Az esőerdő dala
Louis Sarno sok-sok évvel ezelőtt a közép-afrikai esőerdő közepén ígéretet tett a magas lázzal küzdő, pár hónapos fiának, Samedinak: ha felépül, megmutatja neki az egész világot. Louis szinte egész felnőtt életét a bayaka pigmeusok között töltötte, megtanulta a nyelvüket, segítette és támogatta őket; a főként vadászatból és gyűjtögetésből élő közösség teljes értékű tagja lett. Samedi már tizenhárom éves, amikor Louis teljesíti az ígéretét, és magával viszi a fiút New Yorkba, amely merőben új élményeket ígér az esőerdő határát addig alig átlépő gyereknek.
A játékfilmek fényesre koptatott toposzát azonban Michael Obert rendező Az esőerdő dalában szerencsére nem kívánja újrahasznosítani, és ügyesen kikerüli az unalomig látott közhelyes csapdákat. Így Obert megkímélt bennünket a nagyvárosi mindennapok banális szokásaira, rutinjaira rácsodálkozó pigmeus figurájától, aki a hollywoodi recept szerint a kulturális sokk és az idegen élethelyzetek miatt fárasztóan vicces kalandokba keveredik. Ehelyett a kihalt tengerparton, egy játékboltban, vagy éppen egy orvosi rendelő várójában látjuk újra Samedit (apja, Louis teste – a férfi kétféle hepatitisszel küzd – mintha az orvvadászok és a fakitermelők által kihasznált és letarolt esőerdő metaforája lenne). Egy szemlélődő, csendes, inkább befelé forduló fiú képe villan fel, aki New York-i tartózkodása végén amiatt panaszkodik, hogy apja hasznos holmik helyett – póló, hátizsák, stb. – főleg játékokat vásárolt neki. Még ő is nehezen érti meg, hogy apja nem az a gazdag fehér ember, akinek sokan a közép-afrikai esőerdőben hiszik. Louist nyomasztja a tenger adósság, mégis minden szavából és megnyilatkozásából látszik, hogy az ő élete a bayakák között vált teljessé.
Jim Jarmusch barátját (a rendező többször felbukkan a filmben) a hetvenes években egy, a rádióban meghallott dallam indította Közép-Afrika felé. Éveken keresztül rögzítette a bayakák zenéjét, amely a filmben tökéletes harmóniát alkot a Louis által előszeretettel hallgatott reneszánsz muzsikával. Meghitt pillanatok, nagy csendek, amerikai egyen-kertvárosok, a tábortűz gomolygó és mindent beborító füstje váltogatják egymást, minden jelenet középpontjában pedig az a férfi áll, aki hitt az alternatív boldogságkeresésben, azonban egy pillanatig sem felejtette el, hogy mint mindennek, ennek is meg kell majd egyszer fizetnie az árát.
Az esőerdő dala május 11-én, vasárnap 18:45-kor is levetítésre kerül.
Ruff Orsolya
Bársonyos terroristák
Karlovy Vary-ból kritikusok díjával, az idei Berlinaleról pedig közönségdíjjal távozó alkotást három rendező is jegyzi: Ivan Ostrochovský, Pavol Pekarčík és Kerekes Péter. A kassai származású magyar fiatalember ismerős lehet többeknek, hiszen az ő nevéhez fűződik a Gulyáságyú című film is. Legújabb kreatív dokumentumfilmje három, a nyolcvanas években a csehszlovák kommunista diktatúra ellen szabotázsakciókat elkövető férfit mutat be. Egyiküknek sem sikerült a tervük, ám mindhárman börtönbüntetéssel fizettek balul elsült tetteikért.
Stano szerelemre éhes építőmunkás, a május elsejei tribünt szerette volna felrobbantani az ünnepség előtti éjszakán, ám részegen elaludt az építmény alatt, csupán az őrök keltegetésére ébredt fel. Mára egyedülálló férfi lett, egyetlen hobbija a horgászat, amelyet tetovált barátjával űz, miközben a nőkről beszélgetnek. És természetesen randizik, méghozzá megszállottan. De Cupido sem kedvez neki, mert mikor végre megtalálja élete bombázóját, kiderül, hogy hölgynek merőben más az érdeklődése: színházba szeret járni.
Fero tekintélyes bajusszal rendelkezik és a '80-as években Csehszlovákia államfője, Gustáv Husák ellen igyekezett merényletet elkövetni, meglehetősen bárgyú terve alapján. Még Jugoszláviába is elutazott ál-nászútra, hogy minden este egy kávézóban várja a Szabad Európa munkatársait, akiknek igencsak homályos üzenetet hagyott. Tíz napig rostokolt az kommunista üdülőparadicsomban, majd barátnőjével vert seregként tért vissza hazájába. Most kisebbik fiának igyekszik átadni a megszerzett tudást és tapasztalatot, de a srác már a kocsival való farolás gyakorlásánál elhasal.
Vladimír, aki ideológiailag legfelkészültebb, talán egyben a legabszurdabb figura közülük. A tudatosan egyedülálló férfi a rendszerváltás előtt ki-be járt a börtönből, nem adott alább az elveiből, bár csupán szocialista transzparenseket robbantott fel. Most elérkezettnek tartja az időt, hogy megtalálja utódját. Család és barátok híján egy tornateremben "castingolja" a legmegfelelőbb fiatalt, akit egy magányos punk lány személyében talál meg. Olyan elszántan edzenek, futnak, kevernek robbanóanyagot, szoktatják magukat a kínzásokhoz és trenírozzák az idegrendszerüket a hazugságvizsgáló gépekhez, mintha 007-es számmal ellátott titkos ügynökök volnának.
A Bársonyos terroristák igazi kreatív dokumentumfilm, amely nem is szeretné elhitetni, hogy nem pontos dramaturgiára felépített művet látunk, és amely nem titkolja a beállított, a megrendezett jeleneteket. Ennek eredménye képen bájos, hrabali figurákkal és szituációkkal teli alkotást kapnak a nézők a mozi teremben. Terrorista gyorstalpalót lázadóknak.
A Budoku május 10-én, szombaton, este fél nyolctól vetíti újra a filmet.
Molnár Judit Anna
Leviathan
A Jób könyvében megidézett leviatán tengerek és óceánok egyik legveszélyesebb és leghatalmasabb szörnyetege. Lucien Castaing-Taylor és Véréna Paravel filmjében pedig maga a háborgó, morajló, nyughatatlan tenger - jelen esetben az Északi-Atlanti-óceán. A vacsorára kiszemelt áldozat pedig ezúttal egy kereskedelmi halászhajó és legénysége.
A birkapásztorok életét bemutató 2009-es Sweetgrass, és a szemétből élő bevándorlókról mesélő Foreign Parts után a rendezőpáros ismét bátran választott témát. Ezúttal a nyílt tengerre hajóztak, és már Leviathan első jeleneteiben lefektették a szabályokat.
Nincs lazsálás, pontosan ugyanazt tapasztaljuk majd meg, amit a halászhajón dolgozók - már ami a vizualitást illeti. Szerencsére a mi arcunkat nem csapkodják a hullámok, és a fájdalmat sem érezzük, ám hiába van szilárd talaj a lábunk alatt, hamar imbolyogni kezd a világ körülöttünk. Ha a legmegfelelőbb skatulyát akarnánk ráhúzni a filmre, leginkább a kísérleti dokumentumfilmmel kellene próbálkoznunk. Ha nem ragaszkodunk a kommersz műfajokhoz, akkor inkább mondjunk csak annyit, hogy ez a film a legrosszabb rémálmunk, melyhez képest az ismeretterjesztő csatornákon futó halászos dokurealityk gyerekeknek való matinéműsorok. A rendezők egyszerűen csak egy epilepsziás rohamhoz hasonlítják az alkotást, a hajón töltött nagyjából két hónapot pedig három szóval tudnák a legjobban jellemezni – elszigeteltség, kimerültség, magány.
Hála a rendkívül kreatívan elhelyezett kameráknak, nemcsak az ember, de Némó kevésbé szerencsés társainak szemszögéből, a víz alól is követhetjük az eseményeket. Néhány kritikus szerint a minikamerákkal való játszadozás olyan hatásosra sikerült, hogy mutogathatnák egy hatalmas vásznon valamelyik kortársművészeti múzeumban. Kérdés, hogy mit szólnának ennyi halhoz, és nagydarab, zuhanyzó férfihez a Műcsarnokban.
A Leviathan radikális, groteszkül gyönyörű, és gyomorforgató. Tengeribetegségre hajlamosak, és szerpentineket az anyósülésen végighányók vigyenek zacskót - vagy inkább ne is kockáztassanak. A többiek május 10-én 17:45-től szállhatnak tengerre.
Rostás Eni
