Dahlt gyerekkönyvei (Charlie és a csokigyár, Matilda, A habó, Boszorkányok) tették világhírűvé, legbriliánsabb írásai azonban a felnőtt közönséghez szóltak, a legjobban könnyed, kifinomult és elragadó stílusban előadott anekdoták álltak a kezére, amelyekből sosem maradt el a morbid csavar. (Itthon is számos kötetben, például a Szuperpembőben jelentek meg elbeszélései, de a Meghökkentő mesék című tévésorozatból is ismerős lehet az író egyedi világa.)
Anderson egyszer már dolgozott a brit író életművéből, A fantasztikus Róka úrral izgalmas új színekkel bővült a rendező palettája, például azért, mert ez volt az első animációs filmje. Dahl meghökkentő novelláinak adaptálása szerencsére ismét kimozdította a rendezőt a komfortzónájából, még ha ez elsőre nem is annyira nyilvánvaló. Kezdjük ott, hogy most nem is egy nagyjátékfilmről, hanem négy, a Netflix istállójában készült kisfilmről van szó, amit azon túl, hogy Dahl írásain alapszanak, összeköt a szokatlan elbeszélésmód és a színészgárda is. Jó döntés volt szétszedni a négy szegmenset, mert töménységük meg tudná feküdni az ember gyomrát, ha az egészet egyszerre nézi meg.
Gyanús, hogy az Asteroid City színházi világa pattoghat még mindig a szimmetrikus, tűpontosan beállított képeket olyannyira kedvelő alkotó agyában, csak most lehetőséget kapott rá, hogy elmenjen benne a végletekig. A festett hátterek még művibbek, a pasztellszínek még hangsúlyosabbak, a színészi játék még szenvtelenebb.
Az amerikai rendező A Francia kiadással szemben ezúttal Amerikában hagyta kabalaszínészeit, helyettük a brit színjátszás legnagyobb tehetségeivel népesítette be ezt a fanyar, angolos iróniával teli mozgóképes mesekönyvet. Benedict Cumberbatch, Ralph Fiennes, Ben Kingsley és Dev Patel akár egy történeten belül több szerepben is feltűnik, mellettük a kiváló komikus, Richard Ayoade és az előző két Anderson-filmben elhanyagolható mellékszerepekben felbukkanó Rupert Friend alkotják a társulatot, akik körül névtelen díszletmunkások sertepertélnek.
Henry Sugar csodálatos története
Feltűnő azonban a női szereplők hiánya, Anderson rá egyáltalán nem jellemző módon mintha szándékosan úgy válogatta volna össze az életmű legkülönbözőbb szakaszaiból származó sztorikat, hogy ne jusson benne hely női karaktereknek – A hattyú legdrámaibb pillanatának kivételével, de a narráció eszközével még ott is elkerüli, hogy a főhős anyja ténylegesen megjelenjen.
A hálóköntösös, örökké fotelben ücsörgő, archív tévéinterjúkból ismerős Roald Dahlból Fiennes alakításában tipikus andersoni figura válik. A családja elől kényelmes menedéket nyújtó kunyhóban előbb gondosan kategorizálja az íráshoz szükséges kellékeket, majd az egészet félresöpörve belevág, hogy elmeséljen a nézőknek négy meghökkentő mesét.
A négy film közül a legterjedelmesebb a velencei filmfesztiválon bemutatott Henry Sugar csodálatos története, amit a maga módján még felemelőnek is lehet nevezni. Cumberbatch a testhezálló címszerepben egy kőgazdag, naplopó aranyfit alakít, akinek az életét megváltoztatja egy orvosi naplóban olvasott feljegyzés egy jógiról. Az indiai férfi (Ben Kingsley) a tudomány által megmagyarázhatatlan módon képes volt bármin keresztül látni. Henryn – léha életében először – erős elhatározás lesz úrrá, kemény meditációval és koncentrációval elsajátítja a látnoki képességeket, és egy vagyont harácsol össze a kaszinóban. Csakhogy a sok évnyi gyakorlás az életszemléletére is váratlan hatással van.
A hattyú
A 41 perces kisfilm közepébe ékelődik a jógi saját története, Kingsley kifinomult, elképesztően kellemes játéka pedig szívet ad a történetnek. A Henry Sugar Wes Anderson legjobb filmjeinek otthonosságát és Dahl kiváló mesélőtehetségét tökéletesen egyesíti, és bármennyire is meglepő elsőre a túlzott színpadiassága, összességében olyan élvezet, mint nyakig merülni egy kád meleg habfürdőben.
Ehhez képest A hattyú valószínűleg a legkegyetlenebb történet, amihez Andersonnak valaha is köze volt, még ha ezt a maga finomkodó stílusában is adja elő. Valahol az angol vidéken egy kisfiú két idősebb, a pszichopátiát súrolóan szadista kölyök karmai közé kerül, akik puskával kényszerítik életveszélyes szituációkba. Húsz percnyi fokozódó reménytelenség és szívszorító tragédia, amiből hiányzik a humor, amely viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyszerűen elmesélve. Rupert Friend remek magánszáma, aki mellett egyedül a saját, fiatalabb énjét játszó fiú szerepel, miközben az őt kínzó, madarakra lövöldöző suttyó sátánfajzatok hangját is ő adja.
A hiány fontos összekötő elem a filmek között, A patkányfogóban például el kell képzeljük, hogy a szénabálla körül patkányhorda nyüzsög, vagy hogy a visszataszító címszereplő kezében veszélyes méreg van, amivel ki akarja pusztítani őket. Ralph Fiennes persze helyettesíti mindkettőt, az általa alakított rágcsálóírtó küllemben és jellemében is hátborzongatóan patkányszerű.
A patkányfogó
Az utolsó felvonás Dahl egyik legzseniálisabb novellája, A méreg adaptációja, ami a gyarmatosítás maró szatírája. A brit korona Indiában élő alattvalója (Dev Patel) egy este mozdulatlanul találja ágyában barátját, Harryt (Crumberbatch). A férfi azt állítja, hogy a takarója alá bemászott egy igencsak mérgező kígyó, így már órák óta mozdulatlanul hever, nehogy felmérgesítse a bestiát, aminek a harapása azonnal öl. Főhősünk nem tud mitévő lenni, így elszalad egy ismerős indiai orvosért (Ben Kingsley), aki mindent megtesz, hogy valahogy megmentse páciense életét. A sztorik közül messze itt van a legnagyobb jelentősége a hadaró elbeszélésmódnak, tökéletesen kiszolgálja a feszültséget és a gonosz csattanót.
Mivel a novellák majdnem szó szerint elhangzanak, Andersont könnyen meg lehetne vádolni azzal, nem is filmet, csupán könyvillusztrációkat készített. Ilyen kaliberű színészekkel amúgy az is élvezetes lett volna, ha csak hangoskönyv formájában olvastatná fel velük a novellákat, itt azonban többről van szó, a kötetlen, színpadi elemekkel dolgozó, rövidfilmes formátum valójában egy régóta várt megújulást eredményezett Anderson lassan önismétlővé, emiatt mechanikussá váló formanyelvében.
A méreg
Mintha Anderson lelki szemei előtt valóban egy képzeletbeli színdarab lebegett volna, amit aztán egy 20. századi tévéműsor valódi mozifilmeknél szűkösebb anyagi és időbeli korlátjai között vett fel. Az író narrációját a szereplők folytatják, közvetlenül a kamerába hadarva magyarázzák a cselekményt, majd visszapasszolják a szót Dahlnak, miközben a színpadi munkások menet közben öltöztetik át őket, húzogatják el és tolják össze körülöttük a különböző jelenetekhez szükséges díszletelemeket. Frenetikus energiával száguldanak ezek az egyébként sem hosszú történetek, mintha mindig bele kéne férnie az adásnak abba a bizonyos idősávba, valahol a délutáni vetélkedő és az esti híradó között.
Őszintén remélem, hogy Anderson nem utoljára dolgozott Dahl történeteiből, hiszen több tucatnyi hasonlósan erős novellája akad, amiből kedvére válogathat egy esetleges második körhöz. Az biztos, hogy ismét sokkal érdekfeszítőbb lenne az eredmény, mint Willy Wonka történetének sokadik gejl feldolgozása, amivel a lelketlen hollywoodi stúdiógépezet hamarosan ismét megörvendeztet minket.
