Mi is a szerelem? Egy univerzális nyelv, ami szavak nélkül is tökéletesen felismerhető mindenki számára – kollektív emberi tapasztalás. „Words are very unnecessary, they can only do harm” — hangzik el a Depeche Mode világhírű slágerében, az Enjoy the Silence-ben, és mintha a film is pont erre a jelenségre reflektálna.
Szereplői csak addig keringenek egymás körül kiegyensúlyozott harmóniában, amíg a testek és érintések játéka irányítja szerelmi röppályájukat. De ahogy megpróbálnak megnyílni belső bizonytalanságaikról, kétségeikről és fájdalmaikról, eltűnik az egyensúly – maradnak az indulatok, a düh és a kétségbeesés. A téma univerzalitását erősíti, hogy a film főszereplői két különböző kontinensen nevelkedtek: Sasha (Hannah Saxby) Kalifornia államban, Boldizsár (Bergendi Barnabás) pedig Budapesten.
A történet szerint a fiatal pár házasságra készül Magyarországon, ám a bürokratikus rendszer végtelennek tűnő útvesztői kifognak rajtuk: egy fontos papírról megfeledkeznek, így a házasságkötés meghiúsul. 24 órájuk marad dönteni kapcsolatukról, mielőtt lejár a lány vízuma, és vissza kell repülnie az USA-ba.
A film már a kezdő képsoraiban, feliratok formájában leszögezi, hogy a búcsúról fog szólni. Augusztus végén járunk, és ez az időpontválasztás is beszédes: valami szép elmúlását sejteti. Sasha narrációjával és álomképeivel veszi kezdetét a cselekmény: tudatalattijában ők Boldizsárral az első férfi és nő a világ kezdetén, akik egymásba szeretnek. Ezek a természetben elidőző, lassú, színes kompozíciók adják a cselekmény keretezését, de csak a film végén derül fény az álom igazi értelmére és céljára. A varázslatos betétek nemcsak képileg színezik a történetet, bepillantást engednek valami igazán személyes és meseszerű világba, amit tökéletesen egészít ki Hanna Saxby mély hangjának nyugtató tónusa.
A valóságbeli szerelmespár első közös jelenete rögtön elkerülhetetlennek tünő balszerencsét vetít előre – késésben vannak ugyanis, és elkezdődik az egymásra mutogatás. Itt rajzolódnak ki a főbb különbségek a kapcsolatukról való gondolkodásban: Sasha szabad, vándorló lélek, szereti megtartani magának a titkait, és egyedül felfedezni a változásokat önmagában. Boldizsár ezzel szemben igazi társas lény, akinek szüksége van a másik kézfogására a legfontosabb pillanatokban, és minden öröme a szerelmével való megosztásban nyer értelmet, emiatt irigységet kelt benne Sasha szellemi elvonulása, például a lány naplóírása.
Vass Gergely operatőr fekete-fehér képei adják Az első kettő igazi erősségét: mintha egy olyan amerikai nézőpontjából jelennének meg a nyári Budapest jellegzetes terei, akinek már nem teljesen idegen, de még ismerkedik a várossal. Minden hosszan kitartott beállításban megmutatkozik azoknak kidolgozottsága a mélységélességgel való izgalmas játékban és az apró részletekre való fókuszban. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az alkotás harmadik főszereplője maga a főváros.
Nézőként lehetőséget kapunk, hogy Sasha szemén keresztül fedezzük fel Budapest lenyűgöző építészetét, ahogy a trolin ülve az épületek sokszínű homlokzatát csodálja, vagy telefonálás közben sétára indul a belváros fülledt utcáinak kavalkádjában. De Budapest akadályok elé is állítja a szereplőket: a folyamatos építkezések miatt mindig lekésik a buszt, a járókelők gyakran nem beszélnek angolul, és a magyar hivatali rendszer átláthatatlanságába is beletörik bicskájuk.
A film kidomborítja Sasha amerikai mivoltát, a nyelvi és kulturális különbségek sokszor szolgálnak a humor forrásaként is. Amikor például Boldizsár családját meglátogatva részt vesznek a nyár utolsó közös ebédjén, megkérdezik tőle, hogy mi fog hiányozni neki legjobban Magyarországról, és gondolkodás nélkül vágja rá, hogy a lángos. Ugyanígy a házipálinka is megjelenik a szerelmespár konyhájában.
Ezek a hungarikumok persze közhelyek, de ennek ellenére ezekben a jelenetekben jelenik meg igazán a pár egymás iránti elköteleződése: Sasha képes nyitottsággal és alázattal befogadni szerelme otthonát és családját, minden szépségükkel és nyilvánvaló hibájukkal együtt. Boldizsár pedig örömmel fogadja a lány magyar beszédre tett kísérleteit.
A kulturális különbségek is megmutatkoznak a két karakter között: Boldizsár vallásos, konzervatív alkat, a családját tartja a legfőbb értéknek, és a tanári pályaválasztásában is megjelenik a magyar nemzet iránt érzett kötelesség- és felelősségtudata. Sasha ezzel szemben egy végtelenül liberális ember, a Stanfordra jár, láthatóan foglalkoztatja a szexuális szabadság és a feminizmus gondolata, ami szintén konfliktusokat szül kettejük kapcsolatában, úgy, ahogy a vallási nézeteltéréseik is.
Itt fontos leszögezni, milyen jól működik a két főszerepet játszó színész együtt a vásznon. Mindkettőjük első nagyjátékfilmes főszerepéről van szó, de harmonikusan egészítik ki egymást, jelentőségteljes pillantásaik és érintéseik természetesnek hatnak. A rengeteg kitartott közeli igazán meghitté és személyessé teszi kettejük játékát. Az alapvető anyanyelvi különbségek ellenére angol nyelvű párbeszédjeik gördülékenyek, úgy is, hogy a világ két messzi pontjáról hozta össze őket ez a filmszerep.
A film legnagyobb gyengesége viszont az, hogy nem fejti ki eléggé a drámai alaphelyzetet, hiába teremti meg rá a lehetőséget. Sasha és Boldizsár a rendelkezésükre álló 24 órából néhányat kénytelenek külön tölteni, miközben a társuk nélkül mozognak, jobban megérthetnénk mi hajtja őket, milyen személyes problémákkal viaskodnak, de a kettejük között feszülő konfliktusoknak okot adó világnézeti és személyiségbeli különbségek megmaradnak felszinesnek. Elmélyültebb karaktertanulmány helyett számos szépen komponált jelenetet láthatunk, ahol a szerelmesek közötti érintéseken, becézgetéseken van a hangsúly, és legyenek bár szívmelengetőek ezek a pillanatok, egy idő után önismétlővé válnak.
A szavak szintjén nem tudják úgy igazán megérteni egymást a szerelmesek, veszekedéseik gyakran ordítozásokba fulladnak, sértődésekkel végződve. Mintha nem is akarnák valójában megérteni a másikat. Mintha a szerelmük arra már nem lenne elég, hogy megkockáztassák az átlépést saját biztonságos világukból a másikéba - és ez elsősorban Boldizsáron érezhető.
Elhangoznak erős, szívbemarkoló mondatok kettejük súrlódásakor (például: “Szeretlek! De nincs szükségem rád.), és mégis, az igazán letaglózó drámai hatás elmarad. Talán azért, mert szerelmük boldog időszakából túlságosan keveset kapunk, és a mese nem elég ennek a kiváltására. Így nehéz elképzelni, milyen volt, amikor végtelen felszabadultság jellemezte a kapcsolatukat, és ha nincs egy képünk arról, mit veszítettek el, a nyűglődéssel teli utolsó napjuk drámája is csak mérsékelten tud erős lenni.
Az első kettő egyszerre érzelmes tisztelgés a szerelem, mint kollektív emberi tapasztalat előtt, annak minden nehézségével együtt, és mélyen személyes, kitárulkozó történet egy fájdalmas, ugyanakkor elkerülhetetlen búcsúról. Azt ragadja meg inkább több, mint kevesebb sikerrel, hogyan válik egy másik ember (és város!) személyiségünk meghatározó részévé a nyelvi és kulturális különbségek, illetve a több tízezer kilométeres távolság ellenére. A legizgalmasabb kérdése pedig az, mennyit szabad, mennyit érdemes feláldozni önmagunkból egy kapcsolat oltárán.
