A MaXXXine évekkel az X-ben látott, mészárlásba fulladó texasi pornóforgatás után játszódik, a nyolcvanas évek vibráló színeiben úszó, szextől és erőszaktól túlfűtött Los Angelesében. Az első rész főhőse, Maxine Minx (Mia Goth) mindent megtesz azért, hogy színésznőként kitörhessen az egyébként virágzó pornóiparból és igazi A-kategóriás mozisztárrá váljon Hollywoodban. Erre nem akármilyen lehetősége nyílik, amikor szerepet kap egy készülő horrorfilmben, amely a rendezője (Elizabeth Debicki) szerint ,,igazi B-film, tele A-kategóriás ötletekkel.” Azonban az események baljós fordulatot vesznek egy titokzatos sorozatgyilkos felbukkanásával, aki fiatal lányokra vadászik az éjszakában. Az áldozatokban egy a közös: mindannyian Maxine közeli ismerősei, ráadásul az is kiderül, hogy a gyilkos pontosan tudja, mi történt annak idején Texasban. Ezután színre lépnek az ügyet vizsgáló rendőrök és egy különc magánnyomozó is, Maxine jövője pedig minden eddiginél nagyobb veszélybe kerül.
A film az előző két részhez hasonlóan fejest ugrik az adott kor B-filmes esztétikájába. Az eklektikus és túlszaturált színvilág, a kamerakezelés látszólagos esetlensége, a látványvilág, a dialógusok, a vágás, tulajdonképpen minden eszköz visszautal, tiszteleg vagy egyenesen lenyúl valamit a korszakra jellemző műfaji filmekből, elsősorban a horror, az erotikus thriller és az akciófilm világából. West újfent bizonyságát adja rajongásának és gazdag mozgóképes ismereteinek is, filmje nemes egyszerűséggel annyira király akar lenni, mint az általa áhítattal tisztelt B-filmek, ehhez pedig nem rest minden elképzelhető megoldást bevetni. Ráadásul a korábbinál nagyobb költségvetés, az A24 mellett az Universal Pictures hátszele alaposan meglátszik a filmen, elég csak egy pillantást vetni a neves színészgárdára: Giancarlo Esposito, Elizabeth Debicki, Kevin Bacon, Michelle Monaghan, Bobby Cannavale és Lily Collins egyaránt tiszteletüket teszik kisebb-nagyobb szerepekben.
Fotó: A24
A nyolcvanas évek turbulens és nagy változásokat hozó időszaka adja magát arra, hogy az erőszak és a veszélyérzet határozza meg a film atmoszféráját. Miközben a televízióban Ronald Reagan konzervatív reformot sürget a hanyatló Amerika megmentésére és az utcán keresztény szervezetek tiltakoznak a szórakoztatóipar sátáni bűnei, többek közt Maxine-ék filmje ellen, addig az utcán tombol a fékevesztett káosz és a kokainnal felhintett Hollywood Boulevardon fel-alá ténferegnek a legelvetemültebb bűnözők, prostituáltak és szerencsejátékosok. West nagyszerű érzékkel építi be a narratívába ezt a felbolydult és rendkívül feszült állapotot, a humor és a horror irányába is kitolja a határokat, miközben öniróniát tanúsít. Jó példa rá a film egyik korai jelenete, amelyben Maxine éjszaka, egyedül sétál hazafelé az utcán. A sötét sikátorok között egy férfi kezdi követni, akinek eleinte nem látjuk az arcát. A feszültség egyre nő, az izgalom és a rettegés fokozódik, a támadó már-már kartávolságra kerül Maxinetől, amikor hirtelen kiderül, hogy az addig ijesztőnek tűnő fickó Buster Keatonnek van beöltözve. Ezután Maxine igen súlyos leckét ad neki a nők iránti tiszteletből.
A fentiek jól jellemzik az egész film hangulatát. West folyamatosan váratlan irányba csavarja az eseményeket, váltogatja a hangulatokat, jó ritmusban tereli a cselekményt a befejezés felé. Fontos kiemelni, hogy a filmjével nem csupán a nyolcvanas évek előtt borul térdre, kifejezetten látványosan hajt fejet az egy évtizeddel korábbi Új-Hollywood úttörő generációja előtt is. Még ha akarná, akkor se tagadhatná le, hogy George A. Romero, Abel Ferrara, Paul Schrader, Brian De Palma, Sam Peckinpah és az exploitation-filmek köpönyegéből bújt elő. Talán Quentin Tarantino óta nem volt olyan amerikai rendező, aki ennyire kendőzetlenül, szabadon és lazán gyúrta volna össze egyetlen filmmé minden mániáját. Olyan mezsgyén jár, ahol nehéz szétválasztani a magas színvonalú, szerzői jegyekkel bíró filmkészítését a trash-től, a profizmust az amatőrségtől, a hommage-t a lopástól. Ez persze joggal bosszanthat bárkit, West filmjei nem véletlenül osztották meg eddig is a közönséget, de rendezőként ezúttal is fontos erényről tesz tanúbizonyságot: kérlelhetetlen bátorsággal használja ki a neki megadatott alkotói szabadságot. Mindig üdítő olyasmit nézni, amiből ennyire sugárzik a lazaság, a játékosság és a filmkészítés iránti lelkesedés.
Fotó: A24
Mindez persze önmagában nem lenne elég a sikerhez, a MaXXXine Mia Goth nélkül aligha állná meg a helyét. A fiatal színésznő nyers ereje, széles amplitúdójú jelenléte a legnagyobb filmszínészekre jellemző finom apróságokkal, és alig észlelhető rezdülések szintjén felvillantott érzelmekkel vegyül. Maxine szerepében Goth ismét olyan tűzzel ég, amely a nézőjére is azonnal átragad és rabul ejti a figyelmét. A mellékszerepekben önfeledten lubickoló sztárok között különösen emlékezetes Debicki rideg rendezőnője, Cannavale macsó zsaruja, aki minden helyzeten képes rontani, és persze Kevin Bacon! Bacon aranyfogú, minden hájjal megkent magánnyomozója szinte a bőrünk alá kúszik, a színész szemlátomást különösen élvezte a szerep által megkövetelt túlzó gesztikulációt és beszédstílust.
A MaXXXine addig kiváló ritmusban építkező története azonban az utolsó harmadban fájdalmasan megbicsaklik, majd látványosan elhasal. A végső csavar bugyuta és egyenesen értelmezhetetlen, lehetetlen eldönteni, hogy forgatókönyvírói lustaság vagy ötlettelenség eredménye-e. A legvalószínűbb magyarázat a csalódáskeltő befejésre az író-rendező túl gyors munkatempója lehet. Mert ha belegondolunk, hogy West alig két év alatt megírt és leforgatott három nagyjátékfilmet, amiken még vágóként is dolgozott, könnyen elképzelhető, hogy egyszerűen kifulladt. De akármi is a válasz, az X-trilógia ennél sokkal jobb lezárást érdemelt volna.
Fotó: A24
Ennek ellenére a MaXXXine rengeteg szórakoztató pillanatot tartogat, az eddigi részek rajongóinak és a camp szerelmeseinek is örömet fog okozni. Az egyik jelenetben a szereplők ellátogatnak a Psycho kultikus helyszínére, a Bates Motelhez. A nappali fényben megvilágított épületről egyikük úgy véli, hogy ,,tisztára olyan, mint egy B-film díszlete”. Ez a megállapítás nagyszerűen vonatkoztatható a teljes trilógiára. Hiába merítkezik valami a ponyvákból és B-filmekből, a megfelelő kezekben a végeredmény elsőosztályú mozivá válhat. Ti West pedig nem csupán saját kedvencei előtt tiszteleg. Filmjei olyan valós problémákra is felhívják a figyelmet, mint a politikai megosztottságból fakadó társadalmi feszültségek, a nők tárgyiasítása, vagy épp a szórakoztatóipar visszataszító és rettenetes oldala. Szinte borítékolható, hogy legújabb filmje is megosztja majd a közönségét, mégsem kívánhatunk mást, mint hogy a hazai nézők is moziban adhassanak esélyt a filmnek, még ha erre az előző két rész tapasztalatai alapján kevés esély mutatkozik.
A filmet az 58. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. Magyar bemutatóról egyelőre nincs hír.
