- Maguk is alkotók lévén, milyen szemmel nézték a filmeket?

SZ.O: Csukott szemmel vettem ki a ládából a soron következő kazettát, hogy rövid pórázon tartsam az előítéleteimet. A film elején ugyanis az alkotó neve ritkán szerepel. Bár negyven éve vagyok filmes, voltak évek, amikor alig foglalkoztam a szakmai közélettel. Ezért a fiatalok közül személyesen bizony keveset ismerek. Így még könnyebb volt tisztán a látványra hagyatkoznom.
Azt szeretem, ha elvarázsol a film. Nekem ez a kábítószerem. Most meglepően nagyformátumú művet nem láttam. Tisztességes, felelősségteljes filmet annál többet. Méltánytalanság csak néhányszor szúrt szemet, de akkor nagyon.
Jó, hogy van ez a szakma! Még ha hibásan is, még ha hosszúra nyújtottan is, néha ügyetlenül, de mégiscsak ez az ország látható lelkiismerete! Hogy szembesülhetünk-e „lelkiismeretünkkel”, az a forgalmazás kérdése.

- A „Kerekasztalon a dokumentumfilm” című kiadvány (MADE 2004.) a műfaji kategóriákkal ismerteti meg az érdeklődőket. Nagytekintélyű szakemberek mégiscsak egyezségre próbáltak jutni, támpontokat kijelölve a filmeket benevezőknek, az előzsűriknek. Ennek eredményeként született a következő öt kategória:
D/1 Szociográfiai, néprajzi és antropológiai film
D/2 Történelmi dokumentumfilm
D/3 Portréfilm, riport- és interjúfilm
D/4 Ismeretterjesztő film
D/5 Kísérleti és egyéb, máshová be nem sorolható dokumentumfilmek.
Segített a besorolás a filmeket összehasonlíthatóbbá tenni?

M.L: Előzsűrorként a D/1 és a D/3 kategória 111 filmjét néztük meg. Orsolya, aki Sára Sándor és Gulyás Gyula mellett a nagy zsűri tagja is, a másik három kategóriából versenybe választott további 21 filmet. Döntéseinket a kategóriák nem befolyásolták. A jó filmeket akartuk kiválasztani.

- Tehát nem is volt szerepe a kategorizálásnak?

Sz. O: Számunkra végsőképpen minden mű ismeretterjesztő, dokumentum, és fikció is egyben. Ismeretterjesztő amennyiben felismerést közvetít nekem, dokumentum, mert egy tér-idő pillanatot rögzít, és fikció, mert bekeretezi, tehát kiemeli a részt az egészből. Amikor, mint alkotónak látomásom támad a létrehozandó filmről, akkor a fentiek szerinti kategorizálás meg sem érinthet, az a mű halála lenne.

M. L.: Bármilyen sémának való megfelelés, az „így szokták” elvárása, a lustaság dramaturgiája.

Sz.O.: A kategorizálás ügyetlenségére sok példa adódott, melyekről szívesen beszélünk a verseny lezárta után. Egyelőre csak annyit, óvatosan kell bánni a besorolással, hogy az emberi élet utolsó pillanatait megörökítő film „ismeretterjesztő”-ként ne hasson cinikusan, vagy egy, az adott kategóriákba besorolni nem tudott alkotás ne a pejoratív hangzású „egyéb” szóval illettessék.

- Ha nem a kategóriák megjelölése, akkor mi befolyásolta mégis döntéseiket? Az alkotások témája volt a meghatározó?

M.L.: Igen, többek között, bár azt vettük észre, hogy a témaválasztást jelentősen befolyásolja a pályázati kiírás. Ladányi János szociológus zsűritársunk által közreadott „Statisztikai gyorsjelentés” próbál pontos képet adni a témák szóródásáról; a megjelenő és a hiányzó témákról is.
Kevés mű foglalkozik igazán égető hazai problémával. Szerencsés kivétel a cigányság sorsát feldolgozó számos alkotás. Hiányoznak azonban például a magyar vidék gondját, az oktatás-, iskolarendszer ellentmondásait, vagy a munkanélküliséget bemutató filmek.
Ezen a ponton merül fel a pályázatkiíró kuratóriumok felelőssége. Nehezen elképzelhető ugyanis, hogy hatásos dokumentumfilm szülessen állami támogatás nélkül. Pedig már a telefonunkkal is készíthetünk mozgóképes felvételt. Tehát a finanszírozási alapok tükörképet tartanak társadalomról, önmagunkról, a korról. Ugyan úgy a hatalom dönt az alkotói lehetőségekről, mint eddig, csak átrendeződtek az erővonalak.
Kérdés, hogy kíváncsi-e a hatalom önmagára? A társadalom mélyrétegeiben zajló emberi drámákra, melyeket intézkedései, vagy éppen az intézkedések elmaradása váltott ki?

Sz.O.: Amikor értesültünk, hogy az ORTT dokumentumfilm gyártására jelentet meg kiírást, tapasztalatainkról megfogalmaztunk egy ajánlást.
Szerintünk célravezetőbb lenne, ha nem jelölnének meg tematikát, hanem a figyelő filmesekre bíznák a választást. Ezt a szisztémát később majd differenciálja a reményeink szerint egyszer megszülető megrendelő televízió.
Megjegyeztük azt is, hogy a filmek rendkívül hosszúak, ami önmagában ellehetetleníti a televíziós megjelenést. Azt javasoltuk, tudván, hogy eddig az elnyerhető támogatás összege egyenes arányban volt a film hosszával, hogy maximalizálják a filmek hosszát a kreatív dokumentumfilmekre érvényes európai norma szerint 25 percben, ám emeljék meg az eddigiekhez képest az elnyerhető összeg mértékét.
Alkotói szempontból ez annyit jelent, hogy tömörebben kell fogalmazni! Ez is olyan szakmai kérdés, amiről érdemes tanácskoznunk.
Itt szólok arról az MMK-ra háruló feladatról, hogy ki kell alakítani a dokumentumfilmes műhely-támogatási rendszert. Független producerként hét éve vezetek egy alkotóközösséget, mely munkakapcsolataink mentén jött létre. Ám hiába vállalunk egymásnak ingyen munkát, hiába rendelkezünk elegendő technikai felszereltséggel, egy ún. eseménykövető, hosszú dokumentumfilm létrehozásakor csak tönkremenni tudunk. A tőkehiány nem csak ránk jellemző szép hazánkban! Az a dokumentumfilmes műhely-támogatási rendszer ellen felhozott érv, hogy a világon sehol sem lehet megélni a dokumentumfilmezésből, számomra nem elfogadható. Ne a rosszhoz igazodjunk! A mindenkori közösség többek között attól is működött, hogy eltartotta papjait. A filmes sem más. A hiteles, érvényes dokumentumfilm nem pusztán piaci árucikk, hanem a nélkülözhetetlen társadalmi önismeret eszköze.
Visszatérve a kérdésére; az én döntéseimet mindkét periódusban a mű témája és az alkotói invenció befolyásolta.

- Alkotói invenció?

SZ.O.: ”A termékeny káosz” című filmben egy francia szerzetes, aki kerámiákat készít, a következő mondattal fejezi be gondolatát: „Járj utadon, mert a te utad csak a te lépéseid által létezik!” A filmek nézése közben próbáltam megsejteni, hogy ki merre jár? Sikerül -e újabb lépést megtennie, vagy sem? „A dokumentumfilm az elsősorban helyzet.” - mondta Zolnay Pál, akinek nézetei évtizedek óta biztonsággal igazítanak el. Ma ritka az a film, mely nem az olcsó, agyondumált, kérdezz-felelek megoldással él. A kimondott szó dramaturgiailag érvényes területe a színpad. A film sajátja a „helyzet”. A dokumentumfilm rendezője „élő anyaggal”, a saját életét éppen filmre élő emberrel dolgozik. Hatalmas felelősség!

Láttam nagy öregektől fáradt filmet, ismerőstől ismeretlent, zsenitől butaságot, látványos modorosságot, sok aggódást, felelősség-teli odafordulást, megértő féltést.
Én így néztem…
Az útonlevésről ítéletet mondani?…


demi