A 700 ezer lakost számláló, apró himalájai királyságban a Boldogság Kutatóintézet munkatársai járják az országot, és kérdőív segítségével mérik fel a lakosság boldogságszintjét. A kutatás eredményei alapján dolgozzák ki az ötéves fejlesztési terveket, amelyeknek elsődleges célja, hogy tovább növeljék a bhutáni társadalom „boldogságindexét”.
A Sundance-világpremier és a Thesszalonikiban tartott európai bemutató után először vetítették hazánkban A boldogság ügynöke című magyar-bhutáni koprodukcióban készült dokumentumfilmet. A boldogságindex-mérést öt évente rendezik meg az országban, így Veiszer Alinda műsorvezető kíváncsi volt, milyen szerencsés együttállás eredményezte, hogy a filmeseknek pont sikerült megismerkedniük a 2019-es felmérés alkalmával a főszereplővel, Amber Gurunggal, aki „halál boldogtalan, nincs állampolgársága, nem kap állandó munkát, miközben ő méri fel a boldogságot.”
Veiszer Alinda és Zurbó Dorottya / Fotó: Mozinet
„Ez volt az abszurditása a történetének, hogy ő méri mások boldogságát, de igazából reménytelenül boldogtalan és szerelemre vágyik. Ahogy egyre közelebb kerültünk hozzá, megismertük a történetét, hogy nincs állampolgársága” – osztotta meg az Art+ Cinema közönségével Zurbó Dorottya. Utóbbi tényt fontosnak tartották kiemelni, mivel a film bhutáni társrendezője, Arun Bhattarai Amberhez hasonlóan a nepáli kisebbséghez tartozik, akiket az 1990-es években megfosztottak állampolgárságuktól. A lakosság 30%-ról van szó, akik úgy nyerhetik csak vissza a hivatalos státuszukat, mint az ország teljes értékű lakói, ha egyedi kérvénnyel fordulnak a bhutáni királyhoz. Amber fiatal kora óta többször is próbálkozott már ilyen kérvény beadásával, eddig sikertelenül.
A rendezők éppen az előző filmjüket, egy bhutáni családról és a generációs szakadékokról szóló A monostor gyermekeit forgatták, amikor az őket vendégül látó famíliához egyszer csak betoppant Amber és a társa, hogy kitöltsék a boldogság kérdőívet a családfővel. A magyar rendező ekkor volt tanúja először annak, hogyan zajlik egy ilyen felmérés, amit le is filmeztek, de a jelenetet végül kihagyták a filmből. A családfő nagyon komolyan vette a kérdőívet, órák hosszán át lelkesen mesélt az életéről a kérdezőbiztosoknak. „Volt ebben a helyzetben egyfajta képtelenség. Arun később lefordította nekem, hogy miről volt szó, nagyon sok szubjektív aspektust, érzéseket számszerűsítenek ebben a kérdőívben.”
Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai rendezők a főszereplőkkel / Fotó: Mozinet
Veiszer úgy látta, hogy döbbenetes őszinteséget hoz ki ez a felmérés a bhutániakból, a kérdezőbiztosok viszont nem pszichologizálnak velük, tényszerűek maradnak. A rendező szerint a felmérés készítőinek nem is feladatuk a lélekbúvárkodás, nagyon repetitív munkát végeznek, mivel egy hosszú kérdőívet kell végigvenniük napjában több alannyal is. „Azt tapasztaltam, hogy Amber munkatársa nagyon precízen végezte az adatgyűjtést, próbált profi lenni, nem felvenni a terapeuta szerepét, de Amberen úgy azt éreztem, hogy őt megérintik az emberi történetek” – idézte fel a rendező.
A film egyik szereplője, egy kamasz lány hamar felfedi, hogy az anyja alkoholista, és apja, aki elhagyta a családot, abuzív módon viselkedett velük. Zurbó elmondta, hogy sok családdal találkoztak a forgatás közben, nem mindenki nyílt meg ennyire, és a filmbe értelemszerűen azok kerültek bele ezek közül a véletlen találkozások közül, amelyek során tényleg őszintén megnyíltak az interjúalanyok.
„Mivel a kérdőív a kormány projektje, és a bruttó nemzeti boldogság filozófia a negyedik királyhoz vezethető vissza, senki sem tagadja meg, hogy válaszoljon ezekre a kérdésekre, sőt igazából megtiszteltetésnek érzik” – mesélte arról, milyen nagy hajlandóság van a bhutániakban arra, hogy részt vegyenek a felmérésben. A kérdőív 148 kérdésből áll, a filmben ebből sűríteniük kellett. Az említett kamaszlánnyal való találkozás számukra is megható, meglepő pillanat volt, egyik percről a másikra kezdte mesélni a szívszorító történetet a biztosoknak, utána pedig már a kamerának.
„A forgatási módszerünk az volt, hogy mindig megfigyelői pozícióból vettük fel a kérdőív megválaszolását, utána néha visszakérdeztünk egy-egy történetre, mélyebben belementünk.” A lánnyal tartották a kapcsolatot, később is visszatértek hozzá forgatni. „Próbáltunk segíteni is neki, ahol tudtunk, bevásároltunk nekik, amikor meg abba akarta hagyni az iskolát, rábeszéltük, hogy folytassa.”
Szóba került az önelégült férj is, aki három boldogtalan feleségével él együtt, és a saját kérdőívében minden szempontból 10-es szintű lett a boldogságindexe. „Ő írt egy könyvet az életükről, annyira büszke erre a családi modellre.” A három nő ezzel szemben a kamera előtt felfedi, hogy mennyire nehéz az akarnok férfival együtt élni, és tőle függeni mindenben. Egymás között sokat viccelődnek rajta, egyikük még azt is elmondja, hogy nem szereti a férfit, abszolút kényszerházasságról van szó, amit már megbánt. Ehhez képest a rendező úgy tapasztalta, hogy „nincsenek rettegésben, elnyomásban tartva, sokszor a humor segítségével piszkálják őt.”
A filmben megismerkedünk egy transz nővel is. „Deshen története kivételes, mert ő volt az első transzgender nő, aki nyilvánosan felvállalta az identitását Bhutánban. Kamaszkorában nem akart férfi népviseletben menni az iskolába, az anyukája és egy róla szóló újságcikk segített abban, hogy miniszteri külön engedély kapjon a női ruha viselésére. Róla is lehetne forgatni egy külön filmet.” A rendező elmondása szerint Bhután konzervatív társadalom, ahol ugyan nyíltan nem ítélik el a másságot, és nincsenek ebből fakadó nyílt atrocitások, de tabutémáról van szó, és „az emberek nem szeretnék, hogy a családjukban legyen LMBTQ gyerek.”
Bhután csak pár évtizede kezdett csak elindulni a modernizáció útján, még mindig nagyon tartja magát a hit náluk a spiritualitásban és az alternatív gyógyászatban. A rendezők egyszer tanúi voltak annak, hogy a szomszédba sámán érkezett egy beteghez. A kórházak nehezen elérhetőek, főleg a városon kívül. Amikor Zurbó Dorottya lebetegedett az egyik vidéki forgatás során, egyáltalán nem találtak orvost a környéken, így csak WhatsAppon keresztül tudtak neki segíteni.
Feltűnő a filmben, hogy a bhutániak egymás között is sokszor angol kifejezéseket használnak, például angolul mondják a számokat vagy Thank You-val mondanak köszönetet. Ennek az oka, hogy Bhutánban az oktatás hivatalos nyelve az angol. A többségi társadalom hivatalos nyelvét zonkának hívják, de több különböző dialektus létezik, például a nepáli. A kérdőív szövege is angolul van, ezt a biztosoknak kell lefordítaniuk minden alkalommal a megfelelő dialektus szerint.
Saját felmérésük szerint a bhutáni lakosság boldogságindexe 96,3 százalék, miközben a WHO felmérése alapján ennél jócskán kisebb az elégedettség. Zurbó szerint az ő filmjükben viszont nem a felmérés akkurátussága volt a fontos, ez csupán „egy apropó, belenézhessünk az emberi sorsokba.” És, hogy mennyire élnek szabadon a bhutániak? A rendező szerint tényleg szeretik a királyukat, aki kritikát csak a nepáli kisebbségtől kap, az ő helyzetük egy „nagyon nagy tabutéma.” Ugyanakkor szerint azért nehéz mindezt európaiként megérteni, mert Bhután 2008-ban lett alkotmányos monarchia, a demokráciának nincs náluk hagyománya. „A király mondott le és döntött úgy, hogy modernizálja az államot. Ez igazából nem egy alulról jövő igény volt. Tradicionális társadalom, kevésbé önreflektív, kevésbé kritikus a hatalommal szemben.”
Zurbó Dorottya először 2015-ben lépett be az országba, azóta még nyolc alkalommal járt ott. Nem könnyű bejutni, a vízum napi 200-250 dollár, őt viszont személyes meghívásos vízummal hívta meg Arun, akivel együtt tanultak az egyetemen. Minden bhutáni két vendéget hívhat meg egy évben, ha tudja igazolni, hogy külföldön találkoztak. „Fotókkal is lehet igazolni. Van egy vaskos dossziém a bhutáni bevándorlási hivatalban.” Azt még nem tudja, hogy mit fognak szólni Bhutánban a filmhez, de azt reméli, hogy hamarosan bemutathatják az alkotást náluk is.
A boldogság ügynöke 2024. május 2-tól látható a magyar mozikban a Mozinet forgalmazásban.
A cikk a Mozinettel együttműködésben készült.
