Seydou (Seydou Sarr) és unokatestvére, Moussa (Moustapha Fall) szenegáli fiatalok, akik kétkezi munkásként melóznak Dakarban. Ez persze nem egy jól fizető állás, így Moussa ötlete nyomán a fiúk Európába szeretnének utazni, hogy szerencsét próbáljanak. Seydou nagy álma, hogy rapper legyen és ebből tartsa el a családját. Seydou anyukája nem támogatja az utazás ötletét, és több, főleg nyugdíjas korú dakari szomszédjuk és ismerősük is az európai káoszról, az ottani boldogulás lehetetlenségéről beszél. A fiúk végül útnak indulnak, így a film road movie-ként a Szenegál – Agadez – Tripoli – Földközi-tenger – Szicília tengelyen követi nyomon a két főszereplő sorsát.
Forrás: Vertigo Media
Az Én vagyok a kapitány könnyed buddy movie-ként indul. Garrone és írótársai (Massimo Ceccherini, Massimo Gaudioso és Andrea Tagliaferri) viccesen mutatják be például a sivatag közepén praktizáló útlevél-hamisító férfi munkamódszerét, aki futószalagon gyártja a hamis papírokat: egy kopott fehér fal elé állítja a gyakran már úton lévő klienseket, mobiltelefonnal lő róluk egy rossz minőségű fotót, arra sem figyelve, hogy legalább egy másik ruha legyen rajtuk. Majd puritán irodájában alkudozik a kuncsaftokkal, olyan figura, aki akár egy Guy Ritchie-filmben is simán elférne.
Garrone a pénz elrejtésének módját is már-már vígjátéki hangvétellel ábrázolja. A srácok azt a tippet kapják, hogy az útra szánt pénzt felgöngyölve a végbelükben kell tartani, mert úgy biztosan nem tudják azt elkobozni tőlük. A rendező külön jelenetet szentel annak, hogy Moussa megpróbálkozik a művelettel. Hasonló helyzetkomikum a film későbbi szakaszaiban is visszaköszön: a Moussának szánt életmentő gyógyszert például nem a patikában vagy az orvosnál, hanem egy Tripoli-beli lecsúszott borbélynál kell keresni, aki pult alól árulja az anyagot két hajvágás között.
Forrás: Vertigo Media
Az epizodikus szerkesztésű film az első bő fél órát követően egy hirtelen váltással húzza ki a talajt a néző lába alól, az ellentétes hangulatok egymással ütköztetése innentől kezdve szervezőelvvé lép elő. Az Én vagyok a kapitány az egyik pillanatban még reménykeltő, meseszerű, vicces road movie, ami váratlanul kegyetlen, sokkoló jelenetekbe csap át. Ezt a dinamikát a Tripoliba tartó sivatagi autóút epizódja önmagában leképezi. Az embercsempészek terepjáróinak platóján összezsúfolt menekültek utazását eleinte lendületes aláfestő zene és grandiózus felülnézeti totálok kísérik, Seydou-ék elszánt tekintettel haladnak a cél felé.
Majd félbeszakad a zene és onnantól a motor berregésének ütemére épül fojtogató feszültség, az addigi gondtalan út egy csapásra pokolivá válik. Az egyik utastársuk lezuhan a platóról, az embercsempészek viszont közönyösen továbbhaladnak, majd pedig jóval a megbeszélt cél előtt ki is rakják az utasokat a sivatag közepén. Kezdetben a tűző napon haladó menekült konvojt is káprázatos drónfelvételeken követjük, Garrone pedig végig mesterien játszik a zenei aláfestéssel, meglepetésszerűen dob be tragikus történéseket, amiket a zene elhalkulása, a környezeti zajok felerősödése és szűkebb plánok kísérnek.
A többszörösen traumatizált, kimerült főhőst aztán képzeletbeli alakok is meglátogatják, akik általában repülnek és vágyott helyekre, például a családjához viszik vissza a fiút, ezzel erősítve a film mágikus realista hangulatát. A főszereplőt megformáló Seydou Sarr kiválóan teljesíti a rábízott, bonyolult feladatot. A figura a játékidő nagy részében szenved, azonban Sarr ezt nem játssza túl, jelenléte természetes és sokszor ráérez arra, hogy karakteres arca önmagában elég a megfelelő hatáshoz. Paolo Carnera operatőr viszont nemcsak arcközelikben gondolkodik, sőt, a technikásabb beállításoknál van igazán elemében: gyönyörű totálokat komponál a sivatagban haladó menekültcsoportról, jól játszik a sziluettekkel a lemenő nap fényénél, de a film későbbi pontján is, például amikor az olasz partok felé tartó hajót látjuk, ahogyan egy olajfúró-sziget mesterséges fénye világítja meg az éjszakában.
Az Én vagyok a kapitány célja alapvetően az érzékenyítés, ám az alkotók ebből szerencsére nem egy pátoszos társadalmi kiáltványt, hanem egy izgalmas kalandfilmet kerekítenek. Garrone igyekszik árnyalni a menekültekről alkotott képet, azonban nem heroizálja ezeket a figurákat, emberi attribútumokkal ruházza fel őket. Seydouék döntései morálisan sokszor megkérdőjelezhetők, a váratlanul előtörő, egyre sötétebb tragédiák pedig erre is ösztönzik a nézőt. A rendkívül sokoldalú olasz rendező bátran nyúlt hozzá egy továbbra is megosztó és aktuális témához, az Én vagyok a kapitány így egyedi, maradandó élményt nyújt.
