Vince Vaughn nyílt töréseket okoz Katalóniában

A harmincezres katalán kisvárosban az év legfontosabb kulturális eseménye egyértelműen ez a fesztivál (de egész Katalóniában is esélyes az első helyre, amiről itt írtunk részletesen). A szűk utcákat filmes pólókba öltözött mozirajongók lepik el, a boltok kirakatai is a fesztivál színeiben pompáznak, láttunk például pékséget, ahol levágott ujjakat mintázó lekváros sütit lehet kapni. A Retiro mozi udvarán denevérek, vércseppek, fokhagymagerezdek és vámpírok lógnak a fákról. A környezet gyönyörű: októberben is 30 fok felé tendál a hőmérséklet, mindenhol pálmafák, lehet fürödni a tengerben, és a forgalmas parton egy nudistastrand is található. A 50. évfordulóját ünneplő fesztiválnak vannak amatőr hibái: az újságírók se juthatnak be mindenre, amire akarnak, több utcás sorok kígyóznak a bejáratoknál és nem csak a helyiek nem beszélnek angolul, de angol nyelvű tolmácsolás sincs a fesztivál programjain, csupán spanyol és katalán közti fordítás, ahogy két, az angollal együtt három felirat is a filmek alatt. A mediterránok hihetetlenül lazák, aminek köszönhetően sok vetítés csúszik. Izgalmas volt viszont egy tengerpartra néző étteremben várni, hogy kitör-e a katalán függetlenség, de egyelőre megúsztunk egy hasonló balhét, mint amilyen a népszavazás idején volt Barcelonában.

 

Udo Kier Time Machine életműdíjat is átvett a fesztiválon

Már az első napon belecsöppentünk egy sajtóbeszélgetésbe Vince Vaughn, Udo Kier (interjúnk a Zero kapcsán itt) és a rendező, Craig Zahler főszereplésével, pont miután megnéztük új filmjüket. Utóbbinak már a magyar közönség is láthatta munkáját moziban, ő rendezte a Csontok és skalpok című pazar kannibálwesternt. Ezúttal szintén egy B-kategóriás műfajt porolt le, filmje pedig olyan, mintha direkt Vince Vaughn-ra lett volna írva, aki 196 centi magas, fiatalon bokszolt, ehhez képest nem igazán láttuk még kemény akciósztárként - mostanáig. Ez a film főleg róla szól, még a magasságát is tippelgetik benne, és puszta kézzel szétver benne egy kocsit, láthatóan csalás és trükk nélkül, na meg súlyosan helybenhagy börtönőröket, elítélteket és maffiózókat. Tökéletes film volt ez a sitges-i közönségnek, akik amúgy lelkesen megtapsolnak minden robbanást vagy erőszakos jelenetet, függetlenül attól, hogy azt sokkolásnak vagy katarzisnak szánták-e.

Udo Kier, Craig Zahler, Vince Vaughn

Láttunk pár rossz filmet is, amiket csak azért említünk, mert ellenjavallott megnézni őket, ilyen az Ellen Page nevével fémjelzett, zombis The Cured, a Jon Bernthalt felvonultató Sweet Virginia és az időgépet és beszélő kutyát villantó Black Hollow Cage. Félsiker a My Friend Dahmer és a The Maus: előbbi meglehetősen szokatlan sorozatgyilkosos darab, amiben egyetlen gyilkosságot sem látunk, mivel Jeffrey Dahmer középsulis éveiről szól. Hátborzongató látni az igaz történeten, illetve tényregényen alapuló filmben, milyen volt tininek egy később 17 férfit megölő ember, ám összességében a sorozatgyilkos pont olyan benne, mint amilyennek elképzeljük. A The Maus nem csak a címében hasonlít a híres képregényre, de ez is kvázi holokauszttörténet, csak épp a szerb polgárháborúról szól: egy nő visszatér német pasijával Boszniába, miután előkerültek a népirtásban megölt családja holttestei, az erdő közepén lerobban a kocsijuk, és naná, hogy szerbekbe botlanak. A Saul fiához is hasonlítható a film abban az értelemben, hogy minimalista kamaradarabként mutat be egy történelmi traumát, de a hatása persze messze elmarad Nemes Jeles László mozijától.

Vince Vaughn és Don Johnson

Már jobban sikerült Joachim Trier új filmje, a Thelma. Erre a norvég rendezőre egyébként is érdemes odafigyelni, ő készítette az Oslo, augusztust, ami egy zseniális nemzedéki közérzetfilm a mai skandináv fiatalokról. A Thelma főhőse hasonlóan problémás és különc, mint az Oslo, augusztusé, de a zsáner immár horror-fantasy, a film így tökéletes választás Sitgesbe. A filmnek már a nyitánya is zseniális: egy apa vadászni megy kislányával, és amikor látnak egy őzet, a férfi a lányra irányítja a fegyvert, aki előtte áll, így nem veszi észre. Az apa végül nem tudja megtenni, de innen már tudjuk, hogy a kislánnyal valami nagyon nem oké, veszélyes természetfeletti képességei vannak. A fonalat akkor vesszük fel, amikor Thelma egyetemista lesz, és megpróbál beilleszkedni. A De Palma-féle Carrie-t és John Carpenter horrorjait (Halloween, A dolog) idézően stílusos a film, noha hosszabb és lassabb a kelleténél, egyfajta szándékos ötvözete a művész- és a zsánerfilmnek.

Thelma

Az itt-tartózkodásunk félidejét a legendás Alejandro Jodorowsky (El Topo, Holy Mountain) új filmjével, az Endless Poetry-vel (Végtelen költészet) zártuk, amit nagy élmény volt moziban nézni, lévén a kulthős munkáit ritkán látni nagy vásznon. A film a direktor előző opuszának, a La Danza de la Realidadnak (A valóság tánca) a folytatása, azaz ez is életrajzi munka. Chilében játszódik, azt a korszakát eleveníti fel a 88 éves művésznek, amikor költő akart lenni, szembeszállva boltos apjával, aki orvost akart belőle faragni. Akár még tipikus coming of age történetként is aposztorfálható, amiben a főhős elveszíti a szüzességét, otthonról egy hippi kommunába költözik, túlteszi magát az első kapcsolatán, és rájön, hogy költészetből nehéz megélni. Persze azért ezen a filmen is meglátszik, hogy egy szürrealista életművész készítette, van benne például szex egy törpe nővel, aki éppen menstruált - ráadásul ez Jodorowsky-val ezek szerint tényleg megtörtént. Azért is különleges volt megnézni Sitgesben ezt a filmet, mert a direktor annak idején magával Dalíval akart dolgozni a Dűne adaptációján, a híres festő pedig egy köpésre született Figueresben, ahol egy általa tervezett, zseniális múzeum is található.

Fotó: Baski Sándor