A tabló, a katalogikus gondolkodás narratív szintre emelése izgalmas lépésnek ígérkezett, az pedig csak fokozta a várakozást, hogy a Francia kiadás a második világháború után jelenik meg, tehát a különböző cikkek valamifajta lenyomatai lesznek, ha nem is egy konkrét történelmi eseménynek, de az ötvenes-hatvanas évek hangulatának.
Wes Anderson új filmjének szerkezete egy amerikai emigránsok szerkesztette francia magazin, a Kansas Evening Sun cikkeinek illusztrálásából, munkatársainak megismertetéséből áll össze. A rendezőt a The New Yorker iránti csodálata ihlette meg, egyes epizódokban felismerhetőek a neves magazin szerzőinek és cikkeinek karikírozott változatai. A Bill Murray által alakított főszerkesztő olyan újságírók alakját idézi meg, mint Harold Ross vagy William Shawn, de beazonosítható forrás például Mavis Gallant beszámolója a ’68-as párizsi eseményekről vagy Lord Duveenről, a legendás műkereskedőről szóló cikksorozat is. Az egyes epizódok tehát részben valós eseményekre reflektálnak, ezzel konkrétan kapcsolódva egy adott korszakhoz.
A Grand Budapest Hotelből már kiderült, hogy a rendező milyen remek érzékkel foglal össze egy bonyolult közérzetet, tesz átélhetővé egy nehezen leírható korszellemet, mutat be egy kulturális referenciákban gazdag, önmagán túlmutató történelmi korszakot. 2014-es filmjében ráadásul egy számára távoli környezetet és érzést, a két világháború közötti Közép-Európa szélhámos figuráit és díszletét teremtette meg. A hoteltulajdonos történetén keresztül egy nehezen megérthető, zavaros hangulat esszenciáját adta, a mulandó béke és a lassanként helyére kúszó fenyegetés elegyét, ami ott rejtőzik a Lubitsch-filmek eleganciájában, Rejtő Jenő világjáró imposztoraiban vagy Stefan Zweig szorongó otthontalanságában is.
A Francia Kiadás rovatai mintha valami hasonló vállalkozást vetítettek volna előre, pár évtizeddel későbbről, valamivel nyugatabbról. A különböző rovatok, a sport, a művészet vagy a politika kitűnő alkalmat adhattak volna egy összetett hangulat leírására, ám ezúttal a rendező ragaszkodott az amerikai szemszöghöz és olyképpen egyszerűsített, ami a film kárára vált.
A már említett hatvannyolcas epizódban Lucinda Krementz (Frances McDormand) a ‘68-as fiatalokról nagyjából olyan hiteltelenül számol be, mint Bertolucci Álmodozókja, csak még hangsúlyosabban amerikai nézőpontból. A fiatal és gazdag Zeffirelli (Timothée Chalamet) egy kádban nyújtózva írja a forradalmárok manifesztóját, a fiatalság másik vezére pedig dühös agresszorként motorral száguld végig a város utcáin. A lázadók komolyanvehetetlenek és felelőtlenek, az idősebb amerikai újságírónő sokkal inkább rossz gyerekeket terelgető óvónéni, semmint a forradalom szabadságában osztozó megfigyelő. A Francia Kiadásban a rendezőtől korábban megszokott játékosság és vonzó naivitás inkább infantilizmusnak és gondolattalanságnak hat, nem rejt összetett személyiségeket vagy a karakterek és a néző számára is kihívást jelentő, érzelmileg bonyolult helyzeteket.
Hasonlóan fals és gyerekes, amit a börtönbe zárt művész történetében megfogalmaz a modern művészetről. A festés folyamatára 1-2 snittet szán, inkább tűnik pacsmagolásnak, mint alkotómunkának, emellett elsüti az absztrakt festészetről azt a váratlanul közhelyes viccet, hogy az aktkép nem is hasonlít a modelljére. Ezen kívül talán ebben az epizódban érezhető legvilágosabban, hogy a környezet részletgazdagsága felől a különböző filmes eszközök tárházának felsorakoztatása felé tolódott a hangsúly; a színes és monokróm jelenetek, osztott képernyő, animációs betétek, lendületes kameramozgások és állóképek, erős hanghatások és szokatlan kompozíciók kavalkádjában elvész az egyensúly a mesei idill és a valóságos kegyetlenség között. A Wes Anderson-filmek akciójelenetei az azok körülvevő visszafogottság miatt hatottak annyira, a fanyar humor az óvatosan kompozíciókban jobban érvényesült, váratlanul csapott le az abszurd a harmonikus, pasztell szimmetriába.
Ennek ellenére ebben az epizódban merül fel a legtöbb tartalmas kérdés, például a műkereskedő (Adrien Brody) szerepéről vagy a művészet eladhatóságáról, és még ha néhány karaktert sztereotípiákra is egyszerűsít, mint például J.K.L. Berensenét (Tilda Swinton), a film egyik legmeghatározóbb karaktere, a Benicio del Toro által megformált melák művész is ebben az epizódban bukkan fel. Van valami megható egyszerűség a riasztó külső mögött, amit a börtönőrével (Léa Seydoux) való kapcsolat tesz még gazdagabbá. Ezen a szálon kívül viszont a castingban nem bizonyult elégnek a világsztárok összeeresztése, egyik színésznek sem volt igazán ideje megmutatni sokrétű tehetségét. A megszokott Wes Anderson-színészeknek csak alig néhány percnyi idő jutott, viszont bőven van hely a színészi középszer csillagának, Timothée Chalamet-nek. Míg Bill Murray vagy Owen Wilson modorosságaikat remekül kontroll alatt tartják és játszanak vele, a fiatal színész önmaga kellemetlen paródiájává válik a szerepében.
Kár, hogy belőlük nem láttunk kicsit többet, Owen Wilson biciklis újságíróként sok lehetőséget tartogatott magában, és talán ő idézte fel legjobban egy baguette illatú, svájci sapkás kisváros szórakoztató sztereotípiáját is. Még a rövid idő ellenére is Bill Murray kapta a film legjellegzetesebb jelenetét, az irodájában egy alkalmazottja elbocsátása után az ajtó felett álló „No crying” feliratra mutatva hamisítatlan Andersonos humorral csal mosolyt az arcokra.
Az utolsó epizód kaotikus története jól illett a film zsúfoltságához. Bár egy ételkritikus hétköznapi munkája a vizuális lehetőségeket tekintve Anderson terepének tűnik, a rendező többet akart ennél, és egy gyerekrablás-szállal tarkítja tovább A Francia Kiadás kusza jeleneteit. A túltelített történetek mégiscsak visszaadnak valamit a korszak zsivajából, amiben mindenkinek újra kell definiálnia magát, a festőnek a börtönben, a diákoknak az utcán, még az ételkritikusnak is ki kell bújni a gazdagon terített asztal mögül.
Mindezek ellenére a film erős hiányérzetet hagy maga után, hiszen az alapötlet legizgalmasabb részébe, a szerkesztőség belső működésébe alig látunk bele. Minden, ami miatt érdekes lehetne egy újságról beszélni csak említés szinten merül fel, a cenzúra, a témák megválasztásának a kérdése, a személyesség és az objektivitás közötti billegés teljesen súlytalanul körül járt problémák. A rendező az újságírók közül egyedül Frances McDormand karakteréhez enged olyan közel, hogy egyáltalán lehetőségünk legyen megérteni dilemmáit, betekintést nyerve a film alapvető közegébe.
A Francia Kiadás bemutatója a világjárvány miatt csúszott idénre, megváratott minden Wes Anderson rajongót. A várakozás, a találgatás elemi része a filmélménynek, épp mint a moziba vezető út vagy a film utáni beszélgetés. Anderson legjobb művei egyszerre lebilincselően kalandosak és kirívóan sajátosak, épp ezért örömmel és izgalommal indultam el a moziba, azonban a hazafelé vezető úton csakis a csalódottság érzése töltött el.
A Francia Kiadás október 28-tól látható a magyar mozikban.
