Valaki álmai - Palicson

A 90-es évek elején alapított palicsi filmfesztivál 2003 óta kizárólag az európai filmművészettel foglalkozik, így nemcsak a Vajdaságban, de a kontinensen is fontos szerepet tölt be. Az Európa-gondolatot a lehető legtágabban értelmezve, képpé formálja azokat a vágyakat, amelyek a sokféle náció közös múltját és jövőjét alakítják. A rendezvény idén „az európai álom” mottóval futott, és minden negédesség nélkül mutatta meg, hogyan kapcsolódnak és súrlódnak, hogyan segítik, vagy éppen oltják ki egymást az itt feszülő különböző erők.

A Monarchia jobb napjainak hangulatát időkapszulaként őrző palicsi fürdőhely villái és melléképületei a magyarországi szecesszió és az erdélyi hagyományos építészet elemeinek keverésével mindenféle filmfesztivál nélkül is különleges élményt nyújtanak. A negyven fokos kánikulában ez az unikális impresszió csak fokozódik, ha az egyik fa árnyékában az életműdíjat elnyert Roy Andersson hűsöl, a női strand századfordulós teraszán a kalmük filmtörténet első darabját rendező törékeny Ella Manzheevával találkozunk, miközben a háttérben a vagabond némafilmes, Aleksandar Lifka nagyívű pályaképét felrajzoló retrospektív program zajlik. Az egy héten át 90 alkotást kínáló filmválogatás sokszínűsége szintén a Monarchia és/vagy Európa multikulturális ideáját tükrözi, némi kelet-közép hangsúllyal megspékelve. A friss játékfilmeket prezentáló magyar és szlovák szekción túl ebben az évben moldovai, török, kalmük, észt, litván, román, orosz és szerb produkció versenyzett a külön nekik dedikált Parallels and Encounters összeállításban. Radu Jude Aferim!-je és Hajdu Szabolcs Délibábja elég nagy karriert futott be közülük az elmúlt évben, de a kevésbé ismert nevek legalább annyira érdekesek voltak.

Anatol Durbalã What a Wonderful World című drámája a moldovai fővárosban 2009-ben kitört zavargások idejére visz vissza, amikor a választási csalások miatt tüntető fiatalok ellen a hatóságok véres kegyetlenséggel léptek fel. Hőse az Egyesült Államokból hazalátogató egyszeri fiú, aki véletlenül keveredik a demonstrálók közé, hogy aztán a rendőrök kezére kerülve szerezzen a rendszerről végzetes tapasztalatokat. A néhol kissé túljátszott és némileg elvarratlan történet a demokráciáról szóló pesszimista vízió, amely inkább az európai rémálmok, mint álmok körébe tartozik. Hasonló hangulatban fogant, de közel sem ilyen egyértelműen tézisdarab Emine Emel Balci debütáló rendezőnő Until I Lose My Breath című alkotása, amely már-már dokumentarista hitelességű környezetrajz az illegális török textilüzemek mikrovilágáról. Az együtt dolgozó, kilátástalan körülmények között élő fiatal női munkások sorsa megrendítő tárgyilagossággal jelenik meg a filmben, miközben a hajléktalanság közelébe sodródott Serap elkeseredett küzdelmét követjük. A Sarapot megformáló Esme Madra kemény és sallangmentes alakítása különösen emlékezetes marad, és legalább annyit elárul a nőiségről, mint a periféria deklasszált társadalmi csoportjainak aktuális helyzetéről. Szintén női témájú történetet mond el a kritikusok díjával kitüntetett elsőfilm, a The Gulls, amely egy szabadságát és gyökereit kereső kalmük asszonyról szól, és az előbbi szikárság helyett bőséges poézissel, a Kaszpi-tenger ködös misztikus vidékére, Európa mesebeli peremére utaztatja a nézőt. A költőiség más formáját hajtja maximumra Alexander Kott fesztiválkedvenc Test-je, ami egy egyszerű sztyeppei legendát kevés szóval, főleg Levan Kapandze operatőr mágikus realista képeivel beszél el, a moderált ízlés határait a giccs irányába sajnos több ponton is átlépve. A bizarr alaphelyzet Berijának abból a hajdani ötletéből indul ki, hogy a negyvenes évek végén a szovjetek nukleáris kísérleteit a „lakatlannak” nyilvánított kazah síkságokra helyezte, mit sem törődve azokkal az ottani félnomád közösségekkel, akiknek életét a próbarobbantások alapjaiban rengették meg.