A fiatalabb közönségnek szánt magyar filmek az elmúlt évtizedekben egyszerűen kikoptak a mozikból. Pedig a 70-es és 80-as években még szárnyaltak a kalanddal és humorral teli ifjúsági filmek: több generáció nőtt fel a Tüskevár (1967), Keménykalap és krumpliorr (1978), az Égig érő fű (1979), A szeleburdi család (1981) vagy akár a Szeleburdi vakáció (1987) folyamatos ismétlésein. Ezek a filmek az egész családnak szórakoztató, és a téma komolyságától függően elgondolkodtató élmények voltak, a 90-es évektől kezdve mégis fokozatosan csökkent a számuk, a finanszírozási rendszerek jöttek és mentek, közben berobbant a streaming, a fiatalok helyett inkább az idősebb generáció jár ma moziba, és ha más a célközönség, akkor a műfajok aránya is változik.
A gazdasági okok mellett azért pár évente feltűnik egy-egy műfaji kísérlet, 2012-ben Bernáth Zsolt alacsony költségvetésű filmje, a Sherlock Holmes nevében az ifjúsági- és a detektívtörténet feltámasztását is sikeresen megkísérelte, de például a 2015-ös Mancs, a leghíresebb magyar mentőkutya története már sokkal felejthetőbb, gyenge próbálkozás maradt. A megváltozott filmfogyasztási szokásoknak és igényeknek nehéz megfelelni, pláne eltalálni azt a nyelvezetet, ami az interneten szocializálódott generációt képes megszólítani. Lakos Nóra filmje láthatóan óriási űrt töltött most be, a Véletlenül írtam egy könyvet minden elemében a klasszikusok közé illeszthető, de friss és fiatalos, megható történetére és kreatív megoldásaira bármilyen korosztálynak könnyű rákapcsolódni.
Mit csinál egy író, amikor ír? Ül a számítógépe vagy a jegyzetfüzete felett, gépel vagy körmöl, gondolkodik, aztán folytatja. Az írás vizuálisan nem különösebben látványos dolog, márpedig ez adja a Véletlenül írtam egy könyvet alapját. Az a kreatív folyamat, amikor egy ötletből történet, a vázlatos alakokból karakterek, a problémából konfliktus, cliffhanger és befejezés születik. Írók bőven akadnak a magyar filmben, pár éve Reisz Gábor múltidéző szerelmi bánatából született egy Rossz versekkel teli kötet, az Így vagy tökéletes sikeres és a Szia, életem! sikertelen író hősei meg inkább romantikus vagy humorkeltő célból kapták ezt a nemes hivatást. Magával az írás folyamatával ezek a filmek nem foglalkoztak.
Amikor a 13 éves Nina (Demeter Villő) fejében megfogalmazódik, hogy író akar lenni, pont kapóra jön, hogy a szomszédja egy sikeres, most éppen blokkban ragadó írónő, Lívia (Zsurzs Kati). A tanítvány mesterére talál, elkezdődik a tanulás. Lívia szerint minden sikeres író tobzódik a problémákban, ezekből viszont Ninának látszólag nem sok van. Öt éves volt amikor anyja, Lujza (Lovas Rozi) meghalt, számára apja (Mátray László), öccse (Hárs Bonca) és buzgó nagynénje (Tenki Réka) jelenti a családot, akiknek szerető közegében felnőtt. Az olvasás a mindene, atlétizál, kedvence a Gyilkos sorok, Angela Lansburyvel. Gond egy szál se, hogy lesz ebből könyv? Aztán az apjára újra rátalál a szerelem, a bájos Detti (Rujder Vivien) egyre több időt tölt a családjukkal, Nina viszont kényelmetlenül érzi magát mellette. Ahogy beleveti magát az írásba, lassanként kirajzolódik a legnagyobb hiány az életében, hogy szinte semmilyen emléke nincs az anyjáról, ezért kutatómunkába kezd, hátha a tanult gyakorlatokkal fel tudja építeni a karakterét.
Annet Huizing Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című 2014-es sikerregénye nagyszerűen ötvözte a kreatív írás gyakorlati oldalát a tiniszereplője lelki világával, a könyv az idősebb generáció körében is népszerű. Alapját a filmhez hasonlóan a fiatal és idős író közötti leckék adják, de míg egy regénynek mása sincs, csak az írott szöveg, egy filmben nem lehet csak a szavakra támaszkodni. Lakos Nóra és csapata – kiemelve Báthory Péter kreatív animációs vezető munkáját – remekül meglépte a szavak képen való megjelenítését, anélkül, hogy Nina ujjgyakorlatai bármikor idegesítővé vagy elcsépeltté válnának. A kedvesen meganimált, kézzel írott szavak és mondatok organikusan beépülnek a film szövetébe, látványos mixét adják a Lívia által tanított módszereknek és a lány gondolatainak. Az ötletes animációk már a főcím alatt elkezdődnek, ezek a megoldások Michel Gondry analóg, játékos stílusjegyeit idézik.
Ahogy Nina az anyja alakját próbálja minél több apróságból összerakni, egy lépésről lépésre haladó gyászmunka folyamatát követjük, amivel se a lány, de még az apja sincs tisztában, valójában mekkora szükségük van rá. Fénykép vagy videó hiányában Ninának mások emlékeire kell támaszkodnia: Lujza kedvenc süteményének illatára, a nyaklánca tapintására, vagy a dalra, amit szívesen dúdolt. Mert hát ebből áll egy élet, illetve abból, amit a halál után itt hagy magával az ember, a sok kicsi apróságot, amibe a szerettek bele tudnak kapcsolódni. A nő emléke mindenkiben fakul és Ninának már csak a töredékek jutnak, de egy könyv, és egy jól megírt karakter örökké tud élni, ez pedig Lívia és a film legszebb tanítása.
Egy 13 éves lánynak akkor is bőven van min aggódnia, ha éppen nem gyászol, Ninának ez az első udvarló felbukkanása (a fiú szó nélkül írókat ábrázoló pólókat kezd hordani, hát mi ez, ha nem szerelem) vagy az első menstruációja érkezése. Az utóbbiról továbbra sem lehet eleget beszélni, a fiúk és férfiak menstruációs tudatlanságát humorosan meg is pendíti a film. Nina történetében végig az íráson és a gyász feldolgozásán marad a fókusz, de ezek az adalékok szépen árnyalják azt az időszakot és az érzéseket, amin egy hasonló korú lány keresztülmegy. Nagyon könnyű hozzá kapcsolódni, és ez sokban köszönhető a film nagy felfedezettjének, Demeter Villőnek, aki elragadó energiájával és kíváncsiságával természetesen mozog a profi színészek mellett - egyszerűen jó őt nézni a melegszívű Mátray László, vagy a portásként egyetlen jelenetben parádézó Stefanovics Angéla oldalán.
A komoly téma ellenére Lakos Nóra filmjének világa színes és barátságos, a család Bauhaus-háza pedig egy takaros, mesebeli palota, minden zugát öröm felfedezni. Egy holland történetből kiindulva keresve se találni benne semmilyen tipikus hungaro-mentalitást, ahogy az se merül fel, hogyan tartja fenn ezt a csodaházat a kedves animációs kisfilmeket készítő családfő, de persze nem is célja a filmnek rögrealista képet adni a magyar mozaikcsaládok helyzetéről. Egyedül a film ritmusában találni egyenetlenséget, mintha Lívia tanításait az időkezelésről nem sikerülne tökéletesen teljesíteni a nagy katarzishoz vezető úton. De az érzelmek így is betalálnak, Nina véletlenül ír egy könyvet, mi pedig boldogok vagyunk, hogy végigkísérhettük őt az íróvá válás útján.
