Az unokázós csalások kétségkívül valódi problémát jelentenek, de mégis csak egy szélsőséges, törvénybe ütköző módja az idősekkel való bánásmódnak. Ezzel szemben Hevér Dániel első nagyjátékfilmje egy sokkal köznapibb és általánosabb formáját mutatja be annak, hogyan teszi félre és nézi levegőnek a társadalom az egyre kiszolgáltatottá váló idősebb polgártársainkat, az öregeket, akikben jobbára csak nyűgöt és terhet lát a mindenkori hatalom, kivéve ha közelednek a választások.
A Valami madarak ugyanakkor nem egy nyomasztó szociodráma, inkább közönségfilmes vonalon, valahol félúton halad vígjáték és dráma között, hogy egy szívmelengető történetet meséljen el a morcos öreg bácsi és a lázadó kamaszlány furcsa párosának barátságáról.
Papíron az idősgondozás bástyáját az idősek otthona nevű intézmény jelenti, de egyértelmű, hogy az ilyen helyekre, ahová nem csak a saját maguk önálló ellátására képtelen öregek kerülnek be, hanem sokszor azokat is ide száműzik életük utolsó éveire, akikkel egyszerűen már nincs ereje vagy szimplán csak kedve foglalkozni a kedves hozzátartozóknak. Egy ilyen helyen köt ki a kisnyugdíjas Béla is, miután elesik a kádban, és a családjával Németországban élő fia úgy dönt, hogy nem maradhat egyedül a lakásában.
Béla viszont nem egy szabálykövető alkat, nem szereti, ha úgy kezelik, mint egy bölcsődést, a menzakaját nem eszi meg, nincs kedve barátkozni a többi bentlakóval, azt meg főképp utálja, hogy még a lottózóba is csak kísérettel engedik ki. De bármennyire is egy mogorva vén fráter, Béla egyáltalán nem válik ellenszenvessé, Szacsvay László a figura elesettségét fel-fel törő cinizmussal, nyersségét váratlan naivitással ellensúlyozza.
Nem kell nyugdíjasnak lenni ahhoz, hogy azonosuljunk vele. Állandó elégedetlensége érthető, még úgy is, hogy a film egyáltalán nem egy pokoli helyként ábrázolja az idősek otthonát, és nincs egyetlen egy elnyomó Ratchet főnővér sem, csak a dolgukat unottan végző ápolók. Apró frusztrációin keresztül tökéletesen érzékelteti, hogy a bentlakásos napközi helyett Béla miért inkább az élete munkájával megteremtett lakásába vágyik, a saját foteljére, saját sörére, és hogy békében bóbiskolhasson focimeccs közben.
Persze nem csak az öregekkel eshet meg, hogy elhanyagolják őket. A kamasz Zoét például az őt egyedül nevelő édesanyja mellőzi, most éppen egy benzinkúton felszedett férfi miatt. A lányt egy meg nem nevezett vétség miatt szociális munkára ítélték az otthonba, ahová Béla is bekerül. A két kívülálló összesodródik, közösen hajlítgatják az otthon szabályait, és egyenrangúan kezelik egymást. Kizlinger Lilla a Magyarázat mindenre eminens tanulója után sokkal természetesebb a technót hallgató, leszarom attitűdöt hozó, lázadó kamasz szerepében, akinek mégis meg kell tanulnia felelősséget vállalni másokért – egyrészt az idősek otthonában, másrészt otthon is, mivel édesanyját nem sok minden foglalkoztatja a saját, elillant fiatalságának üldözésén kívül.
A két főszereplő között valóban nagy a korkülönbség, mégsem ütnek el egymástól annyira, mint a furcsa páros filmek legutóbbi nagy világsikerének, a francia Életrevalók két főszereplője, a rokkant arisztokrata és a gettóból származó ápolója. Béla és Zoé velük szemben elég hasonló társadalmi közegből jönnek és az élethez való hozzáállásuk is meglehetősen hasonlít, a maguk módján nyersek, de van szívük.
Jól veszi észre a film, hogy bátran építhet Szacsvay és Kizlinger párosára, egyaránt szórakoztató, ahogy civódnak, és az is, amikor lifehackeket mutatnak egymásnak az üveg kinyitásához, az alkoholszag leplezéséhez vagy egyszerűen csak a pénznyelő kávéautomata megszelídéséhez. Ezt a kapcsolatot szépen, finoman bontja ki Kertész Zsanett forgatókönyve, nincs benne semmi hihetetlen vagy túlzó elem. A közös kalandokból viszont több is elférne a filmben.
Miután Bélának nagy nehezen leesik, hogy a fia által átmeneti állapotként beharangozott idősek otthona valójában haláláig tartó ott tartózkodást jelent, elhatározza, hogy minden áron hazajut. És nem egyszerűen megszökik, hanem bürokratikus csatornákon harcolja ki magának az ehhez szükséges határozatokat. (Az otthonápolás lehetőségét túlságosan egyszerűen, egyetlen félmondattal elüti a film.) Ezek a próbálkozások mozgatják a cselekmény jelentős hányadát, de idővel kicsit repetitívvé válnak: Béla és Zoé folyosókon várakozik, az orvos utána polgármesteri hivatal képviselője is elhajtja őket. Közben már a nézőnek rég nyilvánvaló, hogy Bélának végső soron mi lenne a legjobb, és hiába ágál ellene, csak az a kérdés, hogy mikor látja be ő is ezt.
A Valami madarak az Inkubátor program szerény költségvetésű keretei között készült, de az alkotók láthatólag rengeteg plusz energiát tettek a film vizuális világába, hogy megállja a helyét a komolyabb büdzsével bíró alkotások között is. Hiába mozgunk az idő nagy részében egy szürke, szocreál otthonban, szépen be van világítva, precízek, néha kifejezetten ötletesek a beállítások. Képileg sosem válik unalmassá és nyomottá, Nagy Marcell operatőrnek mindig sikerül valami érdekeset megragadnia, még a lakótelepi külsőkben is.
Hevér filmje csak másfél órás, de komótos iramban mesél. Igazodik az öreguras tempóhoz, köszönhetően annak, hogy a két főszereplő között Béla a hangsúlyosabb. A film ügyesen elkerüli a szirupos melodráma csapdáját, ugyanakkor az érzelmi csúcspontok is elmaradnak, mintha az alkotók tartottak volna attól, hogy túlságosan felizgassák a nézőket, felvigyék a vérnyomásukat.
Nincs az arcunkba tolva, ahogy a gombafonalak láthatatlanul a földet, úgy szövi át a filmet a tragikum: itt van egy magányos, idős ember, elveszik az önálló lét jogát, akárcsak az ingóságait, őt is beteszik porosodni egy tárolóba, törődés néven pedig néha videóchatel vele a családja, de az unokája, bármennyire is szereti a nagypapát, ezt csak németül tudja elmondani, amit ő nem ért. Mindezt viszont ellensúlyozza a Zoé és Béla dinamikája, nagyokat ugyan nem lehet röhögni rajtuk, mert Zoé és Béla beszólásai inkább megmosolyogtatóak, de mindig sikerül megtörniük a melankóliát.
A Valami madarak a visszafogottsága ellenére is kedves, rokonszenves film, ami a két főhősének köszönhetően rengeteg szerethető pillanattal bír, és ez elég hozzá, hogy az ember összességében kellemes érzéssel távozzon a kicsit elkapkodott befejezést követően a moziból, és még arra is ösztönöz, hogy most már ne halogassa tovább azt a régóta esedékes látogatást a szüleinél vagy a nagyszüleinél.
