Új néző: Személyes kistotál

„Jó ez a színház, csak kegyetlenül felzaklat. Élettel teli, túl izgalmas.” Hogy mindezt ki mondta? Egy magyar néző, egy magyar előadásról. És hol? Nem, nem Budapesten. Nem is valamelyik vidéki nagyváros kőszínházában. Mindezt a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Ároktőn mondta egy helybéli asszony az Új Néző Közösségi Színházi Projekt éppen zajló előadásáról.

„A Schillingék csinálnak valamilyen új színházi kísérletet, lent vidéken, egy egész falut bevonnak az előadásba” – egy éve talán, hogy először hallottam az Új Nézőről egy budapesti házibuliban. A lent vidéken szintagmát fojtott hangsúlyozással akaratlanul is megnyomták. Aztán néhány hónappal később az Olvassunk Együtt riportereként hétről-hétre jutottam el olyan zsákfalvakba, perifériatelepülésekre, zárványvidékekre, amelyek Pestről nézve a lentnél is lentebb vannak. A szociális mélyben. (Persze a budapesti, ösztönösen alárendelő tértudatnak lent van Esztergom, Győr és Miskolc is, ennek egyik verses és veretes kompenzáló, és emiatt gyanúsan-ironikusan olvasandó cáfolata a fent olvasható Petőfi-mottó.) Olyan helyekre, mint amilyen Ároktő és Szomolya, az a két borsodi falu, ahol az Új Néző Program (továbbiakban Néző) megvalósult. Most pedig, csak hogy keretes legyen a szerkezet, itt vagyok a Műcsarnokban, ahol a közel egy éves munkát, a színházi előadásokat megörökítő dokumentumfilmeket vetítik, és ahol tapasztalataikat is megosztják a résztvevők.

Takács Gábor, fotó: Valuska Gábor

A vetítés és beszélgetés előtt Takács Gábor a Káva Kulturális Műhely vezetője röviden ismertette a projektet, és elmondta, hogy mit akartak, és mit nem szerettek volna. Mivel a tagadások általában izgalmasabbak, mint az állítások, kezdjük az utóbbival. Nem akartak tömeges pszichodramatikus konfliktuskezelő programot. Nem feloldani akartak meglévő feszültségeket, hanem létrehozni valami újat: a fesztelenség élményét, a játék kommunikációs csatornáját. A Káva Kulturális Műhely, az AnBlokk Kultúra- és Társadalomtudományi Egyesület, a Krétakör, a Retextil Alapítvány, és a MetaforumFilm közös vállalkozása a szűkös színház-definíció kitágítására tett releváns, modellértékű kísérletet. A Káva drámapedagógiája eddig gyerekeket vont be a színházba, ezért nagy kérdés volt, hogy ez a módszertan hogyan működik felnőtt közegben és egy egész településre kivetítve. A gondosan megtervezett és végiggondolt projekt része volt a térséget régóta vizsgáló társadalomkutatók és kultúrantropológusok aktív bevonása, valamint az ottlét fény- és mozgóképes dokumentálása.

Schilling Árpád

Németh Gábor Péter Ásó, kapa, nagyharang című filmje az ároktői produkciót kísérte végig. A diszkrétre vett narráció röviden informálja a nézőt a faluval kapcsolatban. A film első perceiben a kamera optikája még az odalátogató kívülálló perspektívájára hasonlít. Aztán nagyon hamar megtörténik a váltás, egyszercsak az ároktői új nézők között találjuk magunkat, pontosabban azt a folyamatot látjuk, ahogyan a nézők új nézők lesznek. Milyen az új néző? Aktív és interaktív, a maga nyelvén bátran reflektáló, aki élvezi is a szeme előtt zajló eseménysort, de tisztában van azzal is, hogy az esztétikai pácban ő is benne van. A Néző egyik legnagyobb kihívása éppen ez volt: feltölteni azt a teátrális medencét, amiben lehetséges a többirányú közlekedés, és arra bátorítani a falu lakosait, hogy bátran belemerüljenek ebbe a játéktérbe. Ehhez, a rendező Schilling Árpád fogalmával, a forma dramaturgiájára volt szükség az első napokban. Olyan impulzív, harsány játéknyelvre, amely alkalmas arra, hogy magához vonzza a nézőket. A minden este zajló előadássorozat első darabja egy menyegzőre hívta meg a falu apraját-nagyját. A vásári komédia cirkuszi hangulata meggyőzően csalogatta a még gyanakvó, zavart embereket a színpad közelébe. A két kávás színész játszotta házaspár immáron közös élete az elkövetkező napokban újabb és újabb élethelyzetekben bonyolódott. Míg az első napon a romos iskola udvarán, nyílt színen volt a lakodalom, addig a második szín, amely arról volt hivatott dönteni, hogy mire költsék a menyegzőn befolyt pénzt, már a tornateremben, zárt, szűkebb térben játszódott. A vásári komédiából fokozatosan lett kisrealista kamaradráma. A nézőkből pedig drámaíró, aki tanácsot ad a szereplőknek és színész, aki előjátssza, hogyan kell egy-egy helyzetet megoldani. A dokumentumfilm ezt a két hetet veszi végig színről-színre. A narrálást a bevezető után átveszik az interjúkból összevágott megnyilatkozások. A nézők elmesélik, hogyan csodálkoztak rá arra, hogy ők is részesei az előadásnak. Hogyan vették észre, hogy, az napról-napra hosszabb. Hogyan ültek egyre közelebb a színpadhoz. Hogyan találták magukat a színpadon. Hogyan értették meg, hogy Edit és Viktor napi problémája nemhogy hasonlít az ő bajukra, helyzetükre, hanem – interpretáció kérdése – azonos is lehet akár azokkal. „A magyar nők 10 perc után elmentek, mert túl ismerős volt nekik a helyzet.” – tudjuk meg egy cigány (nem-magyar) nőtől. De a fordítottjára is akad példa. Az Editet alakító Romankovics Edit bevallja, hogy amikor egy párkapcsolati konfliktust próbáltak átvenni, akkor a boltos Irénke bizony olyat tudott neki mondani és úgy, ami nem a szerep-Editet, hanem a színésznőt sokkolta. A pácban mindenki benne van.

A színházi munkára összpontosító dokumentumfilm igyekszik ellátni azt az elégséges szolgáltatást is, amit szociográfiailag elvárunk egy ilyen alkotástól. Ehhez két tengelyt találtak ki. Az egyik, a hagyományosabb, az agilis polgármesterasszonnyal készített nagyinterjú darabokra szedve, aki mintegy szociálpolitikailag, objektíven vázolja a falu helyzetét. Információkat kapunk a falu történetéről, munkanélküli rátájáról, etnikai határairól. A másik szálon egy fiatal lány és egy fiatal srác sétál végig a falu utcáin. Az ő mozgó faluvezetésükkel a személyes viszonyoknak, társadalmi tagolásoknak egészen más dimenzióit ismerjük meg. Kettejük számára például törésvonalat jelent a fiatalok és idősek közötti nemzedéki ellentét. „Ároktőn nincs semmi izgalmas” – mondja a srác. Egy fiatal lány néhány perccel később azt ecseteli, hogy barátnőivel remekül tud szórakozni helyben is, és sohase szeretne elköltözni szülőfalujából. Itt, akárcsak az Ároktőhöz hasonlító falvakban, ez a „menni vagy maradni” az egyik legaktuálisabb kérdés. Természetes, hogy az előadás is foglalkozott vele. Akárcsak a vegyes házassággal. Ezt egy házaspár közös és külön-külön interjúztatása hozta közel.

A film és az előadás nagy erénye, hogy nem csupán a cigány – nem cigány dimenzió kérdéseit járja körbe, hanem például magát a falut is. Ahogy merülünk bele az előadásba, úgy kap lokális jelentést a cigány-nem cigány dualizmusa mellett a férfi-nő, a gazdag-szegény, a maradó-migráns, a báty-öcs, a dolgozó-munkanélküli, a tanár-diák és a fiatal-idős kettőse is. Ezért is felesleges a naturalizmust imitáló kézi kamerázás, amely indokolatlanul keresztezi a következetes és önkritikus antropológiai perspektívát. A remegő-rezgő, fókuszpontot nem találó rángatózás azt érzékelteti, hogy nincs olyan fix pont, ahonnan elbeszélhető-megjeleníthető a történet. Maga a film és a projekt azonban azt demonstrálja, a humanista keretfogalmak és széplelkű lózungok radikális zárójelbe tétele mellett, hogy igenis lehetséges ilyen pontot vagy pontokat találni, mégha ehhez nagyon sokat kell is távolodnunk a közvetlen közelben, avagy saját magunk mögé kell lépnünk, hogy a társadalmi nagytotálban látható legyen az egyéni sors, a személyes kistotál.