Az egyik fa árnyékában az életműdíjat elnyert Roy Andersson hűsöl, a női strand századfordulós teraszán a kalmük filmtörténet első darabját rendező törékeny Ella Manzheevával találkozunk, a háttérben a vagabond némafilmes, Aleksandar Lifka nagyívű pályaképét felrajzoló retrospektív program zajlik. A 22. Palicsi Európai Filmfesztiválon jártunk.
A 90-es évek elején alapított palicsi filmfesztivál 2003 óta kizárólag az európai filmművészettel foglalkozik, így nemcsak a Vajdaságban, de a kontinensen is fontos szerepet tölt be. Az Európa-gondolatot a lehető legtágabban értelmezve, képpé formálja azokat a vágyakat, amelyek a sokféle náció közös múltját és jövőjét alakítják. A rendezvény idén „az európai álom” mottóval futott, és minden negédesség nélkül mutatta meg, hogyan kapcsolódnak és súrlódnak, hogyan segítik, vagy éppen oltják ki egymást az itt feszülő különböző erők.
A Monarchia jobb napjainak hangulatát időkapszulaként őrző palicsi fürdőhely villái és melléképületei a magyarországi szecesszió és az erdélyi hagyományos építészet elemeinek keverésével mindenféle filmfesztivál nélkül is különleges élményt nyújtanak. A negyven fokos kánikulában ez az unikális impresszió csak fokozódik, ha az egyik fa árnyékában az életműdíjat elnyert Roy Andersson hűsöl, a női strand századfordulós teraszán a kalmük filmtörténet első darabját rendező törékeny Ella Manzheevával találkozunk, miközben a háttérben a vagabond némafilmes, Aleksandar Lifka nagyívű pályaképét felrajzoló retrospektív program zajlik. Az egy héten át 90 alkotást kínáló filmválogatás sokszínűsége szintén a Monarchia és/vagy Európa multikulturális ideáját tükrözi, némi kelet-közép hangsúllyal megspékelve. A friss játékfilmeket prezentáló magyar és szlovák szekción túl ebben az évben moldovai, török, kalmük, észt, litván, román, orosz és szerb produkció versenyzett a külön nekik dedikált Parallels and Encounters összeállításban. Radu Jude Aferim!-je és Hajdu Szabolcs Délibábja elég nagy karriert futott be közülük az elmúlt évben, de a kevésbé ismert nevek legalább annyira érdekesek voltak.
Anatol Durbalã What a Wonderful World című drámája a moldovai fővárosban 2009-ben kitört zavargások idejére visz vissza, amikor a választási csalások miatt tüntető fiatalok ellen a hatóságok véres kegyetlenséggel léptek fel. Hőse az Egyesült Államokból hazalátogató egyszeri fiú, aki véletlenül keveredik a demonstrálók közé, hogy aztán a rendőrök kezére kerülve szerezzen a rendszerről végzetes tapasztalatokat. A néhol kissé túljátszott és némileg elvarratlan történet a demokráciáról szóló pesszimista vízió, amely inkább az európai rémálmok, mint álmok körébe tartozik. Hasonló hangulatban fogant, de közel sem ilyen egyértelműen tézisdarab Emine Emel Balci debütáló rendezőnő Until I Lose My Breath című alkotása, amely már-már dokumentarista hitelességű környezetrajz az illegális török textilüzemek mikrovilágáról. Az együtt dolgozó, kilátástalan körülmények között élő fiatal női munkások sorsa megrendítő tárgyilagossággal jelenik meg a filmben, miközben a hajléktalanság közelébe sodródott Serap elkeseredett küzdelmét követjük. A Sarapot megformáló Esme Madra kemény és sallangmentes alakítása különösen emlékezetes marad, és legalább annyit elárul a nőiségről, mint a periféria deklasszált társadalmi csoportjainak aktuális helyzetéről. Szintén női témájú történetet mond el a kritikusok díjával kitüntetett elsőfilm, a The Gulls, amely egy szabadságát és gyökereit kereső kalmük asszonyról szól, és az előbbi szikárság helyett bőséges poézissel, a Kaszpi-tenger ködös misztikus vidékére, Európa mesebeli peremére utaztatja a nézőt. A költőiség más formáját hajtja maximumra Alexander Kott fesztiválkedvenc Test-je, ami egy egyszerű sztyeppei legendát kevés szóval, főleg Levan Kapandze operatőr mágikus realista képeivel beszél el, a moderált ízlés határait a giccs irányába sajnos több ponton is átlépve. A bizarr alaphelyzet Berijának abból a hajdani ötletéből indul ki, hogy a negyvenes évek végén a szovjetek nukleáris kísérleteit a „lakatlannak” nyilvánított kazah síkságokra helyezte, mit sem törődve azokkal az ottani félnomád közösségekkel, akiknek életét a próbarobbantások alapjaiban rengették meg.
A már felszínre került konfliktusok mellett több film megemlékezik a legsúlyosabb európai szorongásainkról is. Sajátos szatíra ebben a körben Dietrich Brüggemann Heil-je, ami leginkább a szókimondó, slapstickbe hajló humor rajongóinak szerez felhőtlen kikapcsolódást, míg a többieket zavarba hozhatja. A neonácik lélektanát, az ezt ellensúlyozó hiperkorrekciót és általában a kontinensen eluralkodó ideológiai zűrzavart egyaránt plasztikusan ábrázoló vígjáték egy Lengyelország megtámadására készülő szélsőséges sejt működésének nehézségeit mutatja be. A német kérdéshez kicsit másképp, de hasonló kritikai szemlélettel és bőséges, immár kifinomult humorral szól hozzá az a dokumentumfilm, amely a kettészakított Berlin életét, a nyugat-berlini underground zenekultúra prizmáján keresztül láttatja. A B Movie: Lust and Sound in West-Berlin városfilm és portréfilm egyben Mark Reeder, hangmérnök, zenész, zenei producer, életművészről, aki a Joy Divisiontól Nina Hagenen és Nick Cave-n át a Malaria!-ig és a Die Toten Hosenig valamilyen úton módon mindenki karrierjébe belefolyt. Reméljük, hogy az elképesztő archív felvételeket felvonultató, sodró lendületű és egyedi atmoszférájú mozi előbb-utóbb Magyarországra is eljut, ha másképp nem is, egy jószemű fesztivál-válogatónak köszönhetően.
Talán csak véletlen, és nem a zsűri tudat alatt megfogalmazott vágyairól árulkodik, hogy a rendkívüli kánikulában éppen két hűvös-havas északi film kapta a fesztivál legrangosabb díjait, bizonyítva ezzel, hogy a kontinens minden irányba nyitott és bármilyen időjárási viszonyok között képes önmagát adni. A legjobb rendezőnek járó Palicsi Tornyot Magnus von Horn vihette haza a The Here After című filmjéért, amelyben egy fiatal fiú próbálna új életet kezdeni, ha a számára otthont jelentő szigorú közösség ezt megengedné, a legjobb filmet kitüntető Arany Torony-díjat pedig az izlandi Grímur Hákonarson Kosok című, hamarosan nálunk is mozikba kerülő alkotása nyerte.
A palicsi fesztivál ódon szabadtéri vetítőivel, koncertjeivel, Szabadka vibráló kulturális életével remek nyári program, olyan szakmai esemény, amely csendesen az élvonalba oson. Nemzetközi publicitása egyelőre talán kisebb a hasonló rendezvényeknél, aminek oka lehet, hogy a nagyszámú prominens meghívott vendég mellett – a fiatal újságíróknak szóló workshop résztvevőit leszámítva – nagyítóval kellett keresni a külföldi sajtó képviselőit. Palics ezzel együtt is sok szempontból ideális hely és ideális fesztivál, főként fiatal filmeseknek, valamint azoknak, akik még álmodnak arról, ami Európa.
13 év után újra van Magyar Filmszemle, visszatér a magyar filmszakma egykori elsőszámú találkozóhelye. A Szemle nyitófilmje Schwechtje Mihály Sünvadászat című filmje, a programba közel 150 alkotást válogattak be, köztük játékfilmek, dokumentumfilmek és kísérleti filmek is megtalálhatóak, kis- és egészestés formátumban.
Megérkezett magyar mozikba a Lakos Nóra Véletlenül írtam egy könyvet című rendezése, ami a gyerekek és a családok életéről és problémáiról szól játékos, elemelt hangvételben.
A Filmhu és az NFI közreműködésében készültő Filmgyár podcast adásaiban a hazai mozgóképipar, a filmfinanszírozás és a filmgyártás szakterületeiről beszélgetünk filmesekkel és a Filmintézet szakembereivel.
