A könyved egyik célja az volt, hogy rámutass a magyar jelenlét valós mértékére Hollywood első évtizedeiben? Számos nevet felsorolsz, amelyeknek csak egy kis százaléka közismert.
Pontosítok: osztrákokra és magyarokra koncentráltam, sőt az érdekelt, hogy kik származnak a tágabb közép-európai régióból. Az biztos, hogy túl voltak reprezentálva Hollywoodban, és kíváncsi lettem, hogy miért éppen ők, és hogy milyen hatással voltak az amerikai filmiparra.
Természetesen túlzó állítás, hogy mindenhol közép-európaiak voltak, az ír John Fordtól az olasz Frank Caprán át számos más nemzet bevándorlóiból is sok nevet fel tudunk sorolni, ha Hollywood első évtizedeinek meghatározó alakjait vesszük számba. Azt láttam, hogy a közép-európaiak valami miatt a dramaturgiai elemek kialakításában és használatában voltak erősek, és elkezdtem kutakodni, hogy ennek mi lehet az oka.
Muszatics Péter (fotó: Katharina Wagner)
Mivel kezdtél neki a kutatásnak?
Kezembe akadt egy könyv, Csáky Mórictól Az operett ideológiája és a bécsi modernség című kötet. Az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában, a századforduló idején az operettek egy rendkívül széles, heterogén közönséghez jutottak el. A prágai polgártól kezdve a ruszin parasztig mindenkit meg tudtak szólítani. Egyaránt megérintettek egy ljubljanai kereskedőt és egy román tanítót. Ennyire különböző embereknek megtalálni egy közös dramaturgiai nyelvet, az egy kisebbfajta csoda. Volt néhány művész, aki képes volt erre, Lehár, Kálmán, Suppé, Benatzky, Strauss, hogy csak zeneszerzőket említsünk. Ebből a körből magasan kiemelkedett Molnár Ferenc.
Lehet, hogy ezek az operettek és bulvárdarabok felületesek voltak, nem mindig repkedtek intellektuális magasságokban és bevált sémákat követtek, de rendkívül népszerűek voltak, és egy egész iparág épült rájuk. Bécsben, Budapesten és a Monarchia más nagyvárosaiban sorra mutatták be ezeket a darabokat. Ezeknek a színműveknek az alkotói, mikor a későbbiekben az Egyesült Államokba emigráltak, magukkal vitték a titkot, hogy miképpen lehet a nagy és heterogén tömeget megszólítani.
Ha jól tudom, Szabó István is fontos kezdőlökést adott neked a könyv megírásához.
Igen, az egyik inspiráció Csáky Móric volt, a másik pedig Szabó István. Nagyon sok megnyilatkozásában, interjújában és természetesen a filmjeiben is utal Közép-Európára. Őt a karrierje egy bizonyos pontjától, talán a nyolcvanas évek elejétől Közép-Európa foglalkoztatta, ennek a sajátos térségnek a titka. Ő nagyon sokat tanított arról, hogy a Közép-Európát maguk mögött hagyó emigránsok vajon mit vihettek magukkal Amerikába. Tőle hallottam először a human touch-ról, vagyis az emberi érintés titkáról.
Ralph Fiennes és Szabó István A napfény íze forgatásán (fotó: InterCom)
Mi ez a titok?
Szerintem egyrészt a Monarchiában kialakult sajátos dramaturgiai nyelvben gyökerezik. Gondolok itt az operettek és a bulvárdarabok sémáira: színpadra lép a szereplő, és nekünk két percen belül tisztában kell lennünk azzal, hogy ő jó vagy rossz, aktív vagy passzív, csábító vagy csábítják. Nagyon egyszerűen és nagyon gyorsan be kell azonosítani a szereplőket, hogy aztán elkezdődhessen a történet, amely bizonyos sémákat követve bonyolódik. A titok tehát az egyszerű és hatásos mesélés képessége.
A másik, talán fontosabb része a titoknak, a politika és a történelem hatása a művészre. Ezek az írók, rendezők, zeneszerzők megtanulták egy bizonyos technikáját a történetmesélésnek, és ehhez egy nagyon sajátos emberi tapasztalat adódott hozzá. Megélték az I. világháborút, a vereséget, a Monarchia összeomlását, a különböző forradalmakat, minden addigi érték megkérdőjelezését, az addigi nyitottság helyett a bezárkózást; egyre nagyobb fóbiákkal küzdő nemzetállamokban folytatódott az életük.
A helyzet rosszabbodásával egyre többen döntöttek úgy, hogy kivándorolnak.
Pontosan. Magukkal vitték viszont a történetmesélés képességét, és egy mély tudást az emberi természetről. Hogy mire képes az ember egy lövészárok poklában, és mire nem. Hogyan viselkedik az ember, amikor forradalom van a városában. Szélsőséges helyzetekben megmutatkozik az emberi természet olyan oldala, amely szerencsésebb helyeken nem jön elő. Ez az emberi tapasztalat mindenkiben a saját maga vérmérséklete, a saját jelleme szerint csapódott le.
A Galíciában született, Bécsben felnőtt Billy Wilder például csinált egy tipikus New York-i vígjátékot, A legénylakás-t, de abban is benne van a tragédia lehetősége. Egy szakadék szélén vezeti végig az amúgy könnyed történetet. Vagy vegyük a legismertebb filmjét, a Van aki forrón szereti-t. Egy zseniális vígjáték, amit végig lehet nevetni, de valójában egy szomorú történet. Az első húsz percben minden kapu bezáródik a két főhős előtt, meghalnának, ha nem mennének Floridába. Menekülniük kell. Úgy érzem, ezekben a filmekben van valami a Közép-Európából hozott élettapasztalatból.
Jack Lemmon és Tony Curtis a Van, aki forrón szereti-ben (fotó: Mokép)
Hogy rövidre zárjam magam, a titok két fő komponensből tevődik össze: a sajátos dramaturgiai nyelvből, illetve abból az élettapasztalatból, amelyhez a 20. századi, zűrzavaros európai történelem segítette hozzá a művészt. Persze még ez sem magyarázza meg teljesen a titkot, de hát ezért hívjuk titoknak.
A könyvedben részletesen foglalkozol a bécsi születésű Erich Von Stroheimmal és a Berlinben született Ernst Lubitschcsal. Az ő fénykoruk óta számos generációváltáson átesett Hollywood. Szerinted érződik még Közép-Európa hatása az amerikai filmen?
Már csak közvetve. A sémák, a dramaturgia szintjén. Egyre kilúgozottabban, egyre üresebben használják fel őket újból és újból. Steven Spielberg például technikailag nagyon ismeri az emberi érintés művészetét, a nézők nagy tömegét képes megszólítani, elismerem, hogy végtelenül tehetséges rendező, de közben a legtöbb filmjét üresnek érzem. Hiányzik belőle az arányérzék, ami ahhoz kell, hogy tudja, mi az, amit már nem kell megmutatni, amit a nézőre kell hagyni. A filmkészítés technikai oldalát remekül ismeri, de naiv. Hiányzik belőle az élettapasztalat, ami mondjuk egy közép-európai bevándorlóban megvolt. Olvasott a sok szörnyűségről, de nem élte meg.
Steven Spielberg a Hadak útján forgatásán (fotó: Fórum Hungary)
Könyvedben érzékletesen írsz a Monarchia világáról, az olvasónak kedve támadhat tőle beülni egy bécsi kávézóba. Nosztalgiával viszonyulsz ehhez a korhoz? Ha kapnál egy időgépet, visszamennél?
Igen is, meg nem is. Rengeteg vonzó dolog volt benne, de ehhez sok negatívum is párosult. Azt gondolom, hogy azok az államok, amelyek a Monarchia összeomlása után létrejöttek – nem az összes, de néhány – , nem voltak olyan jó helyek, mint az elődjük. A nemzetiségi politikát, a társadalmi egyenlőtlenségeket tekintve messze nem volt egy ideális államalakulat a Monarchia, de meg volt benne a hagyományok folytonossága, amely a nacionalizmus győzelmével, az utódállamok létrejöttével megtört.
Ott van például az I. világháború után létrejött Csehszlovákia, amely a Monarchiához hasonlóan szintén egy többnemzetiségű állam volt, többmilliós német és magyar kisebbséggel, de az a, mindent egybevetve, többé-kevésbé toleráns hatalomgyakorlás, amely jellemezte a Monarchiát (bár ez sem egyértelmű, gondoljunk csak Svejkre!), már sokszor hiányzott belőle.
Hiányzik a Monarchia sokszínűsége?
Igen. A XX. század öröksége, hogy a Hollywoodba kivándorolt, nagy sikert befutott művészek egy-egy európai ország kánonjába kerültek bele: Billy Wilder osztrák volt, Molnár Ferenc magyar és így tovább. De abba már csak kevesen gondolnak bele, hogy akkoriban ez még sokkal szorosabb kötelék volt, ismerték egymás közegét, egy bécsi rendezőnek természetes volt, hogy egy budapesti író drámájához nyúljon. Nem szabadna a mai gondolkodásmódunkkal megközelíteni ezt a kort. Szabadon utazhattál, határellenőrzés nélkül Prágából Brassóba, Lembergből Fiumébe, az Európai Unió egy bizonyos szintig visszahozta ezt, de fontos, hogy akkoriban a művészetet is ez a szabad átjárás jellemezte. Biztos, hogy bizonyos pontokon meg lehetett volna reformálni a Monarchiát, mert sok rossz is volt benne. Sajnos ezt meg sem kísérelték, helyette szétszedték darabokra.
Mit szólsz A Grand Budapest Hotel-hez? Wes Anderson a maga módján megidézte ezt a sajátosan közép-európai miliőt.
Csak külsőségeiben. A vonzó felszín alatt egy rendkívül sovány történet található. Wes Anderson egy kiváló rendező, mesteri módon játszik a formával, szeretem a filmjeit, de az emberi állapotról nem mond sokat.
Saoirse Ronan A Grand Budapest Hotel-ben (fotó: InterCom)
Ezek szerint nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia, hanem a régi Hollywood iránt is nosztalgikus vagy?
Abszolút. Billy Wildert például talán még Lubitschnál is jobban szeretem. Imádom a filmjeit, alapvető fontosságúak a számomra.
Te láttál olyan filmet, amely visszaadja a közép-európai miliőt, és nemcsak külsőségeiben, mint A Grand Budapest Hotel?
A Redl ezredes például sokat megmutat ebből a miliőből.
Klaus Maria Brandauer a Redl ezredes-ben (fotó: Mokép)
Igen, az egy csodálatos film, de főleg azzal foglalkozik, miért nem volt életképes államalakulat a Monarchia. A korszak bája viszont csak alig van benne. Abban reménykedem, hogy a Napszállta a Monarchia mindkét oldalát bemutatja.
De jó lenne! Ha ezt meg tudná ragadni Nemes Jeles László, az csodálatos lenne. Amiben benne lenne egy bál, egy vadászat, egy kiskocsma, az élet szép oldala. Ugyanakkor a negatívumok is, a munkások rettenetes lakásviszonyai, a kiszolgáltatottság, a napi 14 órát dolgozó ember, aki Budapestet felépítette. Egy film, amely komplexen mutatná be ezt a kort.
Az olasz múltról A párduc egy ilyen film, amit be is mutattok a filmmaratonon.
Igen, talán kellene egy Luchino Visconti formátumú magyar rendező, hogy egy ilyen film megszülethessen.
Burt Lancaster és Claudia Cardinale A párduc című filmben (fotó: Mokép)
A filmmaraton külön blokkban foglalkozik azokkal a filmekkel, amelyek inspirációul szolgáltak A Grand Budapest Hotelhez. Jól sejtem, hogy közöd van ehhez a blokkhoz?
Igen, és a Wes Anderson-rajongóknak kifejezetten ajánlom, most megnézhetik az inspirációs forrásokat, aztán pedig szeptember 9-én, némileg talán már más szemmel, A Grand Budapest Hotel-re is beülhetnek.
Szeptember 8-án délután pedig lesz egy kerekasztal-beszélgetés, többek között részt vesz benne Molnár Ferenc unokája, Sárközi Mátyás, vagy Charles Drazin, remek brit filmtörténész, aki Korda Sándorról írt portrékönyvet. A nemzetközi beszélgetésnek azt a nevet adtuk, hogy Ruritánia!. Az angolszász irodalomban Ruritánia Közép-Európa fiktív mását jelenti.
A Bécs, Budapest Hollywood című kötet a Kossuth kiadó gondozásában jelent meg, a 2. Budapesti Klasszikus Film Maratont szeptember 4. és 9. között tartják meg, a programokról itt találsz további információt.
A címlapképen a Saroküzlet két főszereplője, Margaret Sullivan és James Stewart látható. Az 1940-es film Budapesten játszódik, László Miklós színművéből adaptálták, és a Berlinben született Ernst Lubitsch rendezte.
