Titanic: 35 pohár rum, White Material

Az Afrikában született rendezőnő két filmmel is képviselteti magát az idei filmfesztiválon. Pályakezdő filmjével (Chocolate) anno, 1988-ban rögtön a földrész pepita ellentétének néma ütőerére tapintott, s a bevándorlók, fekete afrikaiak, gyarmati munkások világa máig nem ereszti.

Denis alapvetően a nagy csendek szakavatott filmese. Elenyésző, elszórt dialógusokkal dolgozik, ’a kevesebb több’ elegáns elve alapján. Bevándorlói vagy épp bennszülöttjei, a szó szerint és átvitt értelemben is a peremen élők szubkultúrája szinte cselekmény nélkül is hibátlan anyagot szolgáltatnak számára.


A 2008-ban készült 35 pohár rum aztán istenigazából csendes, szemlélődő, gyönyörű film. A zakatoló külvárosi vonatok zajával „keretezett”, sokszor csak a világ neszei által aláfestett jelenetek négy ember viszonyát tárják fel a nézők előtt, s bizony jó meglesni ezt a lassan kibomló körtáncot. Lionel, a hallgatag metróvezető és Josephine, egyetemista lánya egy lakásban él. Szomszédjuk, a 40-es, bájos Gabrielle saját taxiját vezeti, míg feljebb a félénk, életcélt kereső Noé lakik.

A szokatlan quartett valahogy kimondatlanul is egyfajta különc családra emlékeztet, s a néma testbeszédekből, apró rezdülésekből, a múlt mozaikjaiból épülő történet végig elbűvöli a szemlélőt, hiszen felfedezésre vár. Akciómentes film, koherens narratíva nélkül. Ki nem mondott szavak, megszokott rituálék, elszívott cigaretták, reggeli kávék, felvillanó félmosolyok, tapintható vonzódások mozgóképi energiájából táplálkozik.


Fantasztikus arcokat szed össze, melyek ezer és ezer történetet mesélnek, s még annál is többet sejtetnek. Azt pedig, ahogy egy esős éjszakán, egy apró sörözőben engedi szabadjára összefonódott sorsú hősei érzelmeit, tanítani kéne. Olyan figurákat mozgat, melyek szavak nélkül is képesek teljes életeket megjeleníteni, s melyek még érdekfeszítőbbek, ha csak csendben nézelődnek. Emellett pedig szépek. A Lionelt alakító Alex Descas karcosan jóképű, míg Gabrielle szerepében Nicole Dogue egy érett asszony kisugárzásával nyűgöz le. Ám az igazi csoda Mati Diop, aki áraszt magából valamiféle lehengerlő érzékiséget.

Rendezőnk 2009-es White Material című alkotása egyszerre ékes bizonyítéka megszállottságának és Afrika-imádatának, ugyanakkor még mélyebben vizsgálja a földrészt, s annak megannyi országát elrohasztó regionális konfliktusokat. A francia kávéültetvényes Maria (Isabelle Huppert) története, földjéhez foggal-körömmel való ragaszkodása már sokkal mentesebb az apró rezzenésektől, a szereplők pórusaiból és a földből is gőzölög a feszültség, amit az örökös dinamika, az állandóan mozgásban lévő kézikamera is erősít.


A polgárháború és a Kalasnyikovokat lóbáló gyerekkatonák hordáinak közeledése sem képes eltántorítani Mariát a kávészürettől. Hiába menekülnek munkásai, hullik darabjaira a helyi társadalom. Tragédiája egyetlen apró tényből fakad, de mégis pusztító erejű: az ország részének érzi magát, ám a fekete közösség – legyen szó lázadókról vagy kormánymilíciáról – még a jelenlététől is undorodik. Hátra maradt mementó, élő tanújele a gyarmatosításnak. Fehér asszony.
Ez a film már korántsem kellemes, sőt. Gyomorszorító, felkavaró, idegesítő alkotás – leginkább mélységes igazságtartalma, lepárolt vizuális balegyenesei okán. Ehhez pedig hozzáadódik Huppert eszköztelennek tűnő, szikár alakítása, mellyel az egész filmet uralja. Tökéletes képet alkot a vörösbarna anyafölddel szimbiózisban élő, makacs nőről, akiben kicsit az egész közeg is tükröződik. Denis a mind jobban fokozódó feszültséget már egyszerűen azzal is megteremti, hogy kézikamerás képeivel Marie alakjára tapadva a film áramlásába rántja a nézőt. A felszín alatt zajló érzelmi viharok, belső bizonytalanságok vad örvényébe. Volt egy farmom Afrikában – kicsit másképp.

A fullasztó közeget csak olyan röpke ínyencségek teszik elviselhetőbbé, mint Denis kabalája, Isaach De Bankolé, vagy a rég látott Christopher Lambert apró, túlzásoktól mentes brillírozása. (Lám, ha a vén Hegylakó nem megélhetési ásványvíz-reklámfilmet vagy videotékás mocskokat forgat kis hazánkban, még megvillantja, hogy bezony jó színész.)


Persze ez a fajta lassú, csordogáló, realista dramaturgiai építkezés nem való mindenkinek, alkotónk az elmúlt évek megemelkedett ingerküszöbét nem is akarja áttörni, így le kell „lassulni” alkotásaihoz. Olyan arányérzékkel rendelkezik, mely keveseknek adatik meg, s a gondosan, milliméter pontossággal felépített alkotások kicsit olyanok, mint a jó francia konyak. Lassan, „kortyonként” fogyasztva, a zamatát sokáig ízlelgetve az igazi.

Érdekes kettősség tanúi lehettek a nézők idén a rendezőnő filmjeit nézve. Ha a 35 pohár rum az abszolút szeretet filmjének tekinthető, akkor a White Material a vegytiszta haragé. Direktorunk pedig mindkettőt tökéletesen érti. A maga fekete-fehér valóságában.