Woody Allen: Zelig (1983)

A Zelig egyszerre gyilkosan intelligens, fergetegesen mókás és szívmelengetően bájos alkotás, mind eredetiségét, mind kivitelezési minőségét tekintve egyedülálló darabja Woody Allen terjedelmes filmográfiájának. Az 1983-ban bemutatott, majd az idő múlásával méltatlanul elsikkadt remekmű színleg archív anyagból, híradókból és 8 milliméteres privát felvételekből összevágott dokumentumfilm, s bár főszereplője teljességgel lehetetlen figura, a végtermék roppant meggyőzően imitálja a hitelességet, s példátlan eleganciával téveszti meg a nézőt.

Amerika rajong érte

A történet Leonard Zelig (Woody Allen) kálváriáját mutatja be; a semmiből felbukkant, ismeretlen múltú férfi állandóan változtatja személyiségét, miként külleme is a környezetében lévő egyének megjelenéséhez idomul. Rabbik közt szakállt növeszt és héberül értekezik, fekete jazz-muzsikusok társaságában maga is feketévé válik, kövér emberek közt öt perc alatt gyarapodik nyolcvan kilóval, orvosok közé kerülvén komoly arcot ölt és fergeteges szakmai halandzsával szédíti a közönséget; sem személyisége, sem fizikai megjelenése nem stabil, hanem kaméleonszerűen változékony, s mindig közvetlen környezetéhez idomul. Szenzációs sztori, fel is kapja a sajtó, az újságok és a rádió (tévé még nincs, a cselekmény az 1920’-as, 1930’-as években játszódik) újabb és újabb átváltozásokról tudósítja a nagyérdeműt, és Zelig hírességgé válik; Amerika rajong érte, slágereket írnak hozzá, mókás táncot - Kaméleon-tánc - szentelnek néki, és változatos ajándéktárgyakat látnak el arcmásával. Emberünk azonban nehezen viseli a nyilvánosságot, kórházba kerül, ahol orvosok vizsgálják kitartóan; a pszichiátria felfutóban lévő tudományának kissé zavaros fejű úttörői ezer meg egy diagnózist állítanak fel, és egymásnak homlokegyenest ellentmondó kezelésekre tesznek javaslatot.

Zelig problémáját csakis egy ifjú doktornő (Mia Farrow) képes objektív módon szemlélni, ki kikutatja a férfi élettörténetét, és sikeresen meghatározza a furcsa kór okát: a páciens gyermekkorát a totális elutasítás jellemezte, zsidó származása miatt pedig folytonos inzultusoknak volt kitéve, így feladta eredeti küllemét és személyiségét, s hogy megszerezhesse az emberek szimpátiáját, környezetéhez igazodott.

Az önmagában is hihetetlenül vicces terápia során Zelig maga is pszichiáternek adja ki magát („Freuddal dolgoztam Bécsben, de a péniszirigység miatt szétváltunk. Freud úgy gondolta, ezt a fogalmat a nőkre kell korlátozni.”), mellékágon beleszeret a doktornőbe, majd egy paradox technikának köszönhetően szerencsésen felgyógyul. Dr. Eudora Fletcher visszahozza páciense eredeti személyiségét, mi több, össze is házasodik véle, ám a mézeshetek után kiderül, hogy az oly nehezen meglelt igazi Zelig voltaképpen egy elviselhetetlen fráter, idegesítően szeszélyes és alapvetően ellenséges figura, a sikeres terápia pedig csak megerősítette jellembéli gyengeségeit. Példának okáért, köztiszteletben álló látogatóját golfütővel veri végig a szép zöld pázsiton, csak mert a lord kijelentésével - „Szép időnk van ma.” – nem teljesen ért egyet; szerinte ugyanis kifejezetten borongós aznap az idő, saját megfigyelését pedig képtelen harmonizálni a külső véleménnyel.

A nagyhangú sajtó persze világraszóló szenzációként, a szerelem csodájaként és a tudomány vívmányaként tálalja a gyógyulást, képriportokban löki nyilvánosság elé a reá következő házasságot, ám a páratlan népszerűség elsöprő népharagba csap át, mikor a kaméleonember múltját tekintve kiderülnek egynémely apróságok.

Mellékágon beleszeret a doktornőbe

Zelig ugyanis nem csupán imitálta embertársait, de a gyakorolta is a környezet által ráhúzott szerepeket: sebészként szélhámoskodva betegeket műtött, autóversenyzőként baleseteket okozott, nők tucatjaival kötött házasságot, pszichiáterként pácienseket kezelt félre, szobafestőként rettenetes színekkel pingálta ki a házakat, s miegyéb turpisságokat is elkövetett. Bár megpróbálja jóvátenni baklövéseit („Szeretnék elnézést kérni mindenkitől… különösen attól az úrtól, akinek kivettem a vakbelét… ha ez számít, még mindig itt van valahol a házban…”), a közvélemény korábbi imádata gyűlöletbe csap át, és ügyvédek fenik éles késeiket, hogy gyorsított eljárásban vegyék skalpját. Jogi és morális síkon egyaránt feloldhatatlannak tűnő dilemma merül fel - vajon felelős-e Leonard Zelig azokért a cselekedetekért, melyeket más személyiségként követett el? -, ám a tárgyalótermi élveboncolás elmarad, mert a sárba döntött szupersztár egészségügyi állapota leromlik, és kisvártatva nyoma vész. A nagyközönség lassanként elfelejti az egyszervolt szenzációt, ám a doktornő, vállalván a lehetetlent, hosszasan kutakodik folyamatosan átváltozó szerette után. Legvégül Németországban, az NSDAP nürnbergi gyűlésén bukkan rá férjére (roppant mulatságos, ahogy Woody Allen észreveszi a tömegből integető nőt, és a hisztérikusan üvöltő Adolf Hitler mögül kalimpál feléje), majd megszöknek (Zelig pilótává változik, és rekordot döntve szeli át az Atlanti-óceánt), hősként térnek vissza az Egyesült Államokba, s boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Tizenhárom évvel az agyonkaserolt Forrest Gump előtt

A konfliktus kibontását felülmúlhatatlanul szellemes narráció („A Ku Klux Klán zsidónak tartja Zeliget, de mivel feketévé és indiánná is át tud változni, a szervezet háromszoros fenyegetésként tekint rá.”) és nemkülönben pazar dialógusok („Gyűlölöm a palacsintáját… ha nem néz oda, mindig kidobom.. maga a legrosszabb szakács, akivel életemben találkoztam… szerelmes vagyok magába…”) támogatják, a cselekményvezetés roppant feszes, pillanatnyi üresjárat sem akad, a fordulatok pedig merőben váratlanul következnek be. Mindemellett a Zelig nem csupán színészi játék, avagy dramaturgia szempontjából nevezhető tökéletes munkának, de technikai kivitelezése is hiba nélkül való. Tizenhárom évvel járunk az agyonkaserolt Forrest Gump előtt, mégis sikerült kifogástalanul beilleszteni Woody Allen figuráját az archív filmkockákba (többek közt találkozás Al Caponéval, Adolf Hitlerrel, a pápával, Josephine Bakerrel, Babe Ruth-tal), az új felvételek antikolása meggyőző, a maszkmesterek brillíroztak, a hamis újságcikkek teljességgel hitelesnek tetszenek, az alkalomhoz szerzett swing-sláger pedig az alkalmazott stúdiótechnikát illetően is hibátlanul passzol a korabeli felvételek világába. Az aprólékosan kidolgozott részleteknek köszönhetően tökéletes az illúzió, a néző a legcsekélyebb önámítás nélkül is hiheti, hogy Zelig története tényleg megesett, és valós dokumentumot lát.

A Zelig tökéletes esszenciája Woody Allen zsenialitásának, minden benne foglaltatik, amiért szeretni lehet a korosodó mester munkáit: kihegyezett intelligencia, fergeteges humor és hatalmas szív lakik benne. Soha nem kopó poénokkal teli („Tanfolyamot vezetek a maszturbációról. Sietnem kell, mert ha nem érek oda időben, nélkülem kezdik el.”), fantasztikus minőségben kivitelezett, feledhetetlen film - tekintve a valószínűsíthetően szerény jogdíjat és a dvd-k csökkenő gyártási költségét, igazán megérdemelne már egy magyar kiadást.