Az MMA Kiadó és a Filmarchívum sorozata hiánypótló vállalkozás. Ahogy a címe is mutatja, láthatóvá teszi a láthatatlant. Az el nem készült forgatókönyvek legtöbbször elfelejtődnek, a szerzők fiókjaiban, irattárakban porosodnak. Annak ellenére, hogy gyakran több éves munka van beléjük fektetve. Ha nem forog le a film, a külvilág számára értékét veszti, mintha nem is létezne többé.
Ez súlyos pazarlás, hiszen ezek a befuccsolt, félbemaradt filmtervek is fontos részei egy alkotó munkásságának, illetve izgalmas kérdéseket vetnek fel arról a kultúrpolitikáról, amelyik nem támogatta a megvalósulásukat. Komoly hiba a filmtörténetet az elkészült filmek sokaságára korlátozni, bele kell hogy tartozzon a műveknek az az óriási halmaza is, amely csak papíron létezik.
(fotó: Szöllősi Mátyás)
A Láthatatlan filmtörténet hozzájárul a forgatókönyvek presztízsének növeléséhez. Eloszlathat egy félreértést, miszerint a forgatókönyv úgy viszonyul a kész filmhez, mint az összeszerelési útmutató az összerakott bútorhoz. Ezek – ha kellő igényességgel vannak megírva – önmagukban is érvényes művészi alkotások, amelyeknek az olvasása ugyanúgy megmozgathat érzelmileg, illetve intellektuálisan, mint mondjuk egy jó regény. Erre bizonyítékul szolgálnak a sorozat eddig megjelent kötetei, amelyekről nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy nem csak egy szűk szakmai réteg érdeklődését elégíthetik ki.
Az első pár oldal után általában az az érzés fogalmazódott meg bennünk, de kár, hogy ebből nem lett film. Később viszont elillant a sajnálkozás, magával sodort a történet, és csak arra a fejünkben pergő filmre figyeltünk, amelyet a szövegek által megtermékenyített képzeletünk hozott létre. Sára Sándor, Dobai Péter, Kardos István vagy éppen Szőts István forgatókönyvei új életre kelhetnek az olvasó által, sőt, most nem is csak egy film készül belőlük, hanem mindenki leforgathatja a sajátját belőlük. Csak némi fantázia szükségeltetik hozzá. Reméljük, hogy még sok kötet követi az eddig megjelent hármat.
Transzszibériai álom és Dear India
Egy magyar orvos, egy lett hajóskapitány, egy üzbég köztörvényes bűnöző és egy helyi kocsis bujdos a havas erdőben, tőlük pár száz méterre sítalpas katonák próbálnak a nyomukra lelni. Ha megtalálják a szökevényeket, helyben agyonlövik őket. Szikár, kegyetlen, eredeti orosz helyszíneken játszódó túlélőfilm lehetett volna a Transzszibériai álom, amelyben Sára Sándor dokumentumfilmjei után játékfilmes eszközökkel is feldolgozta volna a szovjet munkatáborok poklát. A technikai forgatókönyv leírásokból áll, szinte teljesen nélkülözi a párbeszédet, de ez egyáltalán nem nehezíti meg a befogadást. Rendkívüli szöveg, ami már ebben a formájában is szélsőséges, az emberi tűréshatárt ostromló helyzetek sokaságán hajtja végig könyörtelenül az olvasót.
Sára Sándor (fotó: MTI / Koszticsák Szilárd)
Peter Weir A hosszú menet című filmje 2010-ben jelent meg, és egy hasonló szökésen keresztül vallott a Gulag szörnyűségeiről. A Transzszibériai álom-ban ott van a potenciál egy koncentráltabb, mélyebbre hatoló filmre, ami izgalmas, fordulatos cselekményével egyúttal a széles közönséget is képes lenne megszólítani. Sára Sándor arról írt a kötet előszavában, hogy a dokumentumfilmeket elsősorban azok nézik, akik értik az adott nyelvet, játékfilmmel viszont más országok nézőit is el lehet érni, vagyis sokkal többen szembesülhetnek a szovjet munkatáborok sokáig elhallgatott valóságával.
Manapság nemzetközi koprodukcióként lenne realitása ennek a projektnek. Liam Neesont tudom elképzelni a magyar orvos vagy a lett hajóskapitány szerepében, aki a Fehér pokol-ban egyszer már próbált életben maradni zord téli körülmények között. Alighanem a Transzszibériai álom lenne akciófilmes karrierjének legnagyobb kihívása. A forgatókönyv másik szerzője Kardos István volt.
Amrita Sher-Gil (fotó: MMA.hu)
Sára Sándor 2000-ig vezette a Duna Televíziót, az utána következő időszakban több filmtervet is próbált megvalósítani, a Transzszibériai álom mellett egy anyja révén magyar, apja révén indiai festőnő is megihlette. A Dobai Péterrel közösen jegyzett Dear India Amrita Sher-Gil életén alapult, aki Magyarországon töltötte a gyerekkorát, Párizsban végezte el a képzőművészeti főiskolát, majd Indiában letelepedve az ország egyik legfontosabb művészévé vált. 1941-ben halt meg, 28 éves korában, máig tisztázatlan körülmények között. A lázadó természetű, érzéki nő életét kutatva Sára több hetes tanulmányútra ment Indiába, az indiai fél vállalta volna a költségvetés felét, Magyarországról viszont ígéreteknél többet nem kapott.
Tetemre hívás - Az utolsó nádor
Felbecsülhetetlen veszteség a magyar filmművészet számára, hogy Szőts István két mestermunkája, az olasz neorealizmus előfutárának tekinthető Emberek a havason (1942) és a politikai okokból egy évtizedre dobozba került Ének a búzamezőkről (1947) után többé nem forgathatott hazánkban nagyjátékfilmet. A rendező 1957-ben elhagyta az országot, Bécsben telepedett le, ahol ettől kezdve kizárólag kulturális filmek készítésével foglalkozott. Hazalátogatni csak a rendszer enyhülésével, a 70-es évektől kezdett, ám további filmtervei (Éhség, G.B.L.) költségvetési vagy ideológiai okokból megvalósulatlanok maradtak. A Tetemre hívás - Az utolsó nádor című kötetben közölt filmterv viszont több ponton is különbözik utóbbiaktól.
Egyrészt Szőts dokumentumfilmes korszakába tartozik, másrészt részleteiben le is forgott (a mintegy hatórás, a Filmarchívumban őrzött muszterből fél órányi anyag a könyvhöz mellékelt DVD-n látható). A legnagyobb eltérést mégis az jelenti, hogy ebben az esetben nem a politika vagy anyagi kérdések akadályozták meg a film elkészültét, hanem Szőts döntött úgy, hogy befejezetlenül hagyja alkotását.
Szőts István
A kötet első felében olvasható, részletesen kidolgozott szkriptben egy szenzációsnak ígérkező történelmi rejtély megfejtésére vállalkozik a rendező. A kiindulópontot egy bűneset jelenti – a budai Várnegyed felújításakor ismeretlen tettesek feldúlták és kirabolták a nádori kriptát. Az értelmetlen, felháborító pusztítás közepette furcsa felfedezést tettek a helyszínre érkező régészek. István nádor holttestén olyan nyomokra bukkantak, ami felbolygathatja a hivatalos történelemírást – József nádor száműzött fia mégsem természetes körülmények között halhatott meg, hanem meggyilkolták?
A narrátor (akinek szerepét a Sára Sándor által készített felvételeken maga a rendező tölti be) évszázados távlatból igyekszik felderíteni rejtélyt, hogy ki és miért tehette el láb alól a hatalmát már elvesztett főherceget. Ennek megfelelően szakértőkkel, történelemtudósokkal és orvosokkal konzultál, közben pedig kirajzolódik az először a forradalmárok oldalára álló, majd őket mégis cserbenhagyó nádor ellentmondásos alakja, valamint halálának körülményei.
István nádor Josef Bekel festményén (1847) (fotó: Wikimédia Commons)
Egy ponton azonban a felkért szakértők elkezdenek egymásnak ellent mondani, és Szőts stábja is egy olyan bizonyítékra bukkan, ami újabb fordulatot ad a nyomozásnak. Ekkor a stúdió egy más jellegű film elkészítését javasolta a rendezőnek, a történet István nádor személyéről a vizsgálatokat elvégző szakértőkre terelve, a film úgynevezett ,,fehér krimivé” vált volna.
Ennél fogva a Tetemrehívás valójában két különböző alkotás forgatókönyvét tartalmazza, a könyv második felében szinopszis-jelleget ölt, pusztán jelenetleírásokkal és a dialógusok összefoglalóival találkozhatunk. A két fél együtt a dokumentumfilm-készítéssel kapcsolatban is fontos tanulságokkal szolgáló összképet tesz ki: milyen választás elé kerül a filmes, ha azzal szembesül, hogy saját vizsgálódása is kihatással van az ábrázolni kívánt eseményekre? Ha elkészült volna, akkor ez a merőben önreflektív alkotás valószínűleg a műfaj fontos hazai mérföldkövévé válik.
Magyar kereszt
Dobai Péter Magyar kereszt című forgatókönyve egy zavarbaejtően őszinte és szenvedélyes művészi vallomás, amelyben meglehetősen sok hasonlóság van a szerző és a filmterv egyik főszereplője, a világtól elvonulva élő író-rendező között. Műfajilag talán kriminek lenne nevezni, de sokkal többről van itt szó, mint hogy miért és hova tűnt el az egykor híres művész. Egy egész megnyomorított nemzedék rejtélyét próbálja felfejteni azzal, hogy a kilencvenes években játszódó nyomozás által egyre teljesebb képet kapunk a Balázs Béla stúdió működéséről, az intézmény köré csoportosult avantgárd művészekről. Ellenállás, kollaboráció, cenzúra, vagy a hatalommal szembeforduló művészek ellehetetlenítése máig érzékeny témáit feszegetve vall arról, hogyan viszonyult a szocialista kultúrpolitika a Balázs Béla stúdióhoz.
Dobai Péter és Fazekas Eszter szerkesztő (fotó: MTI / Koszticsák Szilárd)
Dobai a saját bőrén tapasztalta meg a hatalom durva beavatkozását, Együtthatók című filmjét nem csupán betiltották, hanem egyes tekercseit még el is kobozták. 1973-ban forgatott filmjének fontos dramaturgiai szerepet szánt a Magyar kereszt-ben, az indítja el a magyar származású amerikai Judith nyomozását anyja régi szerelme után. A két főszereplő, Judith és Barth által tulajdonképpen két kibékíthetetlen világkép ütközik össze, az amerikai életerős optimizmus és a kelet-európai önpusztító mélabú és ebből egy provokatív, önbecsapással terhelt, bizonyos értelemben a Szédülés-re emlékeztető szerelmi történet bontakozik ki.
Szerteágazó, szélsőséges érzelmekkel, keserűséggel, gúnnyal, hittel és szerelemmel átitatott forgatókönyv, ami Dobai Szabó Istvánnal közös történelmi filmjeihez (Mephisto, Redl ezredes) hasonlóan egyszerre tud személyes lenni, és mellé társadalmi és politikai körképet is adni. András Ferenc lett volna az 1999-ben íródott Magyar kereszt rendezője, aki 1989-ben filmre vitte Dobai Vadon című regényét.
A Magyar kereszt könyvbemutatóját 2019. szeptember 5-én tartják a budapesti Toldi moziban, az esemény itt található.
