„A szuperhős filmek korában nagy kincs egy ilyen kézműves remek, ami mindenféle speciális effekt és hatásvadász képi nagyotmondás nélkül köt le másfél órára. Tulajdonképpen bravúrdarab, hisz az a vállalása, hogy úgy kíván teljes filmélményt nyújtani, hogy a kamera nem mozdul ki a lakásból, nincs külső helyszín, csak az a három szoba és konyha. És ez be is jön Hajdu Szabolcséknak, a film egyetlen elemében sem tűnik szimpla tévéjátéknak vagy színházi közvetítésnek.
Pedig az Ernelláék Farkaséknál eredetileg színdarabnak készült, a színészek improvizációi alapján írta maga a rendező. A szellemes dialógusokat hallva és az élettel teli szituációkat látva arra gondoltam, mindannyian jobban járnánk, ha a forgatásokat megelőzné egy intenzív színházi próbafolyamat. Mi itt már valaminek a kiérlelt esszenciáját látjuk és nem az első tétova kísérleteket a kamera előtt. A film tónusa játékos, ironikus, fanyarul önreflexív. A Hajdú-család úgy működik, mint egy több generációs cirkuszi trupp, a gyerekekben is egyértelműen ott csörgedezik a színészi vér. Éjszakai bábjátékuk a velencei maszkos szülői közönség előtt a film emlékezetes jelenete.
Az Ernelláék bravúrdarab abban az értelemben is, hogy állami támogatás nélkül, baráti összefogással született, tizenhárom operatőre volt, mind fiatal filmes, Szabolcs tanítványai.”
