Vranik Roland: Úgy indult, hogy egy munka miatt elkezdtem átvizsgálni Ashgar Farhadi, a Dardenne fivérek és John Cassavetes filmjeit, közben pedig rákaptam erre a stílusra, amit ők képviselnek. Megtetszett ez a kisrealista, stilizálástól mentes fogalmazás, és úgy döntöttem, hogy én is ezt fogom használni ehhez a történethez. Jó volt megcsinálni korábban ezeket az elemelt, stilizált, világokat, de közben elkezdett érdekelni, hogy mi van, ha csak a történetre koncentrálok, hogy rendezőként hogyan nyúlok hozzá egy ilyen realista világhoz.
„közben átfordult bennük valami"
Filmhu: Az elejétől kezdve amatőr színészekben gondolkodtál?
V.R.: Nem volt sok választásom. Felmerültek olyan ötletek, hogy hozzak ide egy francia színészt, aki majd megtanul magyarul, de ezt egyáltalán nem akartam. Ezt senki nem tudja jobban eljátszani, mint egy ember, aki maga is bevándorló. Szerencsém volt, mert rögtön kettővel is találkoztam, ők lettek a főszereplők. Elkezdtünk próbálni, de nehezen indult, részben azért is, mert elkezdtem színészi feladatokban gondolkodni, ami nem volt szerencsés. Elküldtem őket és Máhr Ágit egy improvizációs kurzusra, ahol tovább lazultak, szokták egymást.
Aztán felépítettük a díszletet, ahova a forgatási idejére beköltöztünk, és ott vagy nagy stábbal és egy kis kamerával vagy Iphone-nal forgattunk. Gyúrni kellett őket, de először igazán csak az első forgatási napon éreztem, hogy tényleg készen állnak, mert közben átfordult bennük valami. Nem is volt más választásuk, önmagukat kezdték adni, és ez működött, a könyv és a saját életük szimbiózisba került. Tudták ők is, hogy nem fog könnyen menni, de a menekültek általában nem adják fel könnyen, ennél jóval nagyobb kihívásokkal kellett megküzdeniük az életben.
Filmhu: Máhr Ági hogyan alkalmazkodott az amatőr színészekhez?
V.R.: Képzeld el a szituációt, hogy odamész egy miskolci színházi színésznőhöz, és azt mondod neki, hogy egy fekete bevándorló, villamosvezető-közgazdász, amatőr-színésszel, meg egy iráni dizájner lánnyal kell majd leforgatnod egy játékfilmet. Szinkronizálni kellett ezt a hármast, brutális volt, de sikerült nekik.
„a menekültek általában nem adják fel könnyen"
Filmhu: Hogyan osztottátok fel a forgatókönyv írását Szabó Ivánnal? Milyen volt együtt dolgozni?
V.R.: Ültünk egymás mellett három évig, és szidtuk egymást, közben berúgtunk, aludtunk, újra összevesztünk, fárasztottuk a másikat. Ő gépelt, és felváltva mondtuk a szöveget. Nagyon sok stáción ment keresztül a film, és közben persze folyamatosan egyeztettünk a Filmalappal.
Filmhu: Ők mennyire szóltak bele a munkába?
V.R.: Sokat segítettek, gondolkodtak rajta. Az én tapasztalatom az, hogy van egy határozott véleményük a könyvről, de azt mindig hangsúlyozzák, hogy ez csak az övék, és nem akarnak jobban beleszólni a munkába. Ami inkább formálta a könyvet, az a valóság, a menekültszakértők, a szereplők saját élete, meg a rengeteg kutatás – sokkal inkább ezek voltak rá hatással.
Filmhu: Nagy Viktor Oszkár Hivatal című filmjét láttad, ami két éve jelent meg?
V.R.: Persze, az volt az egyik első, amit megnéztem a témában. Bizonyos szempontból nagyon messze áll a két film, de nyilvánvaló, hogy őt is hasonló dolgok érdekelték. Többször megnéztem, jó előtanulmány volt.
„aktuálpolitika rég elvesztette ezt a játszmát"
Filmhu: Aktuális témával foglalkozik a film, hogyan tudod elkerülni, hogy az interjúk és beszélgetések során a politikára terelődjön a téma?
V.R.: Úgy, hogy nem érdekel. Egy humanitárius katasztrófa közepén vagyunk, amiben 260 millió ember konkrét életveszélyben van, egy irdatlan tömegnek - ami többszöröse Európának - nincs hova mennie, lemészárolják a családjaikat, elrabolják a gyerekeiket, vagy elsüllyednek a Földközi-tengeren. Az aktuálpolitika rég elvesztette ezt a játszmát: az, hogy azon versenyeznek, hogy hogyan lehet fölbosszantani, mellé állítani vagy ellenük fordítani az embereket, már rég nem érdekes. Van egy iszonyú nehéz helyzet, amiben vannak emberek – nem egy jelző, mint iszlamisták vagy arabok, hanem emberek – és mindenki ott tesz hozzá, vagy ott vesz el belőle, ahol akar. Az én fejemben ez nem kötődik össze a politikával, inkább ha úgy adódik, hogy tudsz segíteni ezeknek az embereknek, akkor segíts. Többet nem lehet tenni, nem hiszem, hogy ebben a kérdésben lehet okoskodni, mert ez a helyzet ebben a pillanatban megoldhatatlan.
Filmhu: Marcelo azt mondta egy interjúban, hogy ő már régóta magyarnak érzi magát. Erről beszélgettetek a könyv írása során? Hogy mit jelent magyarnak lenni? És hogy neked mit jelent?
V.R.: Én jól érzem itt magam, szeretem a halászlét, meg a Dunát, itt vannak a szüleim, az összes barátom, magyar vagyok. Marcelonak az egész életét áttanulmányoztam, találkoztam és beszélgettem a feleségével is, aki egy elképesztően értelmes és okos nő. Megszületett a történet, ami akkor még egy kicsit más volt, és aztán jött a valóság: a Blahán való interjúk, Marceloval és a feleségével való kutakodás, a tábori pszichológusokkal való találkozások, a bevándorlási hivatalban, a Helsinki Bizottságban, a Menedék Egyesülettel, rengeteg menekülttel, oltalmazottal és bevándorlóval beszéltem. Amikor ezek kölcsönhatásba kerültek, a valóság elkezdte magával húzni a könyvet. A film valójában nem a magyarságról szól, játszódhatna Portugáliában is, mindenhol van egy ilyen vizsga, amin Wilson átesik. Az Európába való integrálódás egy Kongóból Finnországba menekültnek is ugyanígy zajlik. Ugyanolyan nehéz lehet ott is, mint bárhol.
„fontos volt, hogy kívül helyezkedjünk önmagunkon"
Filmhu: Hiába volt ismerős sok helyszín, olyan érzés volt végig, mintha Marcelo szemén keresztül újra felfedeznénk a várost.
V.R.: Igen, ez fontos volt, hogy kívül helyezkedjünk önmagunkon. Milyen érzés lehet egy Fekete-Afrikából érkezett embernek Szent Istvánhoz ellátogatni, aki mellesleg ezer évvel ezelőtt kimondta, hogy nem szabad belterjessé válni, mert a sokszínű nemzet erős és egészséges. Ahogy megvolt a főszereplő, már nem volt nehéz átfordulni, és az ő szemszögéből is megvizsgálni ezt az élethelyzetet.
Filmhu: Vettél rész állampolgári vizsgán? Neked sikerülne végigcsinálni?
V.R.: Nem, csak videón láttam. Ha most kellene beülni, nekem sem sikerülne elsőre. Nagyjából van egy íve a történelemnek a fejemben, de csak egy-két dátumra emlékszem, és az Unicumon kívül hirtelen nem is tudok mondani egy hungarikumot se. Az európai parlament struktúráját és az államét is tudni kell, van egy Állampolgári ismeretek nevű könyv, ebben vannak tételek, amiket meg kell tanulni, ha biztosra akarnak menni.
Filmhu: A magyar nyelv lehet a legnagyobb korlát ilyenkor, nem?
V.R.: Képzeld el, ha valaki az ukrán válság alatt elveszíti a családját, útnak indul, gyalog átkel a Dinári hegységen, beül egy csónakba, átmegy Algériába, megtanul arabul, és az arab alkotmányról, irodalomról és történelemről kell tudnia beszámolni a vizsgabiztosnak. Köztudott, hogy a magyar a világ egyik legnehezebb nyelve, ők mégis megtanulják. Egy-két kísérletet tesznek, aztán általában mindenkinek sikerül, meg hát nem terminátorok ülnek a másik oldalon, ők is tudják, hogy ez nem egyszerű dolog.
„ilyen az emberi természet"
Filmhu: Nem volt a filmben jó és rossz oldal, inkább a bürokrata rendszer labirintusába került bele a főhős. Te gyakran tapasztalod ezt?
V.R.: Prekoncepcióval álltam neki ennek a kérdésnek Ivánnal: meg voltunk róla győződve, hogy itt kemény kirekesztés és rasszizmus van. De a menekültekkel való interjúk során a legtöbben azt mesélték, hogy rengeteg segítséget kaptak az emberektől, azért is maradtak itt, mert ez egy melegszívű, befogadó ország. Bürokratikus, nehéz életben maradni és munkát találni, de szó sincs arról, hogy mindenki elutasító lenne. Amikor ezt a sokadik alkalommal hallottuk, meg kellett változtatni az alapvető koncepciót, és a tény, hogy a filmben nincsenek jók és rosszak, igazából ennek a nyoma. Szerintem a magyarok nagy többsége, ha megjelenne egy szír család az udvarán, megágyaznának nekik, enni adnának, és megpróbálnának segíteni, ebben biztos vagyok. Ilyen az emberi természet.
Filmhu: Jött azért valamilyen reakció politikai körökből?
V.R.: Nem, semmi, a Filmalapon is simán átment. Lehet, hogy valaki reagálni fog rá, de igazából nem róluk szól ez a film. Van egy válság, ami az ő szempontjukból nem érdekes. A menekültet, aki cipeli a gyerekeit több országon keresztül, egyáltalán nem érdekli, hogy mit gondol róla bármelyik állam. Ha szülő vagy, nem az az érdekes, hogy mit írnak az újságok, hanem, hogy a gyereked túlélje, ennél nincs nagyobb erő.
„ez egy melegszívű, befogadó ország"
Filmhu: Milyenek voltak a nemzetközi reakciók?
V.R.: Az ENSZ megtámogatott minket plakátokkal, és az első Stockholmi vetítésen is nagyon szerették. Ilyenkor mindig rácsodálkozom, mert nem ez jellemző a filmjeimre, hogy sírnak meg tapsolnak, meg telt ház van. Nem számítottam semmire, örülök, hogy megcsináltam, hogy összevágtam, és most már felpörgött, jó lenne ha itthon is sokan látnák.
Filmhu: Van valami film, amit mostanában láttál, és tetszett? Magyar vagy nemzetközi?
V.R.: Sok minden tetszett az utóbbi pár évből: a Saul fia, az Utóélet, a VAN, a Lavina, szerettem Farhadi francia filmjét, A múltat, Ulrich Seidl munkáit is, de amúgy akciófilmeket is kedvelek, az Érkezés is jó volt. Sorozatot, azt hiszem egyet sem láttam, tudom, hogy kellene nézni, de valahogy nem jutok el odáig.
Fotók: Kiss Nelly (Az állampolgár Facebook oldala), Mozinet
