Az egyik fa árnyékában az életműdíjat elnyert Roy Andersson hűsöl, a női strand századfordulós teraszán a kalmük filmtörténet első darabját rendező törékeny Ella Manzheevával találkozunk, a háttérben a vagabond némafilmes, Aleksandar Lifka nagyívű pályaképét felrajzoló retrospektív program zajlik. A 22. Palicsi Európai Filmfesztiválon jártunk.
A 90-es évek elején alapított palicsi filmfesztivál 2003 óta kizárólag az európai filmművészettel foglalkozik, így nemcsak a Vajdaságban, de a kontinensen is fontos szerepet tölt be. Az Európa-gondolatot a lehető legtágabban értelmezve, képpé formálja azokat a vágyakat, amelyek a sokféle náció közös múltját és jövőjét alakítják. A rendezvény idén „az európai álom” mottóval futott, és minden negédesség nélkül mutatta meg, hogyan kapcsolódnak és súrlódnak, hogyan segítik, vagy éppen oltják ki egymást az itt feszülő különböző erők.
A Monarchia jobb napjainak hangulatát időkapszulaként őrző palicsi fürdőhely villái és melléképületei a magyarországi szecesszió és az erdélyi hagyományos építészet elemeinek keverésével mindenféle filmfesztivál nélkül is különleges élményt nyújtanak. A negyven fokos kánikulában ez az unikális impresszió csak fokozódik, ha az egyik fa árnyékában az életműdíjat elnyert Roy Andersson hűsöl, a női strand századfordulós teraszán a kalmük filmtörténet első darabját rendező törékeny Ella Manzheevával találkozunk, miközben a háttérben a vagabond némafilmes, Aleksandar Lifka nagyívű pályaképét felrajzoló retrospektív program zajlik. Az egy héten át 90 alkotást kínáló filmválogatás sokszínűsége szintén a Monarchia és/vagy Európa multikulturális ideáját tükrözi, némi kelet-közép hangsúllyal megspékelve. A friss játékfilmeket prezentáló magyar és szlovák szekción túl ebben az évben moldovai, török, kalmük, észt, litván, román, orosz és szerb produkció versenyzett a külön nekik dedikált Parallels and Encounters összeállításban. Radu Jude Aferim!-je és Hajdu Szabolcs Délibábja elég nagy karriert futott be közülük az elmúlt évben, de a kevésbé ismert nevek legalább annyira érdekesek voltak.
Anatol Durbalã What a Wonderful World című drámája a moldovai fővárosban 2009-ben kitört zavargások idejére visz vissza, amikor a választási csalások miatt tüntető fiatalok ellen a hatóságok véres kegyetlenséggel léptek fel. Hőse az Egyesült Államokból hazalátogató egyszeri fiú, aki véletlenül keveredik a demonstrálók közé, hogy aztán a rendőrök kezére kerülve szerezzen a rendszerről végzetes tapasztalatokat. A néhol kissé túljátszott és némileg elvarratlan történet a demokráciáról szóló pesszimista vízió, amely inkább az európai rémálmok, mint álmok körébe tartozik. Hasonló hangulatban fogant, de közel sem ilyen egyértelműen tézisdarab Emine Emel Balci debütáló rendezőnő Until I Lose My Breath című alkotása, amely már-már dokumentarista hitelességű környezetrajz az illegális török textilüzemek mikrovilágáról. Az együtt dolgozó, kilátástalan körülmények között élő fiatal női munkások sorsa megrendítő tárgyilagossággal jelenik meg a filmben, miközben a hajléktalanság közelébe sodródott Serap elkeseredett küzdelmét követjük. A Sarapot megformáló Esme Madra kemény és sallangmentes alakítása különösen emlékezetes marad, és legalább annyit elárul a nőiségről, mint a periféria deklasszált társadalmi csoportjainak aktuális helyzetéről. Szintén női témájú történetet mond el a kritikusok díjával kitüntetett elsőfilm, a The Gulls, amely egy szabadságát és gyökereit kereső kalmük asszonyról szól, és az előbbi szikárság helyett bőséges poézissel, a Kaszpi-tenger ködös misztikus vidékére, Európa mesebeli peremére utaztatja a nézőt. A költőiség más formáját hajtja maximumra Alexander Kott fesztiválkedvenc Test-je, ami egy egyszerű sztyeppei legendát kevés szóval, főleg Levan Kapandze operatőr mágikus realista képeivel beszél el, a moderált ízlés határait a giccs irányába sajnos több ponton is átlépve. A bizarr alaphelyzet Berijának abból a hajdani ötletéből indul ki, hogy a negyvenes évek végén a szovjetek nukleáris kísérleteit a „lakatlannak” nyilvánított kazah síkságokra helyezte, mit sem törődve azokkal az ottani félnomád közösségekkel, akiknek életét a próbarobbantások alapjaiban rengették meg.
A már felszínre került konfliktusok mellett több film megemlékezik a legsúlyosabb európai szorongásainkról is. Sajátos szatíra ebben a körben Dietrich Brüggemann Heil-je, ami leginkább a szókimondó, slapstickbe hajló humor rajongóinak szerez felhőtlen kikapcsolódást, míg a többieket zavarba hozhatja. A neonácik lélektanát, az ezt ellensúlyozó hiperkorrekciót és általában a kontinensen eluralkodó ideológiai zűrzavart egyaránt plasztikusan ábrázoló vígjáték egy Lengyelország megtámadására készülő szélsőséges sejt működésének nehézségeit mutatja be. A német kérdéshez kicsit másképp, de hasonló kritikai szemlélettel és bőséges, immár kifinomult humorral szól hozzá az a dokumentumfilm, amely a kettészakított Berlin életét, a nyugat-berlini underground zenekultúra prizmáján keresztül láttatja. A B Movie: Lust and Sound in West-Berlin városfilm és portréfilm egyben Mark Reeder, hangmérnök, zenész, zenei producer, életművészről, aki a Joy Divisiontól Nina Hagenen és Nick Cave-n át a Malaria!-ig és a Die Toten Hosenig valamilyen úton módon mindenki karrierjébe belefolyt. Reméljük, hogy az elképesztő archív felvételeket felvonultató, sodró lendületű és egyedi atmoszférájú mozi előbb-utóbb Magyarországra is eljut, ha másképp nem is, egy jószemű fesztivál-válogatónak köszönhetően.
Talán csak véletlen, és nem a zsűri tudat alatt megfogalmazott vágyairól árulkodik, hogy a rendkívüli kánikulában éppen két hűvös-havas északi film kapta a fesztivál legrangosabb díjait, bizonyítva ezzel, hogy a kontinens minden irányba nyitott és bármilyen időjárási viszonyok között képes önmagát adni. A legjobb rendezőnek járó Palicsi Tornyot Magnus von Horn vihette haza a The Here After című filmjéért, amelyben egy fiatal fiú próbálna új életet kezdeni, ha a számára otthont jelentő szigorú közösség ezt megengedné, a legjobb filmet kitüntető Arany Torony-díjat pedig az izlandi Grímur Hákonarson Kosok című, hamarosan nálunk is mozikba kerülő alkotása nyerte.
A palicsi fesztivál ódon szabadtéri vetítőivel, koncertjeivel, Szabadka vibráló kulturális életével remek nyári program, olyan szakmai esemény, amely csendesen az élvonalba oson. Nemzetközi publicitása egyelőre talán kisebb a hasonló rendezvényeknél, aminek oka lehet, hogy a nagyszámú prominens meghívott vendég mellett – a fiatal újságíróknak szóló workshop résztvevőit leszámítva – nagyítóval kellett keresni a külföldi sajtó képviselőit. Palics ezzel együtt is sok szempontból ideális hely és ideális fesztivál, főként fiatal filmeseknek, valamint azoknak, akik még álmodnak arról, ami Európa.
A Filmhu és az NFI közreműködésében készültő Filmgyár podcast adásaiban a hazai mozgóképipar, a filmfinanszírozás és a filmgyártás szakterületeiről beszélgetünk filmesekkel és a Filmintézet szakembereivel.
November 15-én kilencedik alkalommal rendezik meg az Inkubátor Program pitchfórumát. Mi pedig szokásunkhoz híven egyenként bemutatjuk az alkotókat és filmterveiket.
Nők, akik áttörték az üvegplafont, és rendezőkké tudtak válni a sokáig férfiak uralta magyar filmszakmában. Honnan jöttek ezek az úttörő nők? Hogyan jutottak el az első filmjükig? És hogyan folytatódott a pályájuk? Szederkényi Olga exkluzív portrésorozata a kezdetektől a rendszerváltásig új megvilágításba helyezve vizsgálja a magyar filmtörténetet.
Október 29-én indul az első BIFF, azaz a Budapest International Film Festival a Corvin moziban. A november 3-ig tartó eseményen olyan filmeket láthat először a magyar közönség, mint a Velencében körülrajongott The Brutalist, Andrea Arnold legújabb könnyfakasztója, a Bird vagy épp a német Oscar-nevezés, A szent füge magja.
