Claudia Cardinale: Számomra, de talán minden színész számára, az az igazán érdekes, ha más emberek életét élheti, a sajátja így tulajdonképpen másodlagossá válik a sokféle eljátszott sors és karakter mellett. Mindig újjászületni, majd a szerep végén kilépni abból a személyiségből, amit mi magunk építettünk fel, nagyon nagy kihívás. A lényeg az, hogy abban a pillanatban, amikor a történetben szükség van rád, erősen azonosulj, és vitathatatlanul, valóban azzá válj, akit alakítanod kell. Tény, hogy megszámlálhatatlanul sok szerepem volt, de ez a sok mese együtt adja ki az én egyszeri és saját életemet.
Claudia Cardinale interjút ad a CineFesten (fotó: Déri Miklós)
Filmhu:A miskolci CineFest idén különleges programmal ünnepli a western műfaját. Mi a legmaradandóbb emléke a Volt egyszer egy vadnyugat készítéséről?
C. C.: Elég felejthetetlen, hogy gyakorlatilag egyedüli nőként dolgoztam a forgatáson tucatnyi macsó férfitól körbevéve. És ez nem feltétlenül rossz emlék, persze. (nevet) Komolyra fordítva a szót, a legmeghatározóbb élmény mindenképpen a film zenéjével kapcsolatos, amit más moziktól eltérően itt már előre pontosan ismertünk. Ennio Morricone lenyűgöző dallamai alapvetően meghatározzák a színészi játékot. Mindig tudtuk, hogy az éppen felvett jelenethez milyen hangzás tartozik, és azt is, hogy melyik karakternek mi a saját, kifejezetten rá komponált zenei motívuma. Ez nagyon sokat segített a helyes ritmus megtalálásban és a szavaknál jobban jellemezte az egyes figurákat. Lényegében a zene teremtette meg az atmoszférát, Sergio Leone erre támaszkodva igazán elmélyülhetett a részletekben és kompozíciókban. Nagyon fontos volt neki, hogy minden apró elem helyére kerüljön a képeken, a szemekről és arcokról készült közeli felvételekkel pedig különösen sokat foglalkozott.
Filmhu:Nemrég egy olyan filmben dolgozott, ahol az operatőr, Pohárnok Gergely magyar volt.
C. C.: Így igaz, a film címe Minden út Rómába vezet, és nemrég készült el. Egy vígjáték egy egyedülálló anyáról, aki találkozik a régi szerelmével, és mindenféle kalandokba bonyolódnak együtt. Szerintem nagyon kedves kis komédia, bár eddig nem lehetett sok helyen látni. Alapvetően spanyol film, de az egyik főszereplő Sarah Jessica Parker, és rengeteg nemzet képviselteti magát a stábban. Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy a sokszínűség és a koprodukciók mennyire fontosak.
Filmhu:Ön a mai napig bámulatosan aktív. Mit csinál, amikor éppen nem újabb filmekre készül?
C. C.: Semmit, ha őszinte akarok lenni, forgatni szeretek a legjobban. Mások életét élni.
Filmhu.:Milyen volt a kapcsolata a hatvanas évek három legnagyobb európai férfisztárjával, akikkel dolgozott is, Alain Delonnal, Jean-Paul Belmondoval és Marcello Mastroiannival?
C. C.: Delonnal igazán nagyon közel állunk egymáshoz, egészen meghitt baráti viszony van köztünk. Belmondoval mindig inkább szórakozni lehetett, rengeteget bohóckodtunk együtt. Egészen borzalmas hülyeségeket csináltunk. Egyszer egy hotelben voltunk, és Jean-Paul azt kérte tőlem, hogy mosolyogjak folyamatosan az igazgatóra. Amíg én mosolyogtam, ő elkezdte kihordani a hotel felszerelését az utcára. A végén már az ágy is kint volt, de komolyan. Mastroianni már más eset, ő sokáig komolyan szerelmes volt belém, de én nem viszonoztam az érzelmeit. Amikor ezt egyszer nyilvánosan szóvá tette egy televíziós show műsorban, Catherine Deneuve annyira megsértődött, hogy évekig nem szólt hozzám. Sebaj. (nevet) A szépségem ennek ellenére csak előnyt jelentett a pályámon, tulajdonképpen eleve ennek és a véletlennek köszönhetem, hogy elindulhattam ezen az úton. Tizenhat évesen megnyertem egy tuniszi szépségversenyt, amin leginkább én magam lepődtem meg, majd győztesként meghívást kaptam a Velencei Filmfesztiválra, ahol szerencsés módon felfedeztek. Igazság szerint van egy lánytestvérem, Blanche, na, ő aztán tényleg gyönyörű volt. Helyettem tulajdonképpen neki kellett volna színésznek mennie. Az én sikerem igazi titka talán az időzítés: a mozitörténet egyik legvarázslatosabb pillanatában kerültem reflektorfénybe, csodálatos partnerekkel és rendezőkkel dogozhattam. Ez ebben a formában csak akkor, és csak ott valósulhatott meg.
Claudia Cardinale, Alain Delon
Filmhu:Ki választott kit ezekben a filmekben?
C.C.: Jó érzés, ha keresik az embert, de számomra mindig fontos volt, hogy eldönthessem, hogy egy szerepet el akarok-e játszani vagy sem. Általában igyekeztem úgy intézni a dolgokat, hogy végül én választhassak. Nekem a forgatókönyv mindennél fontosabb, ha az meggyőz, már fél siker, akkor általában már elkezdek foglalkozni a szereppel.
Filmhu:Hát ez a 8 és ½-nél például elég érdekes lehetett…
C. C.: Hát igen, ott mondjuk épp nem volt forgatókönyv, úgyhogy más szempontok estek számításba. Csodálatos volt Fellinivel dolgozni, egészen sajátos és egészen meghökkentő módszereket használt. Emlékszem, hogy amikor először találkoztunk egészen közel jött hozzám, mélyen a szemembe nézett és nagyon komolyan, tagoltan azt kérdezte: „Kibe-vagy-szerelmes?”
Filmhu:És mi volt erre a válasz?
C. C.: Hát az titok. (nevet) Életem egyik legnagyobb színészi kihívása egyébként, hogy akkoriban egyszerre forgattuk A párducot és a 8 és ½-et. Visconti A párducban mindent alaposan előre kidolgozott, a kosztümös film, a nagy díszletek és ruhák nem engedték a fegyelmezetlenséget. Közben párhuzamosan Federiconál folyamatosan improvizálnunk kellett, sosem tudtuk mi fog történni a következő percben. Egyik filmből rohangáltam a másikba, őrület volt az egész. Ráadásul hol szőkének kellett lennem, hol barnának.
Filmhu:Hol érzi magát igazán otthon a rengeteg hely közül, ahol megfordult már?
C. C.: Tunéziában születtem, sokat voltam az Egyesült Államokban, a legtöbbet Európában éltem, bár az elmúlt évtizedekben a kontinensen belül is rengeteget költözködtem. Tudja, nem túlzás, hogy a paparazzik miatt olykor szó szerint menekülnöm kellett. Mára elmondhatom, hogy Párizsban megtaláltam az igazi otthonomat, de a gyökereim még mindig erősen Afrikába húznak. Talán ezért van az, hogy kissé nehezen viselem, ha hideg helyekre visznek forgatni.
(Címlapfotó: MTI, Vajda János)
