Az 1973-as balassagyarmati túszdrámát Végh Antal Könyörtelenül című regénye alapján feldolgozó Túsztörténet a magyar filmben egyedülálló nihilizmust jelenít meg. A menthetetlen állapot megrendítő átéléséért Berencsi Attila – Beri Ary – megkapta a legjobb férfi színésznek járó díjat az 1989-es San Sebastiáni Nemzetközi Filmfesztiválon.
Négy hónappal a müncheni mészárlás után, 1973 januárjában a helyi határőrkerület párttitkárának két fia betört egy balassagyarmati lánykollégiumba, és az apjuktól lopott fegyverekkel húsz lányt túszul ejtettek az egyik hálóteremben. A fiúk pénzt és a nyugatra jutás biztosítását követelték. A határozatlan rendőri fellépés és a prominens párttag érintettsége miatt hírzárlat volt érvényben. Ennek ellenére a városban sokan tudomást szereztek a helyzetről, és a hat napig elhúzódó válságot súlyosbította a fogvatartottak hozzátartozói és a hatóság szembenállása. A hatodik napon egy mesterlövész lelőtte az idősebb fiút, Andrást, aki azonnal meghalt. Öccsét, Lászlót, letartóztatták, és börtönbüntetésre ítélték.
A Túsztörténet az előzményeket nem elemzi, felületes pszichológiai megfejtésekre nem utal. A szeretetlen, tekintélyelvű apa feltűnik ugyan, de a fiúk – a filmben Zoltán és István – nem áldozatok, nem megfélemlíthetőek. A feszes szerkezetben csak elvadult cselekvőként látjuk őket, zsarnokságuk néhány napja sérelmeiktől, terveiktől, vigasztalan otthonuktól elválasztva, önmagában jelenik meg. A Gazdag által teremtett dramaturgiából egyaránt kimarad a felcsigázó előkészület és a moralizáló levezetés. Épp ez a következetes redukció ad láthatatlan képet a fiúk életének terhéről, a menedék, a jó szó, az inger és az izgalom teljes hiányáról. A fojtogató kilátástalanság ellen indul hadba Zoltán, forró dühhel söpör végig a fénytelen utcán, tekintete gyilkos.
Az egész világgal haragban van, rendszerkritikája jól artikulált, papíron nyugatra kívánkozik. Életellenessége azonban összeférhetetlen a fogyasztói társadalom élvhajhászának képével. Valódi szándékát többször kimondja: mindenkinek legyen rossz, mindenkinek legyen vége, helyrehozhatatlan kárt akar tenni magában és környezetében. Beri Ary szélsőséges, más lázadókhoz nem hasonlítható figurát alakít: nincs félelemérzete, mint a Fejlövés elveszett fiataljainak, nem mereng, mint A kis Valentino flâneurje, nem heroikus, mint Zbigniew Cybluski, nem övezi gengszterromantika, mint Dragan Nikolićot, nem szeretne megváltást, mint James Dean, és nem szeretné megúszni, mint a Sivár vidék Dean-hasonmása, Martin Sheen.
Miként a film ellenkezik a rendbontást bemutató művek látványosságával és a bűnügyi történetek manipulatív feszültségkeltésével, Gazdag és Beri Ary Zoltánt is végletesen lecsupaszítják. Ő nem idol, nem kíván értéket teremteni az álszentséggel szemben, heves bosszúvágyát csak a megsemmisülés elégíti ki. A Zoltán számára oly elviselhetetlen eseménytelenség végül inváziójukat is meghatározza, megsemmisülése, halott fejének koppanása nem felfokozott őrjöngésnek, hanem kialvatlanságnak, kényelmetlenségnek, szarszagú összezártságnak vet véget.
A kollégiumi hálóterem, mint a balassagyarmati élet, hangulattalan, bútorai kemények, a végkimerülésig szorongó lányok gyötrelmeit tovább tetézi a vaságy hidege, az összevizelt műanyaglepedő viszolyogtató érintése. Mindezt rendkívüli kifejezőerővel mutatja meg a Túsztörténet vontatottsága. Gazdag szikár realizmusát hátráltatja az ízléstelen zenehasználat, de a nagy mélységélesség, a szűk beállítások és a néző hiszterizálását kerülő egyenletes szenvedés komolyságot és hitelt adnak a filmnek.
A túszejtők egy ponton beengednek egy orvost – a valóságban Samu István ideggyógyászt –, aki ennivalót és gyógyszert hoz a lányoknak. A főorvos az értékrendeket általában lenéző Zoltán totális kontrasztja, a hippokratészi eskü büszke szolgálója. A főorvos egyúttal Szabó István legnagyobb színészi szerepe, a rendező rezzenetlen arccal, higgadt hanghordozással és mértéktartó beszéddel idomul a film – saját művei közül a Bizalomra emlékeztető – szigorához.
Némely gyerekszínész ügyetlen beszédstílusa és a tévéjátékokat idéző zene tökéletlenné teszik a Túsztörténetet, de ezek a film világának elidegeníthetetlen részei. Az átélhetetlen félelem tanult színészi közlése művinek hatna, a formai kifogástalanság gyengítené a pusztító eksztázis megformálását.
Gazdag Gyula filmje tökéletlen, átmeneti pillanatban, a kimúló Kádár-rendszer végóráiban készült. Beri Ary már közvetíthette Zoltán, a népköztársaságnak is szóló vicsorgó gyűlöletét, de a tizenhat évvel korábbról megelevenedő, seszínű egyenruháikban vacogó rendőrök még ugyanúgy néztek ki, ugyanolyan nyomasztóak voltak.
A Túsztörténet (1989) keserves konfrontáció. A cím mellett éktelenkedő megjelenési évvel együtt a film a rendszerváltás akkor még nem érezhető keservének önkéntelen dokumentuma, a nyugat iránti vágyakozásért hozott áldozatok, az új világban segítség nélkül maradó vicsorgók rémálomszerű próféciája is lett.
