A nyolcadik kerületben vagyunk: „kis Csikágó” - ahogy a belvárosi juppik mondanák -, multikulti dzsungel, ahogy az arra járók látják, és egy teljesen élhető világ az őslakos olvasztótégely szemszögéből. A film története mindhárom nézőpontra rájátszik, egy kis kolorlokál, egy kis szürrealizmus, na és persze a totális elszállás.
Olaj és vér
Két rivális helyi klán (Csorbáék vs Lakatosék) ifjú csemetéi egymásba habarodnak: roma Rómeó – Ricsi, magyar hangja LL Junior - és vérmagyar Júlia – Julika, aka Roatis Andrea – között bimbózik a gettószerelem, azaz bimbózna, ha Julika szétkokszolt apucija – Szabó Győző meglepően meggyőző arcával – nem kívánná a fukszos, roma übervajda - Orsós László Jakab, yikes – területét, életét és vérét. A konfliktus nem Shakespeare-ien komoly, inkább bájosan szürreális, főképp hogy szép lassan megismerjük a helyi kolorlokál egyéb prominenseit: a Macska-jajból idetranszportált aggastyán Guszti bát (Kusturicánál ő volt a Casablanca függő big boss, itt inkább gyermeki szíveket orientáló tanítómester, avagy „pénz és pina, ez a lényeg fiam”), a Vattatyúkból előlépett idióta rendőrfigurákat (Badár főtörzs és Vízy) életszerűen korruptra turbózva, és végül, a Nyócker iskola dísztanítványait.
A fenti állatkert is kitűnően mutatja, hogy ne kisrealista, társadalmi gettódrámát várjunk, ne is a közönségnek beterpesztő, megfelelési vágytól hajtott zsánerpróbálkozást, sokkal inkább valamiféle South Parkon edzett (al)világmagyarázatot. A középponti figurák természetesen az ártatlan, de éleseszű kiskölykök - köztük a két reménybeli szerelmes (a szerelem mindig remény, bár a Nyóckerben kellemesen megcsavart a vég), egy kis kínai (zen meets Bruce Lee), egy kis arab (a családi rokonszenv Bin Laden-ig ér) – akik időutazásba keverednek, mert kell a lé, olajválságot robbantanak ki, mert másnak is, és mert minden történetkígyó enfarkába harap.
Klip-anim
A sztoriban kellemesen elosztva durrannak el a poénok - például egy atombomba -, ami viszont kicsit visszavesz az összképből, az a koncentrált kliptömbösítés: a film olykor percekig átmegy videóklipbe, a zenei betétek egymásra torlódnak és elvész az irány, de aztán vesz egy nagy levegőt a dramaturg és csavarodik tovább a történet. A zenei összhangzat egyébként rendben van: Copycon (aki - és ez most mellékszál! - először artikulálta itthon azt a globális ganja berkekben régóta közismert tényt, hogy mitől is mosolyog a Mona Lisa olyan furcsán), aztán a Ludditák (akik voltak már jobb formában is, mint az itt elhangzó betétdalban: túl tömör a szöveg, néhol erőltetettek a rímek és a szójátékok, nem a szimpatikus bölcsészpicsa-hardcore, inkább afféle fél-trendi elmetornáztatás) LL Junior (szégyen, de most hallottunk róla először, a hangja mindazonáltal kellemes és karakteres), na meg Ganxta Zoli (szerepeltetése kihagyhatatlan, ez van) és a többiek. Az egyedüli hiány talán a Sickratman-féle új magyar zeneköltészet be nem illesztése, de ez nyilván a lezárt script, és az elhúzódó filmkészítési folyamat számlájára írható.
A film dialógusai a zenék szövegére rímelnek, annyiban legalábbis, hogy illeszkednek a megidézett világ univerzumába. A Nyócker párbeszédei néha elég távol kerülnek a napi nyelvhasználat - például nyolcadik kerületi - ismérveitől, de ennyi stilizáltság még belefér. Az animációban mindent szabad, feltéve, ha működik. Az, hogy a figurák feje élő színészek arcáról lett bedigizve, egyszerre elidegenítő és hatásos, csakúgy, mint az invenciózusan és következetesen használt világteremtési technika: 2d animáció smúzol a 3d-vel, számítógéppel renderelt kulisszák érnek egybe a fotografikus rögzítés elemeivel, a rajz-animátori kreativitás ötlet- és gegzuhatagáról nem is beszélve.
A producer és a rendező (a filmben az egyik nevetőscigarettákon élő hackerpalánta ő, ha jól láttuk - az utóbbi idők legfunkybb cameója, bár Miike Takashi se volt rossz a thaiföldi Last life in the Universe-ben) az adatok szerint 78 millió forintból rakta össze a Nyóckert, ami a globális filmiparban büfészámla, Magyarországon pedig egy nagyjátékfilm költségvetésének töredéke. A Nyócker technikáján viszont egyáltalán nem látszik szegénység, ami egyrészt kellemes meglepetés, másrészt pedig bizakodásra ad okot: a legnagyobb gond talán mégsem a pénzhiány. Fájóan hiányzik a honi termésből a (jó!) gettófilm, az up-to-date drogfilm (a Dealer drogfilmnek blöff, egyébként remekmű), aztán a szubkulturális mozi, a midkult zsánerfilm, a radikális közérzetfilm (art középcuccok nem játszanak). A Nyócker egyedül nem tudja betömni a magyar filmkultúrán tátongó réseket, de pár feladatot azért kipipál.
Globálkult
Például bekapcsol a magyar film véráramába néhány jelentős világmozi stílust. A figyelmes szemlélőnek bejátszhat a New Jack Cinema témakezelése (Spike Lee, John Singleton, Mario van Peebles gettófilmjei, blaxploitation-ön érlelt jelenések a bugyorból), vagy az edinburgh-i beatek (Danny Boyle és a Trainspotting) szubkulturális iróniája. A South Park-os radikálblődli kézenfekvő jeleiről pedig már esett szó. Bár a Nyócker nem akar társadalmi párbeszédet kezdeményezni az urbánus Magyarország problémáiról, azért az látszik, hogy a készítőknek van némi saját tapasztalatuk arról, hogy milyen Budapesten élni. Még ha az egész át is van szitálva egy meseien szürreális szűrőn: a stilizáció néha többet mutat, mint a dokudráma.
És ha már világkomparatisztika: animációban jelenleg Hollywood és Japán a két globálhatalom, előbbi - sajnos még mindig - a gyerekközönség számára készít pixel-animált, 3d-ben vászonra repített, csillogó, villogó, technik-orgiás habzómeséket: Pixar, Disney, Dreamworks, és ami a csövön kifér. Japán pedig a kortárs felnőtt rajzfilm fellegvára, anime-hegyek és animált világteremtés ezerrel. Minőségileg hozzájuk mérni egy sufni-tuningban készült magyar animációs filmet nem fair, de ez esetben nyugodt szívvel eresztjük össze a Nyóckert a világsodorral, hisz néha nem árt változtatni a perspektíván, még a tenyéren hordozott honi alkotások esetében sem.
Itt egy egészestés, új, magyar (animációs) film, ami semmilyen tekintetben nem marad el a kortárs világszínvonaltól. Műfajában bátran összehasonlítható akár a Pixar-cuccokkal, akár az anime-mágusok elandalító varázsműveivel, akár az európai kismesterek grafika-csodáival. Jól jövünk ki így is, úgy is: arról nem is beszélve, hogy mennyire hiányzott eddig a magyar filmből a keményebb hangütés, a vállalt politikai inkorrektség, na meg persze a kurvákat szopató animált rendőrök.
„Minden kurvára ugyanolyan marad, bazmeg", szól a Nyócker egyik kulcsmondata. Igaz lehet ez sok mindenre (film, politika, muzsika) itt az EU keleti végein, de… Végre elkészült egy szabad, bátor, a kánon-kategóriák alól kibújó, poposan laza filmalkotás, a kortárs Magyarországról és a kortárs Magyarországon.
Elélvezni nem muszáj. Megnézni igen.
A budapesti dzsungel mélyén, a nyolcadik kerületben egy csapat gyerek, cigányok, magyarok, egy kínai és egy arab arra szövetkezik, hogy a lehető leggyorsabban rengeteg pénzt állítson elő. Szegénység, kurvák, stricik, gravitáció, tér és idő nem számít. A kölykök egy zseniális ötlet segítségével visszarepülnek az időben, és a földtörténet őskorában olajat fakasztanak a leölt mammutok hulláiból.
A Nyócker alatt így hatalmas olajmező képződik, és a gyerekek pillanatok alatt mesés gazdagságra tesznek szert. Rambo összes DVD díszkiadásban, ötcsillagos sulibüfé, arany rolex mindegyikük kezén. A hirtelen felbukkanó rengeteg olaj zavart okoz a világgazdaság gépezetében, és a nagyhatalmak nyomozásba kezdenek, a Nyócker körül szűkül a kör, de egy biztos: a Nyócker Nyócker marad, amíg világ a világ.
Hosszú idő után az első egész estés magyar animációs film. Elkészült.
