Szilágyi Erzsébet szerint a mai valóságfilmezés három súlyos alapproblémával küzd. Egyrészt „dühöng” a bulvárdokumentarizmus, a televízió elszippantotta és kommercializálta a dokumentarista eszközöket, a klasszikus analitikus/feltáró módszert felváltotta az „akcióvalóság” felületes bemutatása. A másik probléma, hogy a magyar dokumentumfilm által kialakított sajátos vizuális nyelv nincs tudatosítva, nem beszélhetünk „dokumentumfilm-esztétikáról”. Végül, hogy az archiváló dokumentarizmus, mint műfaj és törekvés, megszűnt. Az alkotó és témája közti viszony kapcsán elmondta, hogy a 60-as 70-es évek személyességre épülő („klasszikus”) hozzáállásával szemben ma a dokumentumfilmek egy része megrendelésre készül, így ez a viszony eltűnik – a befogadóra tett hatás pedig csökken.

Ragó Anett a valóságshow-kkal kapcsolatos nézői igényekről és elvárásokról beszélt. A leselkedés/megfigyelés már a gyermekkorban fontos szerepet játszik a különböző viselkedésminták elsajátításakor, s ezt a késztetést az ember egészen felnőttkoráig megőrzi. A valóságshow-k (bár abszolút nem a valóságot mutatják) kielégítik a nézők ez irányú elvárásait, mint ahogy a különböző, „zárt terekben” játszódó szappanoperák is. A néző bevonása a cselekménybe egyfajta „demokratikus gladiártorjátékká” avatja ezeket a műsorokat, és közösségteremtő élményt is generálhat. A kukkolóshow-knak, bár műfajuk szerint „valóságosak”, a dokumentum-valósághoz nem sok közük van.

Gayer Zoltán felvetései főként a dokumentum műfaj definíciójára, sajátosságaira vonatkoztak. Van-e egyáltalán dokumentumfilm? Ha van, mi az? Miben különbözik a játékfilmtől, vagy az áldokumentumtól? G. Z. alapvetően hamisnak tartja azt az attitűdöt, melyben a (dokumentum)film  nem vállalja fel a narratívát, a fikciós elemeket , és nem tisztázza viszonyát az anyagával. A (jó) dokumentumfilm az, ami leleplezi önmagát, játszik a nézővel, reflektál önmagára, mint filmre. (Példának hozta Kamondi Zoltán „Magyar tarka” sorozatának egy epizódját, amely bemutatja, hogy a rendező hogyan manipulálja az áldozatát – vagyis a szereplőt…)

Sokszor emlegeti a szakma különböző fórumokon, miszerint a dokumentumfilmet meg kell menteni. G. Z. azt a költői kérdést tette fel, minek? A játékfilmet például ki akarja megmenteni? Egyszerűen létezik és kész.

Péterffy András azt vizsgálta, milyen szerepet tölt be ma a dokumentumműfaj. Két régebbi tendenciát választott el: Egyrészt volt (van) a szándékolt ismeretátadásra épülő, néha propagandisztikus felhangú filmezési módszer. A másik (főként a 60-as években domináns) vonalat a valóságfeltárás intenzív vágya hajtotta. Ezzel szemben mára mindent átszőtt a szórakoztatási igény, a műsorok narkotikumként funkcionálnak és pusztán a nézői voyour-izmust elégítik ki - nem késztetnek gondolkodásra és érzékenységre. A tv emellett tematizál is: ami nem manifesztálódik, az láthatatlan, nem jut el szélesebb rétegekhez. Alkotói részről ilyen helyzetben két dolog tehető: egyrészt szubjektív, intimebb filmeket kell készíteni, amik fejlesztik a nézők érzékenységét, olyan szerepet találva, amelyben megjelenik az a viszony, amely az alkotót a témájához fűzi. A racionális, logikai szempontok mellett az érzelmi tartalmakat is fel kell szabadítani,  az objektivitás látszatát pedig fölösleges hangsúlyozni.   Másrészt a készítőknek menedzselni kell művüket, határozottabb önfelmutatásra van szükség. Mivel a televíziók műsorstruktúrája nagyon merev (esély sincs egy dokumentumfilm főműsoridős bemutatására), a dokumentumfilmnek kevés bemutatkozási terepe van. Az, hogy a szemlén a játékfilmektől elkülönített blokkban láthattunk dokumentumfilmeket, bebizonyította, hogy van rá közönség és érdeklődés. Ám emellett többen hiányolták a vetítésekről a játékfilmes szakma jelenlétét, valamint a párbeszéd hiányát.

Ma, Magyarországon a dokumentumfilm helyzete körül rengeteg a probléma és a tisztázandó kérdés, ezeken mind végig kellene menni (egy tavasszal rendezendő konferencia pont erről fog szólni). Addig is nézzünk dokumentumfilmeket, amíg lehet.

fotó - Gőzsy Kati