Hosszú út a rendezői székig (r.: Vibeke Løkkeberg)
1973-ban, Nyugat-Berlinben szervezték meg az Első Nemzetközi Női Filmszemináriumot, ahol Vibeke Løkkeberg norvég filmrendező és korábbi színésznő stábjával megörökítette a korai feminista filmmozgalom sorsfordító eseményét. A kor körülményeit mutatja, hogy a felvételek közel ötven évig érintetlenek maradtak miután a műsorszolgáltató férfidominált vezetése elutasította őket, és csupán 2019-ben találtak rájuk a Norvég Nemzeti Könyvtár egyik eldugott polcán. Ez a váratlan felfedezés ihlette meg Løkkeberg-et, hogy foglalkozzon az anyaggal, és dokumetumfilmmé formálja, amelyet a Berlinalen mutattak be. A Variety értesülései szerint négy részes sorozat is készül az anyagból, amelyet Løkkeberg a berlini filmfesztiválon készített anyagokkal egészít majd ki.
A közel ötvenéves felvételek super 8-as kamerával készültek és megtekintésük olyan, mintha egy időkapszulát nyitottuk volna fel. Løkkeberg a világ minden tájáról érkező női filmesekkel készített interjúk sorozatán keresztül ragadja meg a nők ambícióit, kihívásait a filmezésben, vannak köztük televíziósok, újságírók és rendezők is. Az alkotók direkt benne hagyták, amint kifut a film és a hangszalag még rögzít, míg a kép már nem, a beszélő fejeket, pedig a fesztivál hangulatának bemutatásával egészítik ki. Külön érdekessége a filmek, hogy bár ötven éve készültek a felvételek, és Løkkeberg az akkori nemek közötti egyenlőségért folytatott küzdelmeket emeli ki, de a mostani néző számára is aláhúzza azokat a küzdelmeket is, amelyek fél évszázaddal később is megoldatlanok maradtak. (MJA)
Vetítés:
november 12., szerda 20:00 - Toldi - Balázs Béla terem
november 18., kedd 18:00 - Toldi - David Lynch terem
Liat fogságban (r.: Brandon Kramer)
Számtalan film készült az utóbbi időben az izraeli-palesztin konfliktusról, a helyzet pedig bonyolódott, amikor 2023. október 7-én szombat reggel, a Hamasz Gázai övezetből indított, összehangolt támadást hajtott végre a Izrael déli területei ellen. A hajnali órákban több ezer rakétát lőttek ki izraeli városokra, miközben fegyveres csoportok áttörték a határkerítést, és behatoltak a határ menti településekre, köztük több kibucba. Számos civil családot elhurcoltak Gázába, köztük nőket, gyerekeket és időseket. Összesen mintegy 250 embert ejtettek túszul, több mint 1200-an pedig életüket vesztették a támadás első napján. Ekkor kezdődöt az Izrael-Gáza háború, és bár jelenleg tűzszünet van, a helyzet nagyon törékeny, egyre árnyaltabbnak tűnik, és igencsak megosztja a közvéleményt.
Liat Atzili, a háromgyerekes középiskolai tanárnő is azok között volt, akiket saját otthonukból hurcoltak el, és tartottak fogva Gázában, művész férjét, Aviv pedig meggyilkolták. Brandon Kramer, amerikai rendező (aki a család távoli rokona) azt a folyamatot kíséri végig, ahogyan Liat családja próbál minden követ megmozgatni, hogy a nő kiszabaduljon. Az téma árnyaltsága mutatja, hogy maguk a családtagok is milyen eltérően tekintenek a konfliktusra, és bár mind szenvednek a történtektől, néha egymással is konfliktusba kerülnek: Liat szülei világi beállítottságú liberális emberek, apja, a gondolkodó és érzékeny Jehuda még ebben a gyötrelmes pillanatban is elismeri a palesztinok történelmi fájdalmát, Liat legfiatalabb fia, Netta, bár jelen volt a történtekkor, de megmenekült a kibucban való elfogástól, dühösen elutasítja ezeket a gondolatokat. Az alkotás folyamán végigkísérjük a családdal az idegőrlő heteket, amíg várják vissza a családtagjukat, együtt rezzenünk velük meg minden telefoncsörgésre, amelyek van, hogy hajnali 3-kor érkeznek, csak hogy tudassák Liat, a kimentett túszok következő csoportjában sem lesz benne, majd együtt sietünk velük a kórházba, ahol végre újra találkozhatnak már a megszabadult nővel. (MJA)
Vetítés:
november 13., csütörtök 18:00 - Toldi - David Lynch terem
november 16., vasárnap 14:45 - Toldi - Balázs Béla terem
Bordélyból a rivaldafénybe (r.: Bipuljit Basu)
India más nagyvárosaihoz hasonlóan Kolkata utcáin is láthatólag se szeri, se száma a szívfacsaró történeteknek, a luxusfelhőkarcolók árnyékában meghúzódó nyomornegyedek pedig kedvelt célpontjai az emberkereskedőknek is, akik prostituáltnak adják el más vidékeken elrabolt áldozataikat. Mások viszont már gyerekkoruktól erre a tevékenységre kényszerülnek. A szűk, roskadozó bódékkal övezetett utcákat azonban egy kis filmes csapat is látogatja, amely helyi prostituáltakból toboroz stábot és szereplőgárdát. A Cam-On csapat fiatal vezetője érintettnek érzi magát az asszonyok helyzetében, ugyanis édesanyja is hasonló sorból származott.
A célja, hogy a nők és lányok, akiknek a történeteire eddig senki sem volt kíváncsi, saját maguk adhassák elő azokat filmes formában. A prostituáltak saját helyzetére és családi hátterére alapozó kisfilmet akarnak forgatni, amelyben a szerepeket ők maguk játsszák el. Ehhez azonban költségvetésre is szükség van, és a helyi rendőrség sem adja olcsón a „forgatási engedélyt”. Szűkös keretek között, de páratlan összefogással jön létre a film, amelyet aztán le is vetítenek a környékbelieknek, és ami reményt tud adni ezeknek a kétségbeejtő helyzetben lévő embereknek. A kis stábot kísérő Bipuljit Basu dokumentumfilmje talán nem a legcsiszoltabb vagy megdöbbentőbb alkotás az idei Verzión, viszont annál pozitívabb üzenetet hordoz a filmezés, az összefogás és a történetmesélés erejéről. (HB)
Vetítés:
november 12., szerda 20:30 Művész - Buñuel
november 15., szombat 18:45 Művész - Huszárik
Mestersége: a propaganda (r.: Luuk Bouwman)
Ki az az ember, aki egyik pillanatban büszkén emlékszik vissza rá, hogy az ameszterdami sabatot bemutató filmje (Sjabbos, 1932) milyen sok zsidó nézőjét vezette vissza a vallásos gyökereihez, a másikban pedig vidáman azzal kérkedik, hány magas rangú nácit ismert személyesen, és hogyha megtalálták volna a Himmlerrel közös fotóját, akkor a háború után sokkal hosszabb időre ültetik le? Jan Teunissen, a „Film cár” Luuk Bouwman portréfilmje alapján korántsem volt olyan komplex figura, mint amit ez a két véglet feltételez, a róla szóló film viszont ettől még nagyon is érdekes. Teunissen egy személyben jelképezi a holland filmtörténet origóját és legnagyobb szégyenfoltját. Az első holland történelmi hangosfilm (Willem van Oranje, 1934) rendezője annak hatalmas bukása után a helyi náci párt, majd az SS színeiben igyekezett visszakapaszkodni a filmiparba, miközben saját állítása szerint csak a nemzeti filmgyártást akarta beindítani. A II. világháború alatt a holland film egyszemélyes vezetője, akinek keze alól megszámlálhatatlan órányi náci propagandafilm került ki.
A dokumentumfilm gerincét a Teunissennel a 60-as években készült hangfelvételek adják, amelyeket egy történész készített az akkor már hivatalosan parkolópályára tett, de titokban vágóként dolgozó egykori filmcsászárral annak életéről és karrierjéről. Teunissen megdöbbentően nyíltan és jókedéllyel idézi fel útját az amatőrfilmtől a rendezésen át a náci propaganda világszinten egyik első számú gyárosának szerepéig, megbánásnak a jele sem mutatkozik interjúiban. Bouwman viszont azokkal a szakemberekkel is beszélget, akik a holland filmtörténet eme nem túl jól dokumentált korszakát kutatják, amiről valahogy a közvélemény sem volt hajlandó tudomást venni – annak ellenére se, hogy Teunissen számos, még a kilencvenes évek elején is aktív holland filmest nevez meg a propagandafilmek rendezőiként, operatőreiként (köztük a máig legnagyobb holland filmstúdió egykori fejét) – és akik közül nem is mindenki tagadja ezt le, amikor szembesítik őket ezzel.
Bouwman rengeteg archív anyagot használ illusztrációként – ezek közül a szimpla propagandahíradóknál sokkal megdöbbentőbb példák a náci burleszk-sorozat és az egyetlen európai antiszemita rajzfilm (Reynard, a róka, 1943) ami Disney-stílusban készült, és amelyben kipát viselő uzsorás rinocéroszok sanyargatják az erdő népét. Hamar kibonatkozik, hogy Teunissen két dolgot szeretett igazán: a mozgóképet és a hatalmat, és saját meggyőződéseit is ehhez igazította. Erről mindennél többet elárul, hogy a városi zsidóságot még szimpatikusan ábrázoló Sjabbos felvételei később az egyik legaljasabb náci propagandafilmben, Az örök zsidóban (1940) köszönnek vissza. (HB)
Vetítés:
november 13., csütörtök 15:45 Művész - Buñuel
november 15., szombat 18:45 - Toldi - Balázs Béla terem
Militantropos (r.: Alina Gorlova, Simon Mozgovyi, Yelizaveta Smit)
Az ukrán dokumentumfilmesek által alapított Tabor Collective új munkája nagyszabású tabló az orosz-ukrán háborúról. Vélhetően minden idők legjobban dokumentált fegyveres konfliktusáról a mai napig számtalan amatőr felvétel, sajtófotó és tévériport lát napvilágot, a pusztítás mellett például az oroszok által elfoglalt városok „békebeli” mindennapjairól lehet találni megrázó tudósításokat. Ezzel együtt pedig sok film is készült a háborúról az elmúlt bő három évben, amiket a Verzió külön szekcióban szerepeltet. A szokás olyannyira nem új keletű, hogy a később Oscart nyert 20 nap Mariupolbant is a Verzió keretében lehetett először látni Magyarországon.
A Militantropos legközelebbi rokona Szergej Loznyica tavalyi munkája, az Invázió. Alina Gorlova, Simon Mozgovyi, és Yelizaveta Smit rendezők is statikus totálképekben gondolkodnak, a film pedig a háború pokoli hétköznapjainak rezdüléseit térképezi fel. A legfontosabb különbség, hogy Gorlova, Mozgovyi és Smit nem elsősorban a hátországra koncentrálnak. A Militantropos szervező elve maga a cím: a latin 'katona' és a görög 'ember' szavak összetételéből született kifejezés egy olyan, lényegében módosult tudatállapotot jelent, amikor az ember magától értetődőként, az egyetlen lehetséges opcióként kezeli a háborút. A mozaikos szerkesztésű film arra vállalkozik, hogy a fronton harcolók, és a hátországban élők történeteit és arcait felvillantva érzékeltesse ezt a különös, rendkívül nyomasztó érzést. Ebben maximálisan sikerrel is jár a három rendező: a Militantropos még kísérleti filmes elemeket is hatékonyan használ, a szűk két óra pedig elég arra, hogy narráció és beszélő fejek nélkül mély analízis szülessen a háború értelmetlenségéről, és az ebből fakadó katatón egyéni és kollektív lelkiállapotról. (PVA)
Vetítés:
november 13., csütörtök 20:00 - Toldi mozi, David Lynch terem
november 17., hétfő 16:15 - Toldi mozi, Balázs Béla terem
Áttörni a sziklákon (r.: Sara Khaki és Mohammadreza Eyni)
Sara Khaki és Mohammadreza Eyni lenyűgüző dokumentumfilmje a női emancipáció lehetetlenségén keresztül fest lesújtó képet az iráni társadalomról. Az Áttörni a sziklákon egy alacsony népességű, az ország északnyugati részén fekvő faluban játszódik. A főszereplő a falu egyik lakója, Sara Shahverdi, aki sokkal szabadabb életvitelt folytat, mint amit a társadalmi normák megengednek a iráni nők számára: elvált a férjétől, egyedül él, úgy öltözködik, ahogy a férfiak, sőt, még motorozik is. Sara a szabadelvűségét, az egyenjogúságra való érzékenységét, és a motorozás szeretetét is az apjának köszönheti, aki rendhagyó módon nevelte őt.
Az Áttörni a sziklákon pedig lényegében arról szól, ahogy Sara rendkívüli bátorsággal igyekszik tovább örökíteni, a saját környezetében is meghonosítani azt, amit apjától tanult. Politikusként és aktivistaként szeretné előremozdítani, hogy a nők is döntsenek szabadon az életükről. Például hogy ki tudjanak és ki merjenek lépni egy kényszerházasságból, vagy bátran üljenek motorra, esetleg tanuljanak tovább, és érezzék úgy, hogy nekik is joguk van az önmegvalósításhoz. Így Sara első nőként el is indul a falu egyik képviselői pozíciójáért. A sikeres megválasztása után beleveti magát a munkába, nőknek nyújt jogi segítséget és tanácsokat, ám egyre nagyobb akadályokba ütközik. Az Áttörni a sziklákon egyszerre inspiráló és megrázó dokumentumfilm, ami a lokális cselekvés erejét hangsúyozza, miközben érzékeny portrét fest egy elszánt, tehetséges politikus-aktivistáról, aki egy elnyomó rendszerrel is szembeszáll azért, hogy egy lépéssel közelebb hozza a változást a közvetlen környezete és az iráni társadalom számára. (PVA)
Vetítés:
november 13., csütörtök 16:00 - Toldi mozi, David Lynch terem
november 17., hétfő 20:15 - Toldi mozi, Balázs Béla terem
A 22. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm teljes programjáról a hivatalos oldalon lehet tájékozódni.
