Sötétkék Cadillac húzódik le a texasi országúton. A volán mögül egy fiatal, szőke lány pattan ki feldúltan, mert nem bírja elviselni a rádiót. Bárhová is tekeri, családirtás, nemi erőszak és hullagyalázás ömlik a hírekből. A lány követeli a hátsó ülésen ébredező pasijától, hogy azonnal keressen valami zenét, különben menten megőrül. Szeretője előre pattan és addig csavargatja a csatornákat, amíg hirtelen berobban a Powermad banda agresszív dübörgése. A féktelen zene könnyedén elmossa a világ bizarr mocskát és a rájuk leselkedő veszélyeit.

A szökésben lévő pár felszabadult, kung-fu szerű táncba kezd az alkonyatban. Miközben egymás karjaiba fonódnak, a speed metál Angelo Badalamenti lágy taktusaiba olvad. Sailor (Nicolas Cage) és Lula (Laura Dern) kapcsolata pont ilyen: állatiasan heves és elragadóan gyöngéd. Az őket övező pokol lángjánál is forróbban izzó szerelmük egyike a legelragadóbb románcoknak, amit valaha vászonra álmodtak. David Lynch filmje persze jóval több, mint egy sima szerelmesfilm vagy modern Bonnie és Clyde-átirat: sötét tündérmese, felkavaró, humoros és kísérteties utazás Amerika bűzlő zsigereibe.

Nicolas Cage és Laura Dern / Fotó: Park Circus

A Kék bársony (1986), és különösen az épp akkoriban felfútó Twin Peaks (1990-1991) miatt David Lynch népszerűsége elérte csúcspontját, amikor az 1990-es cannes-i filmfesztiválon ötödik nagyjátékfilmje, a Veszett a világ elhozta az Arany Pálmát. A jelentős díj ellenére a film az amerikai bemutatáskor nem talált kedvező fogadtatásra, a kritikusok fanyalogtak, és a jegypénztáraknál is elhasalt. (Itthon csak egy évvel később érkezett meg a mozikba.) Az eltelt évtizedekben épphogy csak egy kicsivel gyorsabban sikerült felemelkednie a kultfilmek panteonjába, mint Lynch két évvel későbbi cannes-i buktája, a Twin Peaks - Tűz jöjj velem (1992). De a Veszett a világ mostoha sorsa talán abból ered, hogy rendezője megszegte a saját magának tett ígéretét.

A film ugyanis Barry Gifford azonos című regényén alapult, holott Lynch már évekkel korábban, a Dűne (1984) katasztrofáját követően elzárkózott attól, hogy még egyszer adaptációt készítsen. A megjelenés előtt álló regény viszont lényegében az ölébe pottyant, mivel egyik barátja, Monty Montgomery (a Mulholland Drive későbbi cowboya) akarta megrendezni, őt pedig producernek kérte fel. “Épp a megfelelő dolog volt a megfelelő időben. A könyv és az Amerikában dúló erőszak egybeolvadt a fejemben és számtalan különféle ötletem támadt” - idézte fel Lynch egy interjúkötetben arról, miért kezdte foglalkoztatni a filmváltozat, aminek rendezési jogát Montgomery nagylelkűen át is engedte számára.

Laura Dern és David Lynch a forgatáson / Fotó: Medium.com

Lynch eggyel korábbi filmjében saját fiatalkori környezetéről, a kertvárosi Amerikáról beszélt, ahol a díjnyertes rózsabokor és az ablakban gőzölgő almásipite hivatott elfedni a rothadás szagát. A Veszett a világban viszont már nem korlátozzák fehérre mázolt kerítések és takaros sövények a sötétség terjedését. Az Egyesült Államokat érrendszerként behálózó, a populáris kultúra által mitizált, sőt fetisizált országutakon játszódik, az ütőérben, amit megfertőzött a benne keringő bűn és perverzió. Főhősei, a feltételesen szabadlábon lévő Sailor, és a pszichotikus anya uralma alól éppcsak felszabadult Lula, egy lehajtott tetejű Cadillacben szeli át a sivatagot California felé, miközben mit sem sejtenek arról, hogy a féltékeny asszony gyilkos gengsztert uszított rájuk.

A Veszett a világon érdekes módon mégsem lehet egy percig sem érezni, hogy Lynch nem teljesen saját kútfőből merítette volna az alapjait. Gifford regénye valószínüleg úgy járt, mint a macskatetem, amelyet a fiatal Lynch a Radírfej készítése előtt szedett ízekre, hogy morbid inspirációt nyerjen rémálomszerű első filmjéhez. A road movie műfajának ismérve, hogy folyamatosan mozgásban tartja a szereplőket, akik minden kanyarban új helyzetbe kerülnek. Az alkotói szabadság mellett végletekig elkötelezett rendezőnél ez teljesen intuitív módon valósul meg: hősei nemcsak a helyszínek, hanem a műfajok között utaznak. Sailor és Lula Észak-Karolinából New Orleanson keresztül egy texas-i porfészekig vezető útja sokkolóan erőszakos, ördögien szexi, máskor bizarrul vicces, vagy épp szégyentelenül szirupos epizódokból áll össze.

Sailor Ripley karaktere, aki “egyinségét és az személyi szabadságába vetett hitét” kigyóbőr dzsekijével fejezi ki, felváltva tombol metálra és énekel Elvis-számokat, tökéletesen becsatornázza Nicolas Cage mániákus energiáját. Sailor és Lula viszonya amennyire szexuálisan túlfűtött, annyira egyenrangú. Lynch egyik nagy múzsája ellentétes szerepet kapott a Kék bársony szende szomszédlányához képest – Laura Dern veszettül dögös és imádnivalóan őszinte, miközben Lula súlyos múltbéli traumáit is képes érzékeltetni. A szereplőgárdából az Oscar-jelölést mégis Diane Ladd (Laura Dern filmbéli és valós anyja) érdemelte ki a bűnös titkot rejtegető Mariettaként, akinek rúzsos idegösszeroppanása a film egyik feledhetetlenüll bizzar jelenete.

A pár elvarázsolt és groteszk figurákkal találkozik (például a képzeletbeli kutyájáról hadováló Jack Nance, vagy egy visszaemlékezésben megidézett, gatyájába svábbogarakat dugdosó Crispin Glover), tanúi lesznek egy felkavaró autóbaleset következményeinek, végül pedig megismerkednek Bobby Peruval, a minden szempontból visszataszító vietnámi veteránnal. Lynch egy interjújában “tucatkarakterként” hivatkozik a figurára, aki attól mégis különleges, hogy Willem Dafoe eszméletlenül gyomorforgató modort kölcsönöz neki. A cérnabajszú és rothadó mosolyú Peru sötét angyalként kísérti meg a főszereplőket, és a film legkeményebb perceit szerzi, amikor egyedül marad Lulával a hotelszobában.

Nicolas Cage a forgatáson / Fotó: Tribeca Festival

Erős kontraszt, hogy a filmet átszövik az 1939-es mesefilmből (és a filmtörténet talán legnagyobb hatású road movie-jából), az Óz, a csodák csodájából kölcsönzött elemek. A gonosz anya víziókban Nyugati Boszorkány alakját ölti, az eseményeket varázsgömb követi, Lula Dorothy-t utánozva ütögeti össze a sarkait, miután Bobby Peru szexuális erőszakkal fenyegette, Sailor életét pedig az Északi Jó Boszorkány (Sheryl Lee, azaz Laura Palmer cameója) menti meg. “Borzasztó kemény a filmbéli világ, ezért különösen gyönyörűnek találtam, hogy Sailor olyan lázadó, aki az Ózról álmodik. Sailor és Lula karaktere pedig nagyon megnyerő lett attól, hogy ez az álom köti össze őket” – fűzött hozzá magyarázatot Lynch egy ritka alkalommal, amikor hajlandó volt belemenni egyik filmjének szimbolikájába.

A filmet annak idején a durva erőszakábrázolás miatt is érték kritikák, az amerikai forgalmazást megelőző tesztvetítésekről például tömegesen menekültek ki a nézők a Harry Dean Stanton által játszott magándetektív szadista kivégzése miatt. Lynch a cannes-i verzióhoz képest finomított a jeleneten, de ettől még tény, hogy a végleges verzió tobzódik a hirtelen lecsapó, kegyetlen erőszakban, kapásból egy brutális, halálos kimenetelű verekedéssel indul, és Bobby Peru emlékezetes kilépője is helyén lenne egy exploitation filmben.

A mozis kudarc és a kései újrafelfedezés ellenére a Veszett a világ nem múlt el hatás nélkül: kétségtelenül sokat köszönhet neki a hasonló alaphelyzetet (szökésben lévő, dögös fiatal pár menő verdában az országúton) négy évvel később sokkal erőszakosabb irányba vivő Született gyilkosok Oliver Stone-tól, és talán még többet (a szintén Tarantino által írt) Tiszta románc Tony Scottól, amiben Christian Slater figurája Sailor Elvis-rajongását is megörökölte. Manapság a Veszett a világnak egyértelműen ott a helye Lynch sokkal sikeresebb filmjei, a Lost Highway vagy a Mulholland Drive mellett minden rajongó polcán. De lehet, hogy ehhez csak az kellett, hogy lassan tényleg tündérmesének tűnjön a valódi világhoz képest.