Ég a város, ég a ház is – csendül fel a Magyarázat mindenre nyitó képei alatt a dal, de a diákkórus nem egy közelmúltbeli, budapesti tüntetés felvételeit kíséri, ahogyan a filmhez kapcsolódó első nyilatkozatok alapján tippelhettük volna, hanem a Dsida Jenőről elnevezett budapesti középiskola végzőseinek szerenádját. Játékos kikacsintásnak is beillene az utolsó sor – jaj, de messze a kanális –, de a zenei tételek kiválasztásakor még nyilván nem tudhatták az alkotók, hogy a film premierjére a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon kerül sor.

A szerenádon ott van a film hőse, az érettségiző Trem Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) és szerelme, Janka (Kizlinger Lilla), valamint az ő szerelme, közös történelemtanáruk, Jakab (Rusznák András). A film naplóbejegyzésekként tagolva, több nézőpontból mondja el az érettségi hetét, belekötve a Magyar Napok elnevezésű lap fiatal újságírójának, Erikának (Hatházi Rebeka) a történetét is, aki Ábel érettségi botrányát göngyölíti fel. A botrányét, amely egyetlen esetbe sűrítve mond el mindent arról, hogyan lesz egy banális történésből országos felháborodás.

Reisz Gábor két jól sikerült nemzedéki közérzetfilm után most nagyot emelt a téten. A Magyarázat mindenre mindenféle kertelés nélkül közéleti film, ami jól tudjuk, hiányzó szín a kortárs magyar filmes palettán: összecsap benne Fidesz-szavazó apa és liberális gondolkodású tanár, és úgy röppennek a Sorosok, Gyurcsányok, tankerületezések és holokausztozások, mintha ez megszokott ügymenet lenne magyar filmben. De nem emiatt hat úgy, mintha forrást találtunk volna a sivatagban, hanem mert az ország megosztottságának témáját páratlan empátiával ábrázolja, a különböző vitákban szembenálló felek irányába azonos megértéssel és figyelemmel fordul, hiszen mindannyian ugyanannak a körülménynek az áldozatai. Nem ment fel senkit és nem is tesz igazságot, csupán némi szomorú lemondással tudatja, hogy ez van.



Formanyelvileg, szerkezetileg és témaválasztásában egyszerre folytatás és szintlépés ez a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan szabadságkereséséhez és a Rossz versek megkésett felnövéstörténetéhez képest. A történet és a komplex narratív struktúra, amit Reisz az egykori SZFE legendás tanárával, Schulze Évával közösen jegyez, biztos kézzel lett felépítve, két és fél órás játékidéjét pedig bőven indokolja az az összetett, sok nézőpontos gondolkodás, amivel a szituációt ábrázolják.

Szereplőválasztását talán nevezhetjük szerencsésnek, hiszen a 18 éves Adonyi-Walsh Gáspár megtalálásához valószínűleg ez is kellett, de a filmben van néhány jelenet, ami alapján világos, hogy ezeket nem csak úgy összehozták a nyúlfarknyi, húsz napos forgatás alatt. Kellettek persze olyan csodálatos színészek is, mint Znamenák István, aki a folyton kissé fújtató, a feszültségtől robbanni készülő apát alakítja, egy személyben kihangosítva egy egész ország lelkiállapotát. De kellett Adonyi-Walsh egyszerű jelenléte, szépsége is, és az a fantasztikus erő, amivel a fiú kiborulását eljátssza. Ábel figuráján keresztül érezzük meg az érettségi időszakának törékeny lelkiállapotát és azt is, hogy milyen messze van még az ember a felnövéstől, amikor mindezen keresztül kell mennie, a parádésan felelő Jankáéból pedig azt, hogy a jeles érettségi sem érettebbé, sem boldogabbá nem teszi az embert.

Ábel családjának hétköznapjai hasonlóan csordogálnak az érettségi hetében, mint a két gyereket nevelő Jakabé és a feleségéé, ugyanúgy elalszanak és ugyanazokat az otthon, fóliába csomagolt szendvicseket eszik napközben. Nyomják a hétköznapi feladatokat és esténként kiterülnek a hajszoltságtól. Már korábban, egy fogadóórán is felmerült a két családfő között feszültség, ami Ábel érettségijének ügye körül robban is, de senki – beleértve a nézőt – nem tudja megmagyarázni, hogy a fiú miért kukul meg a nagy napon, hogy valóban nem tanult-e egyetlen szót sem, a feje felett politikáról vitázó férfi-példaképek fojtják-e belé a szót, vagy csak a felelés természetéhez tartozik, hogy időnként egy-egy érzékenyebb diák valóban megnémul, esetleg felzaklatja, hogy Janka szerelménél, Jakabnál, közös tanáruknál felel.

A Magyarázat mindenre többek között azért jó, mert nem fejti meg a felmerülő kérdéseket, inkább azt mondja, sokféle megoldás létezik, sőt, az is elképzelhető, hogy ezek mind egyszerre igazak. Ahogyan Jakabról sem tudjuk, pontosan mit szeretett volna a kokárdás kérdéssel, úgy Györgyről is éppen a szerencsétlen megnyilvánulásain keresztül érezzük, mennyire szereti a fiát.

A csodálatosan játszó – pedig szakmáját tekintve jelmeztervező – Hatházi Rebeka ragyog az újságírólány szerepében, az öröme minden nézőre ráragad, amikor utálatos főnöke megdicséri a kokárdás cikket. Visz minket magával, és az izgatottsága átragad a nézőre, amikor teregetés közben kezd el telefonálgatni, hogy elkezdje felgöngyölíteni az ügyet. Bárkire is szavazzunk, bárkivel is akarjunk lenni ebben a filmben, mindenkit egyformán meg tudunk szeretni, és ugyanúgy meg is tudunk rájuk haragudni. Egyetlen szemöldökvonással megnyeri a nézőt Jakab (Rusznák András) Janka esetlen szerelmi vallomásának jelenetében, amely a Szijjártó külügyminiszter úr háza után ácsingózó medence karbantartóval együtt kiváló példája annak is, hogy hogyan változott és vált érettebbé, visszafogottabbá, mégis kézzelfoghatóvá a humor a VANhoz és a Rossz versekhez képest ebben a filmben. A mellékszereplőként háttérben maradó Sodró Eliza, mint elnyűtt pedagógusfeleség szintén meglepetést tartogat azzal, hogy a házaspár utolsó nagy veszekedési jelenetének tartást és valódi tartalmat ad.

Könnyű menni Reisz szereplőivel, pedig sokan vannak a középpontban, és még inkább sokféle az, amit képviselnek. Az pláne lenyűgöző, hogy az aktuális témákat – pedagógushiány, orvosi túlterheltség, emigrálás, rossz közhangulat – milyen finoman, nem túlbeszélve pendíti meg, nem pont a hazájából direkten elvágyódó mérnök, de mondjuk az orvosi vizsgálat alatt végig ész nélkül adminisztráló, a monitortól csak pillanatokra elszakadó körzeti orvos figuráján keresztül.



A velencei bemutató egyik súlyos tétje volt, hogy ezek a karakterek, a politikai feszültség volumene és a jellegzetesen otthoni, hazai nüanszok mennyire állnak össze a külföldi nézők fejében azzá, amit az alkotók el szerettek volna mondani. Az első külföldi kritikák alapján úgy tűnik, hogy talán még sokkal több is megérthető a nem magyar befogadó számára ebből a bonyolult társadalmi kirakósból, mint amit elsőre vártunk volna, és nem csupán Kelet-Európából nézve, de távolabbról is sokrétűen átélhető az, amit leginkább csak az Orbán-szavazók és ellenlábasaik hadállásainak közvetlen közeléből gondolunk megérthetőnek.

Sokan, sok helyen el fogják mondani most, hogy Reisz Gábor felnőtt, ami a Magyarázat mindenre alapján nyilvánvaló is. De miközben valódi súlya van a mondanivalónak és a formának, az a szeretnivalóan tehetetlen, kétkedő, lírai hang, amely Magyarországon kultfilmmé tette a VANt és a Rossz verseket, még mindig ott van ebben a filmben is. Társadalmi tabló, ám olyan árnyalt, őszinte és személyes, és olyan erős honvágyat, de egyszerre elvágyódást is ébreszt az emberben, hogy legszívesebben Ábellel együtt mi is belefutnánk a hűvös, zöld vizű Balatonba.

A filmet a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.

A Magyarázat mindenre október 5-én, a Cirko Film forgalmazásában kerül a magyar mozikba.