódások hiányával. Ami persze nem menti fel őt az alól, hogy ez a kislány, és valószínűleg a többi gyerek is milyen hiányokat szenved.
Gyerekkorban akkor nőnek ki a szárnyaid, ha azt érzed, van helyed a nap alatt és szeretnek. Minden gyereknek szüksége van egy felnőttre, aki, ha ránéz, azt érzi, én vagyok a legboldogabb, hogy veled lehetek.
.jpg)
Veiszer Alinda / Forrás: Mozinet
Az az együttműködő hálózat, ami a másik családnál jelen van, a virrasztástól kezdve addig, hogy át kell mennem segíteni a borjakkal, náluk nincs meg. És ezek mind súlytőkék, amik lehúzzák a családot, mert a gyerekeknek nem is nagyon vannak más felnőtt mintáik, mint az a bántalmazó, elhanyagoló, amiben vannak.”
Ne ess el, mert megverlek
Veiszer Alindát elsősorban az érdekelte, mi minősül elhanyagolásnak, hiszen, ahogyan mondta, ez nem egy éles kontúrú fogalom. És mi az, ami még egyszerű érzéketlenség, vagy esetleg abból fakad, hogy ezek a szülők maguk is így nőttek fel, és nem tudják kifejezni az érzéseiket?
„Az elhanyagolás ott kezdődik, amikor esszenciális igénye van a gyereknek, és arra rendszeresen, visszatérően nem kap választ. Az érzelmi szükségletek mentén arról van szó, hogy szeretne kapcsolódni, és nem tud. Nem szól senki hozzá – ez a filmben nagy kontraszt a két család működésében. Kiderül, hogy nem is olyan csendes ez a kislány, csak hozzá kéne szólni, mert ha kérdezik, válaszol ő még a leghülyébb kérdésekre is. Szavakkal verés, bántalmazás az, amikor egy gyereken olyat kérek számon, amiről nem tehet. Ha egy gyerek megfázik, akkor megpróbálom meggyógyítani, nem leszúrom.
Az én generációmnak biztosan van élménye a „ne ess el, mert megverlek” típusú mondatról: ha bajba kerül egy gyerek, még ki is kap. És persze ha mindenkivel ez történik az utcában, ahol élsz, akkor nem éled meg bántalmazásként, de azért mélyre tud menni. Érzi azt egy bántalmazott, kirekesztett vagy a szükségleteire nem megfelelő jelzéseket kapó gyerek, hogy más vagyok, mint a többiek, és elkezd szorongani, és ha ráadásul még vannak dolgok, amiket titokban kell tartania, az nem jó.
Azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy vannak jó és rossz titkok, a rossz titkok azok, amiktől kő ül be a gyomrodba, és azt érzed, hogy nem kapsz levegőt, a jó titkok azok, amiktől pillangók verdesnek a gyomrodban és izgatott leszel.
Ha rossz titkaid vannak, akkor azokat ne tartsd magadban, keress egy felnőttet, akiben megbízol, és beszélj vele. Ennek a kislánynak van egy nagy csomagja, de ami egy ilyen filmben van, az tömény, esszenciális. Mégis jól mutatja, hogy odafigyeléssel, ezzel a fajta gyerekszükséglet-követéssel még nagy csomagokkal is lehet valamit kezdeni.
A közönség / Forrás: Mozinet
Olyan pedig van, hogy hazajön a gyerekem, és én fáradt vagyok, és nem tudom megölelni, nem tudok esti mesét mesélni, vagy megnézni a focimeccsét. Ez nem elhanyagolás, nekem inkább csak az elég jó szülőséget (Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő – a szerk.) hívja be. Mondhatni, természetes, hogy szülőként nem vagyunk tökéletesek, 0-24 mindig elérhetőek, ezer százalékig a gyerek szükségleteire fókuszáltak. És egyébként tök jó a gyereknek, ha nem rá fókuszálunk mindig.”
Ahol az állami gondoskodás csak ront a helyzeten
Éles a határ abban a jelenetben, amikor egyszer csak már nem sír a matrac. Körülbelül egy hónap telik el, mire eljutunk idáig – mire Cáit gyógyulni kezd. Reális-e, hogy amikor egy gyerek egyszer csak nagyon kontrasztos biztonságot talál, akkor ilyen gyorsan tudnak a fizikai tünetei is változni? Vajon az, hogy az addig hallgató gyerek elkezd kérdezni és kíváncsivá válni, annak-e a jele, hogy biztonságban van? „Ebben a filmben nem jöttek olyan csavarok, amik a való életben azért vannak. Hogy mitől érzi magát biztonságban valaki, mi az, amitől ez átfordulhat, ennek nagyon sokféle eleme van.
Magyarországon egy olyan gyerek, akit kiemelnek a családjából, és állami gondoskodásban nevelkedik, az alatt az idő alatt, amíg ott van, nem ritka, hogy 60-70 felnőttel találkozik, de a 30-40 az biztos. Ennyi felnőtthöz, gondozóhoz, kísérőhöz, gyámhoz, helyettes gyámhoz, éjszakáshoz, nappaloshoz kötődni, mindig újra és újra megpróbálni bizalmi kapcsolatot kialakítani, majd csalódni, alkalmazkodni, majd a következőhöz újra és újra.”
És a nevelőszülőkhöz kerülő gyerekek élete sem egyszerűbb, tette hozzá Gyurkó. Ha a filmbeli történet a valóságban esik meg, megérkezik az új kisbabához egy védőnő, aki látja, hogy milyen körülmények vannak: súlyos az elhanyagolás, és ki kell emelni a gyerekeket a családból. Ha nem a tágabb családban keresnek nekik helyet, akkor a magyar szcenárióban előfordulhat, hogy ezek a gyerekek olyan helyzetbe kerülnek, ami egyáltalán nem jobb, mint az otthoni. „Ebben a filmben ez egy sima helyzet volt, mert a kislánynak csak időre, figyelemre volt szüksége, és arra, hogy azt érezze, látják, hallják őt, és akkor egyszer csak elkezdett élni.”
Letépi a maci fejét
Cáit ösztönösen azt a megoldást választja, hogy nem zavar senkit. Elbújik a fűben, nem szólal meg, nem vesz részt a lányok intrikáiban, az osztályközösségben, a felnőttekkel semmilyen diskurzusban. „Az én sztereotípiám az, hogy ha egy gyerekkel ennyi rossz történik, az elviselhetetlen lesz, renitens lesz, áthágja a szabályokat, a lázadását minden látható módon kifejezi” – mondta Veiszer, megkérdőjelezve, hogy egy ilyen helyzetben lévő gyerek az elcsendesedés útját választaná. „A gyerekek vagy felülre, vagy alulra mozognak ki abból a zónából, ahol jól vannak, ahol jól tudják tolerálni, ami történik velük. Azok a gyerekek, akik felfele mozdulnak ki egy stresszhelyzetben, látványosan nincsenek jól, dühösek, kiabálnak, letépik a maci fejét, konfliktusaik vannak. Akik lefele mozdulnak ki, inkább fagynak, elcsendesednek, magukba fordulnak, őket hajlamosak a felnőttek úgy kezelni, hogy hát nincs baja: jó, csendes gyerek.
A csendes lány
Annál félelmetesebb, mint ez a fajta jó gyerek, nagyon kevés van, mert ezek a gyerekek nem kapják meg a figyelmet, és nem veszik észre a felnőttek, ha nincsenek jól. Nagyon mélyen be lehet menni ebbe a spirálba.
Ez nem választás, így alakul ki az agyunk. Egyre többet tudunk erről: úgy születik az embergyerek, hogy nincs kész az agya. Az, hogy életünk első pár hetében milyen stresszhatások érnek minket, és ezekre milyen válaszokat adunk, nagyon befolyásolja, hogy egész életünkben hogyan tűrjük a stresszt, hogyan reagálunk krízishelyzetekre, életkori traumákra, hogy egy szeparációs szorongás mennyire érint meg bennünket, hogy kamaszkorunkban mennyire lendülünk ki. Ha egy kisbaba kimozdul a komfortzónájából, éhes, szomjas, valami nem jó neki, de utána érkezik egy nyugtató válasz, akkor az az ellenállóképességet erősíti.
Mindez nagyon korán, az első 5-6 hónapban dől el, mondják neurobiológusok, például Bruce Perry (Dr. Bruce D. Perry amerikai gyermekpszichiáter, a traumakutatás úttörője). Egyre többet tudunk arról, hogy ez egy arany időszak: Perry azt mondja, ha választani lehet, hogy az életed első fél évében, vagy egy éves korod után lesz nagyon jó az életed, akkor az első fél évben legyen körülötted minden jó, tudjanak jól reagálni az alapvető szükségleteidre, mert ezek a tapasztalatok befolyásolják, hogy stresszhelyzetben robbansz, lefojtasz, vagy a kapcsolódások mentén próbálsz meg válaszokat adni.
Ezért volt marhaság, amikor a múlt század elején arra biztatták a szülőket, hogy hagyják sírni a gyereküket, mert az erősíti a tüdőt. Cserébe nem azt tanulta meg, hogy van egy stresszhelyzet, majd egy visszanyugvás, hanem azt, hogy stresszhelyzetek sora van, és csak magamra számíthatok.”
Felismerni a saját erőforrásait
Veiszer Alinda kiemelte a kislány reakcióját is az újabb testvér születésére: ez már masszív ellenállás, és ha az ember mer ellenállni, cinikus lenni, az erős jel arra, hogy visszaépült az önbizalma – mondta. Gyurkó kiemelte a kislány reakciójában a humort, ami jó túlélési eszköz lehet ilyen élethelyzetben: „Ennek a kislánynak nagyon sok erőforrása volt, amiket tovább erősítettek a jó kapcsolódások felnőttekkel.”
Zárásként még szó esett arról, hogy Cáit anyjának, aki sok gyerekkel él erőszakos férje mellett, a valóságban milyen lehetőségei vannak, egyáltalán, megfordulhat-e a fejében a menekülés. „Azt tudom mondani a bántalmazásba hajló családi dinamikákról és a családi erőszakról, hogy elképesztően nehéz kilépni ezekből a helyzetekből.
Gyurkó Szilvia és Veiszer Alinda / Forrás: Mozinet
Lépésről lépésre, nagyon aljas módon húzza be a családon belüli erőszak minden dinamikája az áldozatot, és az anyának egyre nehezebb felismerni a saját erőforrásait, elhinni magáról, hogy tud boldogulni, hogy a másik tud neki segíteni, vagy megfogalmazni magának, hogy az, amiben van, reménytelen.
A túlélés érdekében sokkal könnyebb napról napra élni, mint elkezdeni azokat a terveket legyártani, hogy hogyan fogsz tudni ebből kijönni. Azt látjuk a segítő szolgáltatásoknál, hogy ilyenkor nem az segít, ha azt mondjuk, hogy figyelj, hát itt vagy egy ilyen részeges állattal, aki ki tudja mit csinál a gyerekekkel, nem is számíthatsz rá, mi a francért nem húzol el. Ebben a helyzetben az segít, hogy valaki hoz lekvárt, ott van és elérhető, átjön kicsit, esetleg vigyáz a gyerekekre.
Azok a közösségek tudnak segíteni – Magyarországon egyébként ilyen tevékenységet egyházi szervezetek végeznek –, ahol ki tudsz lépni abból, amiben vagy, és tudsz találkozni olyanokkal, akik más helyzetben vannak. A velük való beszélgetés, kapcsolódás mentén lehet erőt gyűjteni, inspirálódni, megnyílni és adott esetben elkezdeni elfogadni, hogy lépni kell. De ez bitang nehéz dolog” – zárta a beszélgetést Gyurkó.
Colm Bairéad filmje, A csendes lány március 16-tól látható a magyar mozikban, a premier előtti vetítés és a beszélgetés a Mozinet Filmnapokon jött létre a Puskin moziban. Április 4-től a Nem kapjátok meg a gyűlöletem vetítéseivel folytatódnak a filmnapok.
A Nagylátószög című beszélgetéssorozat részei a forgalmazó YouTube-oldalán találhatóak.
A cikk a Mozinettel együttműködésben született.
