Mint a filmjeitek általában, a Melegvizek országa is nagyon izgalmas vizuálisan, ugyanakkor erős benne a verbális humor is. Ami azt jelenti, hogy sokféle közönség élvezi a filmet. Például amikor én itt, a Toldiban láttam, sokan jöttek popcornnal és nachosszal és nagyon jól szórakoztak a filmen. Sokféle közönség tud kapcsolódni hozzá, ami talán pont a verbális humornak köszönhető.
Ivan Buharov: Ez jó. Meg ezeknek a figuráknak is, akik megjelennek. Maguk a karakterek is, ezek a vidéki karakterek is jelenthetnek kapcsolódási pontot. Mindenkinek van ilyen rokona, mindenki hallotta már ezt a beszélgetést. Hogy „de hát kik szavaztak erre, te ismersz olyat, én se, de hát akkor…” Mindenki ismer egy ilyen Marika nénit, a miénk sajnos már nem él. Miattuk is vehetik a poént. Meglepő egyébként, mert azt gondoltam, hogy ez nem lesz annyira vicces, mint Az itt élő lelkek nagy része, mert bár abban vannak nehezebb filozófiai szövegek, sokat nevettek rajta. De úgy néz ki, hogy ez is vicces. Tényleg nevetnek mindenhol, Belgrádtól Párizsig.
Mindketten vidékről származtok, Hajdúnánásról és Mendéről, ha jól tudom. A tapasztalataitok beépültek a filmbeli karakterekbe?
Ivan: Persze, visszatérő színészeink vannak, akiket gyerekkoromból már ismertem. Hajdúnánási amatőr színészekről beszélek. Bagdi István, Gut István, Bagdiné Kovács Marika, aki gégemikrofonnal beszél a filmben és sajnos már meghalt. Ők hárman már régóta minden Buharov filmben szerepelnek. Már gyerekkoromtól felfigyeltem ezekre az arcokra, megkértük őket, ők pedig nagyon boldogan szerepeltek, azóta is jóban vagyunk. Sajnos eltelt az idő, együtt öregszünk, szegény Marikával nem tudunk már dolgozni. Az, hogy még hang nélkül is, a gesztusokkal ki tudta fejezni magát, megmutatta, hogy mekkora tehetség.
Bagdiné Kovács Marika Az itt élő lelkek nagy része című filmben
Az első filmekben szinte végig csak amatőrök voltak, nagyon ritkán bukkant fel egy-egy színész. Ahogy egyre több színész barátunk lett, egyre többen kerültek be a filmjeinkbe is, ez főleg az utóbbi kettőn látszik. Csak jelképes összegeket tudunk fizetni ezekből a no-budget vagy low-budget kasszákból, úgyhogy itt ugyanannyit kapott a vidéki bácsi, mint Cserhalmi Gyuri.
Hogy látod a magyar vidék változását az elmúlt években, azokon a részeken, amelyeket jól ismersz?
Ivan: Nem akarom ezt mondani, de lesújtóan. Bizonyos helyek fejlődnek, bár kérdéses, hogy mit nevezünk fejlődésnek. Nagy szegénység van és nem jól informáltak az emberek. Ez egy romló tendencia. Én nem sokkal a rendszerváltás után voltam tizennyolc éves, a kulturális életben például nagyon másfelé mentek a dolgok.
A filmben kifejezett társadalmi elemzés ugyan nincs, de a növények megjelenésének van társadalmi olvasata. A mesternövényeket inkább elnyomónak vagy inkább felszabadítónak látod?
Ivan: Felszabadítónak és segítőnek. Olyan dolgokra adnak egyenes, kijózanító választ, amiről azt hitted, hogy már tudod és nem kell vele foglalkozni. Az emberek nem képesek a változásra, vagy legalábbis a forradalomra, ezért az előző filmben az állatokra, most a növényekre figyeltünk.
Fátyol Hermina, a növényekkel suttogó
A világ egyik legrégebbi növénye a földtörténet elején egy hatalmas fenyő volt. Mostanra ugyanez a növény teljesen összezsugorodott, viszont a föld alatt komoly rendszere van. Ezt a politikai hasonlatként is értem: úgy tűnik, hogy van állandó állapot, de talán épp most történik láthatatlanul a változás, és jön rá az emberiség, hogy nem a fogyasztásra és a Föld tönkretételére született, hogy nem az új autó, ház meg a hajsza számítanak. Semmi másról nem szól az alkotás, mint az időről. A mi saját időnkről, amíg itt vagyunk a földön. És, hogy azt egymás megsegítésére használjuk, hogy ne az legyen, hogy mindenki magának gyűjtöget, és közben tönkreteszi a természetet, hogy mást ne mondjak, a tavakat és a termőföldeket.
Akkor a növények általi megtermékenyítés nem is nyomasztó, hanem kívánatos, és a Melegvizek országa mégsem annyira apokaliptikus állapot?
Ivan: Azért disztópikus is, de pont az irónia mutat jóleső kiutat ebből. Sokan írnak sms-t, hogy teljesen be voltak fordulva a háború meg a járvány miatt, és a film visszaadta az életbe vetett bizalmukat. Ez maga az underground vagy avantgárd ügy, hogy a körülményektől függetlenül csinálni kell, mert felszabadít. Magunkat ne vegyük olyan komolyan, viszont legyen valami, amit sokkal komolyabban veszünk.
Sok irónia van a filmjeitekben, de ez sosem felsőbbrendűségből táplálkozik.
Ivan: Ez önirónia is.
És komolyan vétel is.
Ivan: Igen, az is van benne. Ez egy tánc. Nem nevetjük ki azokat a dolgokat, amelyek a filmben megtörténnek, és sok közülük tényleg megtörtént.
Tudnál erre példát mondani?
Ivan: Bármi megtörténhet, és meg is történik. Ezek azok a történetek a környezetünkből, amikről úgy gondoltuk, hogy érdekesek lehetnek egy filmben, és összeszőttük őket. Többek közt, hogy az egyik barátunk anyukájától így csaltak ki pénzt. Az is megtörtént, amit mesélt Ibolya néni, hogy amikor masszírozott, mindig megjelent egy indián. Ő pedig összegyűjtötte a pénzt, és kiment Dél-Amerikába. Nem Peruba, és az illető nem Ibolya néni volt, hanem egy másik ismerős, de kiment Dél-Amerikába, és ott várta ez az indián a repülőtéren. Biztos az is megtörtént valakivel, hogy mondta az anyukájának, hogy hol van az a kis pénz, hát elköltöttem, hát anyuka…
Csónak a Melegvizek országában
Egy barátunk négy óra hosszára eltűnt az apjával, nem emlékeztek mi történt velük, aztán piros vérpöttyök voltak az alsóneműiken. És még az is igaz, hogy becsipognak az áruházban azóta. Könnyen mondják az emberek, hogy ez meg az nem létezik, közben ami igazából van, azt nem látják. A film ezekről az erőkről szól, amelyeket tudna használni az emberiség. Tudati energiával, meditációval ki lehet tisztítani egy tavat. És ez nem csak az állatoknál meg a növényeknél működik, hanem az embereknél is. Világ parafenoménjai egyesüljetek, és akkor hátha ledobjuk magunkról a láncokat és elzavarjuk az elnyomókat, a sok retket, Bolsonarot, Putyint és kedves, enyves barátaikat.
Honnan jön az ősi civilizációk iránti érdeklődésetek?
Ivan: Mindig is foglalkoztunk ilyesmivel. A mágia, az okkultizmus, ezek a dolgok gyerekkorom óta foglalkoztatnak. Már gyerekként sok ilyen élményem volt. Amikor meghalt a nagypapám, aznap este láttam őt, az ablakban állt és elköszönt. A valóságot a tudatunk szilárdítja azzá, az alapján, amit megélünk, de nem csak ez, nem csak egy valóság létezik.
A tibetiek azt mondják, hogy először az álmaidat kell uralni, mert ha az álmaidat uralod, az hétszer olyan erős, mint a valóság. Minden fájdalom és félelem a duálitásból, a kettéosztottságunkból jön. Onnan, hogy jóra és rosszra osztjuk szét a világot, pedig a tudat természete nem duális.
A gyógyítás is foglalkoztat minket, az se véletlen, hogy a Lassú tükör című filmünkben azt dolgoztuk fel, amikor Horváth Laci barátunk minden előzetes jel nélkül lebénult. Az élet, a halál, a gyógyítás ettől függetlenül is fontos témáink voltak.
Ez egy körforgás is. Rengeteg civilizáció elpusztult már, és el is fog. Majd jön a következő.
Kicsit erről szól a Melegvizek országa is.
Ivan: Minden film erről szól. Párizsban, a L'Europe autour de l'Europe fesztiválon sokat beszélgettünk más rendezőkkel arról, hogy miért filmezünk. Nem tudtuk rá a választ, csak érezzük, hogy csinálni kell.
Az egész életműveteket lehet sorozatként nézni, aminek egyes epizódjaiban eltűnnek és újra felbukkannak motívumok.
Ivan: Igen, vándorolnak a motívumok. És ugyanúgy a szereplők is ki-be járnak. Horváth Laci, Marika néni, Bagdi Pista vagy Gut Pista a legelejétől minden filmünkben benne vannak. Bizonyos szereplők, elemek, szimbólumok folyamatosan jelen vannak, átjárhatóvá teszik a filmeket. Éppen a Melegvizek országában nincsen meleg víz, de minden más filmünkben van. Ahol én felnőttem, Hajdúnánáson, ott ültem egész gyerekkoromban a termál vízben, ahová most már be se engedik a gyerekeket. Lehet, hogy ez megmagyarázza a dolgokat…
Meleg víz a Lassú tükör című filmben
Térjünk át a film előzménytörténetére. A Melegvizek országa az Örök szándékmező hangolás című performansszal kezdődött…
Ivan: Pontosabban egy meghívással. A grazi Steirischer Herbst (Stájer Ősz) 2019-ben hívott meg minket, hogy csináljunk egy kiállítást. Odaadtak három teret, a grazi kommunista székház nagytermét, egy stúdiószínházat és még egy kisebb teret, ahol loopolva ment Az itt élő lelkek nagy része, a másik két helyen pedig egy többcsatornás installatív kiállítást építettünk, amiben kóborolhatott a néző. A tér közepén növények voltak, ezen a grazi botanikus kerttel kezdtünk el dolgozni és ezzel párhuzamosan kezdtünk forgatni is. Az volt a hab a tortán, hogy megkértek minket, hogy csináljunk hozzá egy performanszt.
A néző bejött a térbe, ott pácolódott, nézegette a filmrészleteket, majd egyszer csak megjelentek a szereplők, kiléptek a film teréből a valóságba, és elindult egy zenés performansz-színház.
Ebből itthon egy előadás volt a Vasas Szakszervezeti Szövetség székházában, ami egy kicsit azért más volt, itt nem tudtuk felépíteni pontosan ugyanazt az installációt. A grazi kiállításon egyébként már megjelentek a film részletei, a performanszban pedig film egyes elemei, majd a performanszból bekerültek jelenetek a későbbi filmbe. Nagyon fontos, hogy csapatmunka volt, a barátainkat kértük meg, mint mindig, hogy dolgozzanak együtt velünk, és ez így fejlődött organikusan tovább.
Mik azok az elemek, a növények mellett, amik a kezdetektől megvoltak, és a filmbe is továbböröklődtek?
Ivan: A parafenomén-téma, a hipnózis, ekkor találkoztunk a gyorshipnózis világbajnokkal, aki csettintésre hipnotizálja az egyik szereplőt. A főszereplőt, Domát (Szabó Domokos) sajnos nem sikerült,viccelődtünk is vele, mert ugye azt olvastuk, hogy elmebetegeket nem lehet hipnotizálni, mert más az agyhullámuk. Ezért aztán az asszisztens ugrott be a helyére, felvett egy piros ruhát, és végül őt hipnotizálják fának a filmben. Ezek az elemek például már ott voltak.
Kígyó és obszidián tükör
Vagy például az obszidián tükör, ami egyszer csak szembejött. Van egy kút a filmben, amikor ott forgattunk, lenéztünk és találtunk obszidiánt - egyébként Magyarország is obszidián ország. Ez egy gyógyító kristály, egy fekete tükör, mint egy telefon, mint amikor a hortobágyi pásztorok a hüvelykujjuk körmét kenték be mákolajjal, és abban nézték a jövőt, vagy azon keresztül beszélgettek szellemekkel. Onnantól, hogy az obszidián-tükröt felfedezték Dél-Amerikában, minden nagy európai uralkodónak volt obszidián-tükre.
A premier előtt az ISBN galériában is bemutattátok a film részleteit. Fontos nektek, hogy az alkotás ne csak a mozitérre szabva történjen?
Ivan: Igen, fontos, más a disztribúció, és máshogy kapja meg a közegét az üzenet, nekünk is több, vagy más „játszóterünk” van, ha ki lehet terjeszteni a mozi határait. Hasonló tematikája volt a kiállításnak a Melegvizek országához Revolúcióparabotanika címmel. Volt, amit kifejezetten a kiállításhoz forgattunk, és nincs benne a filmben. Ott is egy installatív, többcsatornás filminstallációt hoztunk létre. A címet együtt találtuk ki Nemes Z. Márióval, Szalai Borival és hungarofuturista égisz alatt csináltuk. Bármi lehet hungarofuturista.
Nemes Z. Márió: Planta Professora
Igor és Ivan Buharov Revolúcióparabotanika c. kiállításának megnyitó szövege
(...)
A neoavantgárd spórái már Krisztus előtt is jelen voltak, a helladikus korban, vagy talán a mükénéiben, amikor Kaltes asszony földjéről megérkeztek az első gombatelepek. Mert Krisztus egy hungarofuturista gomba. A mesternövények egyike. Akárcsak Bakunyin, akik elolvad a nyelvünk hegyén. A nemzeti tudattalan katonai-művészeti-földönkívüli komplexum, de grammonként porciózva (el)fogyasztható. Vagyis nemcsak a képlabirintusban való eltévedés és hazatalálás a két lehetséges alternatíva, ugyanis a labirintus falait meg is lehet ízlelni és be is lehet habzsolni. A falat áttörni nem kell félnetek, de ez nem csupán ideológiai-politikai erővel, hanem pszichedelikus étvágy segítségével is lehetséges. Ez a Revolúcióparabotanika tanítása. A forradalom mint hungarofuturista narkoterrorizmus. Amikor a nemzet fantasztikus Énjének elfogyasztása során az ismétléses jelentésexpanzió a visszájába csap át, és a kiüresedésbe torkollik, hogy elérkezzünk az ideológiai szatoriba.
(...)
Ehhez még leforgattunk egy másik super8-as tekercset, és volt egy videó is, amit Monhor Vikivel vettünk fel. Ez egy szertartás volt, melyben a növények, mellett anarchista, harcos, feminista nők szellemei vettek részt, és ebből készült egy videó.
Fontos nekünk, hogy az installáció része legyen a filmnek és fordítva, de a Melegvizek országa meg egy mozifilm, ami moziba készült. Fontos ezekben a projektekben a közösségiség, most is azon dolgozunk, hogy egy közösségi helyet, egy kis laboratóriumot hozzunk létre. Kísérleti filmes, analóg filmes, performatív, színházi… kávéval, növényi főzetek felhasználásával előhívott filmek, workshopok, fontos elemük az öko-tudatosság. A nyolcadik kerületben tervezzük ezt a műhelyt, ahol lesz improvizáció, zene, film, analóg film, mozi, fotó, performansz.
Egy hely, ahol szabadon azt csinálhatunk, amit akarunk, pop-up kiállításoktól kezdve a gyerekfoglalkozásokig. Annyi tehetséges fiatal van most, akik nem tudnak semmit csinálni, és óriási segítség lenne nekik egy ilyen műhely. A legfontosabb az oktatás, de az most nem ingyenes és nem szabad. Ezek katasztrófális és generációkon átívelő problémák lesznek, ebből nagyon nehéz lesz kijönni. A félelem nélküliséget, a szabad alkotást kéne megtapasztalni, és erre buzdítunk mindenkit.
Azt lehet már látni, hogy a műhely mikor fog elindulni?
Ivan: Sajnos ez még a bürokrácia útvesztőiben vándorol.
A Melegvizek országa super8-as filmre forgott, ami a film anyaga és az abból következő termékeny korlátok miatt is fontos nektek, amint azt korábban már elmondtátok. A forgatás után milyen manipulációknak tettétek ki az anyagot?
Ivan: Ezúttal semmilyennek. Ez most más volt, mint az eddigiek, mert ez most egy negatív anyagra készült. Láthatóak is voltak a karcok meg a szöszök, mivel ezt át kellett fordítani, ami digitálisan történt meg. Szilas Szilárd hívta elő a filmet, majd Vándor Csaba beszkennelte a negatívot - ő épített otthon magának egy szkennert. Az így nyert állóképeket össze kellett fűzni, majd a képkockát pontosan kivágni, mert nagyobb a szken, mint maga a kocka, amely így mindig kicsit lötyög. Az összeillesztés hosszadalmas és fárasztó metódus volt.
Kaktuszok, színek, mintázatok
Aztán már csak a fényelés van hátra, az is digitális folyamat, Salma Levente barátunkkal végeztük. Nem volt egyszerű, de a végeredmény jó lett, érdekes, élénk színvilága van a filmnek. Engem a távol-keleti filmek színvilágára is emlékeztet, ami miatt szeretem a lilákat benne. A színek és a hangdizájn is erősítik a megfoghatatlanság érzetét.
Milyen filmes hagyományban látjátok magatokat? Kik voltak meghatározó rendezők számotokra? Inkább Tarkovszkij, vagy inkább Jack Smith?
Ivan: Mindkettő betalált. De még számos rendező és irányzat. Antropofagia, emberevés. Volt egy ilyen művészeti áramlat Brazíliában a század elején, hogy minden, amit látunk, azt megesszük. Megrágjuk, megemésztjük, és magunkévá tesszük. Minden, amit látunk, az hat ránk.
Én sok előképet tudok mondani, Jurij Norstein vagy Jan Němec, Fassbinder, Cassavetes, Iosseliani vagy akár Panahi, Kiarostami. Persze ott vannak a nagy magyar filmesek, Fábri, Jancsó, Tarr és különösen Erdély Miklós meg Bódy. Gyakran mondják, hogy a filmjeink Jodorowskyra emlékeztetnek, de őt például sokkal később ismertük meg, amikor már régen csináltunk filmeket, és valóban érdekes,hasonló világ volt. Így utána már Jodorowsky is hatott. Aztán volt olyan is, aki azt mondta, hogy nekrorealisták vagyunk, és akkor megnéztük a nekrorealista filmeket, Jevgenyij Jufit munkáit. Ők is a szellemi rokonaink, minden hat egymásra.
Szent vér (Alejandro Jodorowsky, 1989)
Bevallom, hogy amerikai filmeket nem nézek, semmilyen blockbustert, nem is néztem legalább huszonöt éve. Inkább megnézem még azt a három Robbe-Grillet, amit még nem láttam. Tévém sincs, Netflixet se nézek, sorozatot se. Biztos vannak jók, de sokszor pár kockából látszik, hogy klisé, nincs erre időm. Gyerekeim vannak, muzsikálni is kell meg főzni is. Maga a sorozat mint műfaj, nagyon érdekes. Életem egyik legjobb filmélménye a Berlin, Alexanderplatz volt Fassbindertől, sajnos most újra aktuális. Igazából a Melegvizek országát is fel lehet úgy fogni, mint egy sorozat egy darabját, ami után el lehet indulni bizonyos szálakon.
Eredetileg a Melegvizek országa egy HBO sorozat pályázatára évekkel ezelőtt leadott három oldalas szinopszis címe, és már megtalálhatóak benne elemek a mostani filmből. Az HBO nem látott benne fantáziát, a mi fantáziánknak ez nem szabott határt.
Most kortárs filmeket is volt módotok nézni, hiszen részt vetettek a párizsi L'Europe autour de l'Europe, ahol fődíjat nyertetek. Gratulálok! Számítottatok rá?
Ivan: Nem számítottunk mi díjazásra. Nem is nagyon érdekelnek minket a díjak, de nyilván örültünk neki. Aminek örülök, hogy a zsűrivel megismerkedtünk, nagyon jó beszélgetések alakultak ki. A L'Europe autour de l'Europe-on már régebben is voltunk, és egy remek fesztivál. Irena Bilić szervezi, aki tele van energiával a felmerülő nehézségek ellenére. Százból kilencvenkilenc ember feladta volna, annyi problémába ütközik, de valahogy neki mindig sikerül. Eddig akárhányszor voltunk ott, mindig nagyon izgalmas filmeket láttunk.
Igor Buharov a fődijjal
A zsűri mellett több rendezővel megismerkedtünk. A fesztivál nekem mindig erről szól, hogy új barátokat szerezzünk. Két francia színésznő is látta a filmet, érezték, hogy ez valami teljesen más, mint amiben ők dolgoznak. Kialakult egy kölcsönös szimpátia, és reméljük, hogy fogunk majd együtt dolgozni.
Az alkotói együttműködés nem csak filmkészítéskor, hanem a rendszer jobbá tételéért történő összefogásként is fontos nektek. Többször beszéltetek arról, hogy mindez szükséges lenne, mivel egyes rendezőknek nehéz, vagy egyenesen lehetetlen érvényesülniük. Arról, hogy ennek mi lehetne a formája, van elképzelésetek?
Ivan: Hát erről sok elképzelésünk van, elég régóta. Például annak idején a Balázs Béla Stúdiót próbáltuk feltámasztani, még mielőtt megszűnt. Az akkor nem jött össze, de azóta is nagyon sokszor próbálkoztunk a Filmalapnál, ami most már Nemzeti Filmintézet. Több fórumon is mondtuk, hogy alapvetően egy kisjátékfilmes vagy egy kisköltségvetésű játékfilmes alkotóműhelyre lenne szükség.
Próbálunk utat mutatni a többi filmesnek, hogy úgy is lehet, hogy mindenkitől egy kicsit kuncsorogsz, és ebből készül el egy film. De alapvetően azért is lenne jó egy olyan műhely, mint a BBS, mert nagyon megváltozott a piaci struktúra. Hogy egy fiatal filmes, aki kijön az egyetemről, ne egyből a reklámfilmekbe vagy az amerikai produkciókba ugorjon be, hanem csináljon egy szerzői filmet, hogy megtapasztalja az alkotás szabadságát, ami ebben a filmfinanszírozási rendszerben elképzelhetetlen. A forgatókönyv-fetisizmus és a feketelisták ellehetetlenítik az alkotást. Bármilyen kulturális, filmes, zenei vagy képzőművészeti projektbe kezdünk, nem nagyon kapunk pénzt. Szar számkivetettnek lenni.
Szabó Domokos imádkozik
Igor Buharov: Talán emiatt is kaptunk segítséget magyar filmes cégektől privát, akiknek fontos minden mellett a szerzői, art-house film támogatása. Már az előző filmünk is példás produceri összefogás eredményeként jöhetett létre közvetlen állami támogatás nélkül. Így segített minket az évek alatt a Pioneer Pictures, a Filmpartners, a KMH Film, az Alphaville Virtual Studios, a Laokoon Filmgroup, az MPhilms s.r.o., a Proton Cinema, a Film Force Team, a Cafe Film, a Korda Filmstúdió… Az első három játékfilmünkben pedig Durst György vezette Duna Műhely istállója volt az a hely ahol a kísérletezésnek (ahol én a filmnyelv kereteinek a feszegetését is értem - és ez általában a megújításra való törekedést jelent) szabad út volt biztosítva.
Ezek a filmes szakemberek, cégvezetők mind nyitottak, érzékenyek és kíváncsiak az avantgarde-ra, fontosnak tartják, amellett, hogy szélesebb réteget vonzó mainstream filmeket is gyártanak. Nélkülük nem sikerülhetett volna fennmaradnunk. Érdekes, hogy ez kicsiben működhet (nyilván megvannak a maximális keretei a magán támogatásnak - tehát ez tőlünk is alkalmazkodást igényel a keretekhez), de hogy nincs erre egy állami szisztéma ami nem ennyire kontrollált az elkeserítő és ellene megy egy újabb filmnyelvi hullám lehetséges kialakulásának. A szabad szellemi szárnyalás fékek között tartása.
Attól, hogy külföldön pályáztok, még Magyarországon, magyar környezetben szeretnétek megcsinálni a filmjeiteket?
Ivan: Én még itt élek, Kornél Berlinben. Akármilyen is, szeretem Magyarországot és Budapestet. Ez egy örökös dilemma persze.
Igor: Ebből a kultúrközegből jövünk, itt szocializálódtunk, bárhol is élünk a Kárpát-medence meleg vizeiből épültek belénk az ásványok. A magyar nyelv képekben beszél és határtalan a játékossága, ami bennünket segít. Készíthetünk bárhol filmeket, de valószínűleg a magyar ill. kelet-közép-európai íz mindig ott lesz, és bár elég sok üzenetünk irónikusan saját magunknak, magyaroknak szól, mindig azt tapasztaljuk, hogy nemzetközileg is megfeleltethető, olvasható, működik.
Igor az interjúra sem tudott eljönni. Megnehezíti a közös munkát, hogy Igor már Berlinben él?
Ivan: Emailezünk, és viszonylag sokat van itthon. Most éppen Velencében van, plazmatévét szállít gondolával. Abból él, hogy kiállításokat épít, a Velencei Biennálén a roma pavilonnak dolgozik, ami azért vicces, mert amikor először volt roma pavilon, akkor én is ott dolgoztam.
Már lehet is tudni, mi a következő projektetek?
Ivan: Több dolog van a tarsolyunkban. Van két klasszikusan megírt forgatókönyvünk, amivel még a Filmalaphoz pályáztunk, de egy kör után nem támogatták a fejlesztést. Majd’ öt éven át írtuk Tolnai Szabival (Tolnai Szabolcs, többek között az Egy ismeretlen naplója és a Fövenyóra című filmek rendezője - a szerk.) Domonkos István Kitömött madár című regényéből. És van egy régebbi könyvünk Mircea Cartarescu Dilingó (Mentdebilul) című novellája alapján, ami a még akkori Magyar Mozgókép Közalapítványtól támogatást kapott, de időközben Vajnai Filmalap lett belőle, így a támogatást sohasem kaptuk meg.
Így is van igényünk dolgozni, nem csak az improvizáció érdekel. Csak nem szeretjük annyira elképzelni előre az egész filmet, mert úgyse olyan lesz. És minek megcsinálni egy filmet, ha fejben már fel is snittelted?
Szittya Emil festménye
Most van egy új tervünk Schenk Adolf történetéről, aki Szittya Emilre változtatta a nevét és becsavarogta Európát. Az asconai Monte Verità művésztelepen tevékenykedett, Kassák, Lenin, Tzara, Trockij, Hugo Ball, Erik Satie, Stravinsky barátja volt, megtalálható a zürichi Cabaret Voltaire dadaista klub alapítói között. Katalizátorként működött miközben bebarangolta Európát. Ő fedezte fel és írt művészetkritikai írást Chaim Souitineról, Henri Rousseauról. Anarchista eszméket vallott, mint mi és egy idő után mindenhonnan kitiltották.
Hogy találtad meg az ő történetét?
Ivan: Úgy szoktam mondani, hogy én anarcho-buddhista vagyok, vagy ha nem is, leginkább a dzogcsen, ami közel áll hozzám. Emiatt kezdtem el tanulmányozni a magyar anarchizmus történetét, így bukkantam rá két figurára; az egyik Gróf Batthyány Ervin volt, aki Az itt élő lelkek nagy részében volt megjelenítve, a másik Szittya Emil. Ő talán még izgalmasabb volt, csak nagyon szövevényesnek tűnt az élettörténete. Igazából még most is az, és végül is ettől izgalmas.
Ráadásul most kezdik el felfedezni Párizsban is, komolyabb múzeumok vásároltak több Szittya-képet. Méltatlanul elfeledett és marginalizált figura lett, pedig művészettörténészként, festőként, költőként, vagabondként is jelentős. Az a terv, hogy felelevenítjük a történetét. És mivel Magyarországon magyar pénzt nem fogunk kapni, mint ahogy eddig se kaptunk, külföldön koldulunk, mint Szittya Emil és Kassák Lajos. Külföldön pályázunk, mert ugyan mi nem dolgozunk sokból, de itt még annyit se kapunk.
A Melegvizek országa még műsoron a Toldi moziban.
