Azt meg kell hagyni, ha a filmkínálat és a rendezvény presztízse nem is mérhető össze az említett fesztiválokéval, a Veszprém-Balatonfüred-Balatonalmádi háromszöggel gyönyörű helyszíneket sikerült találni a Magyar Filmszemle hagyományát folytató, a magyar film ünnepeként fellépő rendezvényhez. A Balaton egyedülálló adottságait nem kell magyarázni, ki ne szeretne nyári estén vízparton mozizni. A fesztivál nyítóvetítésén az is kiderült, hogy a veszprémi vár is remek helyszín filmnézéshez, hiába ütközött az Így vagy tökéletes vetítése a sorsdöntő német-magyar EB-selejtezővel, így is megteltek a macskaköves, tetszetős épületekkel körbeölelt Szentháromság téren elhelyezett ülőhelyek.
A Magyar Mozgókép Fesztivál szabadtéri vetítése (Fotó: Kovács Bálint és Pesthy Márton)
Sőt, szép példáját adta annak, miért érdemes morajló embertömegben elvegyülve filmet nézni: a folytonos kacagásokés az előttem lévő sorban ülő egyik mellékszereplő gyakori hisztérikus nevetése rám is jótékony hatással voltak, és alighanem jóval többször derültem Varsics Péter romkomján, jóval több poénja talált el, mintha mondjuk otthon, kritikusabb szemmel néztem volna.
Bár dobálnak benne kutyaszart, az Így vagy tökéletes a romkomok igényesebb típusába tartozik, amely a szerelem-minden-akadályt-legyőz kötelező érvényű üzenetén túl kap némi mélységet azzal, hogy az ezoterikus sikerszerző és a kiégett, szépirodalmi karrierről álmodozó reklámos arc kölcsönös ellenszenv és fellobbanó vonzalom között hullámzó kapcsolatán keresztül érvényes gondolatokat próbál megfogalmazni boldogságkeresésről, önmegvalósításról és életközepi válságról. Hangozzék bár szerencsesütiből előhúzott bölcsességnek néhány mondata a filmnek, olykor az ilyesmi is tud hatni. Nem kell nekifutni, csak csinálni kell – veti oda az egyik főszereplő a másiknak.
A forgatókönyv döcögve halad előre, érthetetlenül el van húzva például a reklámigazgató instagramos szélhálmoskodása. A hibák viszont elhomályosulnak az ihletett színészválasztás árnyékában. Dér Zsolt átszellemülten, és ennek következtében sok humorral játssza a kattant, túlmozgásos reklámasszisztenst, Thuróczy Szabolcstól pedig megszokhattuk, hogy bármiben is tűnjön fel, abban emlékezeteset alakít. A két főszerepre telitalálatnak bizonyult Fekete Ernő és Béres Márta, a túlírt, papírízű dialógusokba is életet csempésznek, egyszerűen jó érzés őket nézni, amikor a szerepük szerint egymás vérét szívják, és akkor is, amikor felhevülve egymásnak esnek.
Béres Márta és Fekete Ernő az Így vagy tökéletes című filmben (Forrás: Intercom)
Régen kijárt már egy mozifilmes főszerep Fekete Ernőnek. És különösen szimpatikus, hogy hiába közönségfilm, a rendező egy ismeretlen arcra, a vajdasági Béres Mártára bízta a főszerepet, aki meghálálta a bizalmat. És az is örvendetes, hogy a romkomok klasszikus nyomvonalán haladó film néha azért elkalandozik, pár percre például dimenziókapu nyílik benne és átvált stoner vígjátékba.
Miközben másnap odakint közel negyven fok tombolt, a veszprémi Agóra Kulturális központban Sopsits Árpád dokumentumfilmje, Az idegek játéka vérfagyasztó témával hűtötte le a kedélyeket. A martfűi rém rendezője ezúttal is a szocializmus egyik elhallgatott rémtetteivel foglalkozik. A tárgyalt események megdöbbentőek, az elkövetési módszer sorozatos, az elkövető nem egyetlen személy, hanem maga a hatóság. Áldozatai azok, akik másképp mertek gondolkodni a szabadságról. A Kádár-korszakban ugyanis számos ellenzéki, vagy renitensnek minősített személyek ellen a pszcihiátria eszközeit használták fel: egészségügyi szempontból teljesen indokolatlan elektrosokkal, hosszas elzárással vagy durva gyógyszerezéssel büntették őket.
A klasszikus, beszélőfejes formát követő dokumentumfilmben maga a rendező kérdezi két interjúalanyát. Egyiküket ‘56-tól kezdve, másikukat a 70-es évek végének demokratikus ellenzékében való részvétele miatt vetették alá újra és újra kényszergyógykezelésének. Míg az idősebb beszélgetőpartner természetes mesélő, addig a “fiatalabb” interjúalany a mai napig gyámság alatt áll az elszenvedett károsulások miatt, így nála sajnos a rendező gyakran a saját kérdéseibe foglalja a legmegdöbbentőbb részleteket.
A két szálból viszont egy történet bontakozik ki, egy olyan rendszerről, ami intézményes visszaélésekkel hallgattatta el, nyomorította meg sok kritikusát. Az idegek játéka abból a szempontból hiánypótló, hogy egy ritkán tárgyalt témát karol fel, amiről kevés hivatalos dokumentáció maradt fenn. Az 50 perces, televíziós formátum viszont nem kedvez neki, érezhetően maradt még elmondatlan történet, bemutatlan szereplő mindkét fejezetben, amikor kurtán lezárul.
A csütörtöki nap legfontosabb premierje lényegében szintén az egészségügyhöz kapcsolódik, ám itt egy önkéntesen vállalt kúráról volt szó. A veszprémi Hangvilla előtt már fél órával a Toxikoma kezdése előtt az utcán kanyargott a nézők sora. Az ilyen esetekben megszokott, és néha már-már kilátástalannak tűnő sorbanállást, valamint “a vajon lesz-e még ülőhely”-parát szerencsére gyorsan elmosta az a megkönnyebbülés, amit csak a mágikus sajtóbelépő képes az ember számára nyújtani. Az egyetlen fontos ilyenkor, hogy ne keresd a rosszalló tekinteteket, miközben előrefurakszol a várakozók mellett megnyíló “különbejárón.”
Herendi Gábor az elmúlt évtizedek legnagyobb magyar közönségsikereit tudhatja magáénak, és erről az útról eddig csak egyetlen alkalommal, a 2007-es Lorával tett egy kevésbé gyümölcsöző kitérőt. Elsőre a verejtékben és egyéb testnedvekben úszó, feszült drogfilm legalább annyira éles váltásnak hangzik a Kincsem és a Valami Amerika 3. után, mint amit a sötét hangulatú romantikus dráma volt a Magyar vándort követően, viszont Szabó Győző önéletrajzi bestsellerének adaptációjával egyáltalán nem fogott mellé.
Toxikoma (Forrás: Vertigo Média)
A filmmel kapcsolatban az a legváratlanabb, hogy a maga módján jóval felemelőbb hangvételű, mint a cím sugallja. A teljes alászállás helyett már eleve a padlóról indít és egy döccenőkkel és hátraarcokkal teli, mégis pozitív kimenetelű gyógyulásról szól. Ezt a folyamatot a konfrontatív módszerekkel dolgozó orvos és a csökönyös páciense közötti párharcára desztillálja.
Győző és Dr. Csernus eszkalálódó viszonya robbanómotorként hajtja előre a filmet, a két főszereplő pedig együtt és külön-külön is mindent belead. Molnár Áron addikcióval küszködő karaktere alkatában és stílusában is kevéssé emlékeztet Szabó Győzőre, legalábbis arra nem, akit a Valami Amerika óta megszokhattunk a vásznon, de ezzel nincs is semmi gond. Fizikailag és játékában is erőteljesen, minden pillanatban kitörésre váró agresszióval dominálja a vásznat, de a felszín alatt érezhetően ott bugyog a mindent felülíró menekülési vágy. Arról sajnos kevesebbet tudunk meg, hogy mi kergeti igazán a főhőst a tűszurással elérhető,veszélyes delíriumba. Erről nem sokat árulnak el az otthon vagy a színházban játszódó jelenetek sem.
Annak ellenére, hogy a valódi Szabó Győző a rendező barátja és gyakori alkotótársa, a film nem fél unszimpatikus színben ábrázolni főhősét, sokszor akaratgyenge, manipulatív, egyenesen rosszindulatú figuraként, aki saját nyomorát a környezetén, például páciens társain vezeti le, csalja a feleségét vagy ottfelejti a lányukat az oviban. Persze a forgatókönyv túlzásai érzékelhetők: egyes húzásai után a valóságban nemcsak a klinikáról küldenék el, hanem rendőrt is hívnának rá.
A kezelésére vállalkozó, azóta szintén celebbé vált pszichiáter, Dr. Csernus Imre jellegzetes külseje és kirívó stílusa szinte könyörög a paródiáért, láttunk is már belőle sokat, Bányai Kelemen Barna viszont szerencsére nem a könnyebbik utat választja. Alakításában Csernus több egy faragatlan modorú, állandóan üvöltöző életmódgurunál, látszólagos érzéketlenségével vágyait burkolja - ez a többlet-dimenzió pedig a Török-Illyés Orsolya által játszott nővérrel való, elnyomott romantikus kapcsolatában mutatkozik meg.
Bár jelen van benne a humor is, a Toxikomát már csak témájából fakadóan sem merném könnyednek nevezni, a sztárszínész heroinról való leszokásának sztoriját kendőzetlenül, mégis könnyedén fogyasztható módon adja elő. Egy kicsit leránt a hányásszagú mocsokba és eldobott tűk közé, de nem hagy túl sokáig ott fetrengeni, mint mondjuk a Requiem egy álomért, és nem is a Trainspotting nihilizmusa köszön vissza belőle. Kontrasztos módon a heroin-tripek a film vizuálisan kielégítő és maróan szép pillanatai, hála a fantáziadús vizuális effektusoknak, de ezeket mindig naturalisztikusan ábrázolt visszatérések követik, ezért elrettentésnek sem utolsók.
A Magyar Mozgókép Fesztivált június 23. és 26. között rendezik meg Veszprémben, Balatonfüreden és Balatonalmádiban. A mozizást és a beszámolót is hamarosan folytatjuk, valamint interjúkkal jelentkezünk az alkotókkal és a szervezőkkel!
