A történet egy külföldre szakadt, és ott producerré emelkedett hazánkfia budapesti látogatása során átélt kalandjairól, illetve az őt körülrajzó, meglehetőst érdekorientált figurák sorsáról tudósít. Noha a téma a mai magyar rögvalóságban gyökeredzik, az alakok – a feltörekvő és sikeres üzletember, a lecsúszott egzisztenciájú művészlélek vagy a dörzsölt szélhámos – pedig szintén a hazai viszonyok szülöttei, az alkotók dicséretére legyen mondva, hogy nem kívánták „üzenettel” csurig tölteni a mesét, és a szórakoztatásra helyezték a hangsúlyt. Erőlködésnek szinte nyoma sincs, a jellem- és helyzetkomikumban rejlő lehetőségeket jól kihasználó, továbbá vérbő verbális humorral operáló film cselekménye csak ritkán enged meg holtjátékot, és bár a slapstickre kikacsintó epizódok (ilyen például a Szabadság-hídon lezajlott jelenet végén az egyik szereplő Dunába taszajtása) mintha kevéssé simulnának bele a mesébe, egészében véve mégis stílben tartott történet ez. A Valami Amerika egyik további erénye, hogy – noha a történet bővelkedik finom, a reklámipar működésével kapcsolatos (ön)reflexív pillanatokban is – Herendi ellenállt a reklámfilmes múltjából fakadó kísértéseknek, és nem igyekezett formanyelvi zsonglőrmutatványokkal megtölteni az anyagot. Nem klipet készített tehát – mint például nemrég a Pizzás alkotói tették –, hanem egy látványvilágában (is) mértéktartó kamaradarabot forgatott, amelynek ereje abban áll, hogy alig akar többnek látszani, mint ami. Habkönnyű vígjátéknak.