Tény, hogy a Hófehér minden addig készült magyar egész estés animációnál bővebben dúskál a fekete humorban és a merészebb poénoktól sem riad vissza, de Nepp József rajzfilmje mondanivalójában és eszközeiben is sokkal többet képvisel, mint valami arányt tévesztett stílusparódia. A Hófehér már az első perctől fogva bátran célba veszi a mindenkori hatalmi rendszerek korrupcióját a mesebeli királyság álnok udvari cselszövések szatirikus bemutatásával. A fondorlatos udvarhölgy, Arrogancia elteszi láb alól a frigid királynőt, miközben szövetségese, a Professzor arról gondoskodik, hogy ne legyen megfelelő utódlás, az áhított fiúgyermek helyett laboratóriumában létrehoz egy furcsa kis szőrmókot. Az udvarhölgy elcsavarja az idős, szenilis zsarnok, Oroszlánszagú Leó király fejét, aki hamar meg is feledkezik az elhunyt királynéról és a kicsiről is.
Arroganciából így hát királynő lesz, a magára hagyott árva pedig időközben felcseperedik, megtermett, elképesztő testi erejű, de jószívű lány lesz belőle - udvari mindenes, aki nem bírja, ha becézik (csak Hófehérnek szabad hívni, kicsinyítő képző nélkül), és azt sem, ha letaperolják, ezt saját kárán tapasztalja meg a dzsigoló külsejű vadász is, akivel a királynő később megpróbálja megöletni lányt, mert egyetlen lehetséges trónkövetelőjét látja benne.
A Filmvilág írója a szokatlan szereplőgárdát is keményen ostorozta: ,,A komikum legfőbb forrása, hogy a film minden szereplője (különböző mértékben ugyan, de kivétel nélkül) ütődött, a címszereplő maga pedig egy imbecillis, hormonzavaros Maugli, egy albínó Női Gólem.” A Halász Judit hangján megszólaló Hófehéren kívül lényegében tényleg nincs egyetlen rokonszenves karakter sem, az udvar lakói egytől-egyig alattomosak, rosszindulatúak vagy csak szimplán idióták – de pont ettől (és a kor nagyjaiból álló színészgárdának köszönhetően) lesznek felejthetetlenek.
A demens királyt (Kállai Ferenc) csak a tyúkjai érdeklik, amiket galamboknak gondolván hajigál ki az ablakon, az alkimistaként és feltalálóként tevékenykedő, varangyszerű Professzornak (Körmendi János) perverz jellemvonásai vannak, a gonosz mostohát helyettesítő Arrogancia (Béres Ilona) pedig ármánykodásban simán felvenné a versenyt a Trónok harca bármelyik udvari intrikusával. Nem dúskálnak az erényekben a mese más kötelező szereplői sem: a lánykérésre érkező királyfi egy elkényeztetett, rövidlátó balfék (Szombathy Gyula), a vadász (Sztankay István) egy slejmes, haszonleső kegyenc, a hét törpe pedig, akik egyáltalán nem örülnek, hogy a kétbalkezes Hófehér felforgatja az otthonukat, mind az udvari szereplőgárda egy-egy alakjának feleltethető meg.
Nepp József (Fotó: Maár Marianne / MTI)
Nepp maga elismerte, hogy erős hangnemet üt meg, de a bemutatót megelőzően az Új Szónak adott interjújából az is kiderül, hogy nem a Walt Disney-féle Hófehérke iránti ellenérzésből született a film, aminek stílusáról így nyilatkozott: ,,Egyszerűen szemtelenség. Egy sarokba szorított állat vakmerőségéhez hasonlítható. Abból indultam ki, hogy ha a játékfilmekben egy-egy témát újra és újra meg lehet csinálni, más nézőpontból, kiforgatva, áthangszerelve a történetet – elég, ha a Három testőrre, vagy a Monte Christóra, Robinsonra utalok –, akkor meg lehet csinálni ugyanezt rajzfilmben is. A Hófehérke pedig olyan csúcsteljesítmény volt a szememben, olyan élményként élt bennem, hogy ha már hozzányúlok valamihez, természetesnek tűnt, hogy ezt válasszam.”
Az idő végül az alkotót igazolta, az itthoni bemutatót követően a film 1984-ben életműdíjat hozott Nepp József számára a dél-olaszországi Giffoni Filmfesztiválon. Az évek során a Hófehér itthon is olyan klasszikussá nemesült, amelynek méltó helye van a Macskafogó mellett, ami Nepp József leghíresebb forgatókönyvírói munkája. A filmet 2019-ben újranézve teljesen egyértelmű, hogy korát megelőző remekműről van szó, amelynek szatirikus humora és éles társadalomkritikája csak sok évvel később vált a mainstream részéve, olyan tengerentúli, felnőtteknek szóló animációk formájában, mint a Simpson család és követői.
