Marlon Brando: E dalra tanított anyám

„A szennyvíztelep tőszomszédságában”

Rövid a munkaidő, jó az órabér A könyv címlapja

A vevőcsalogató fülszövegben – többek között – az áll: (Brando) „élete végére nagyon bölccsé lett ember”, „szikrázóan okos művész”. Marlon Brando – érzésem szerint – sokkal inkább rendkívül ösztönös, szilaj, játékos, fantáziadús, gyermeki, kicsattanó humorú, főként kiugróan intelligens (ám korántsem művelt-tanult!) férfi volt; aki súlyos önértékelési problémákkal küzdött. Éppen ezért a könyv legegyedibb vonása – amely egy (az írás keletkezésekor még élő) legenda esetében különösen rendhagyó -, hogy Brando erősen alulpozícionálta önmagát. Következésképp: magát a hivatását (szája íze szerint: szakmáját) is. „A színészet minden mesterséges közül a legkevésbé misztikus… Nehéz elképzelni, hogy ebben a világban bárki is életben maradjon színészkedés nélkül.” Vagy: „Csak nevetni tudok azokon, akik a filmkészítést művészetnek, a színészeket pedig „művésznek” titulálják…, a színészek egy iparágban működő dolgos hangyák, akik pénzért húzzák az igát… ezt a műfajt mindig is úgy hívták: „filmipar””.  „A színészet… mindig csak eszköz volt, olyan pénz forrása, amihez kemény munka nélkül hozzájutok. Rövid a munkaidő, jó az órabér, és ha befejezed, szabad vagy, mint a madár.” Brando a hírnévről sem vélekedik másként: „fogalmam sem volt, hogy ha híres emberré válok, az nagyjából a szennyvíztelep tőszomszédságába utal…”

Ami azonban polgárpukkasztásnak, vagy lázadásnak tűnik, valójában sokkal inkább hoz(hat) népszerűséget. Az emberek többségét riasztja a tehetség, különösen a zsenialitás. A tömegek bár csodálják, kivált irigylik az újkori Istenek ezen, kihalóban lévő fajtáját, nem éreznek irántuk szeretetet. Erre épül a kémlelőlyuk szerepét magára vállaló bulvársajtó.
 
Hollywoodi lidércnyomás

Marlon Brando kurvahajkurászó, alkoholista, utazó ügynök apja „igazi kapitális seggfej volt”. Anyját - akit gyakran vadidegen vitt haza, vagy a rendőrség telefonált a családra – fia sokszor napokig keresgélte külvárosi lepukkant kocsmákban. Testvérei, a New York-i Színházi Akadémiát elvégző Jocelyn, és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában diplomázó Frannie, szintúgy alkoholfüggők voltak. Brando szavaival: „Egyvalami feltűnően hiányzott a családi szótárból: a megbocsátás.” Az élete nagy részében lelki problémákkal küzdő színész, aki egyik analitikustól bolyongott a másikig, ezért is tartja fontosnak megosztani velünk:  (pszichiátere, akinek - mások mellett - a könyvet is ajánlotta) „G.L. Harrington mindenekelőtt megtanított megbocsátani – magamnak és másoknak.”

Csupán egyszerű technika Az Oroszlánkölykökben

Brando, aki halála után – káprázatos életművén túl - tíz élő gyereket, és 21,6 millió dolláros vagyont hagyott maga után, a Lindsey-vel folytatott beszélgetések megkezdése előtt feltételül szabta: nem beszél feleségeiről, gyerekeiről. Mindvégig „anonim”, vagy hamis néven szereplő szerelmeit, ám leginkább szexuális partnereit, kevéssé, vagy egyáltalán nem adja ki; míg bizonyos szaktársnőit (így: Tallulah Bankhead, Vivien Leigh, Anna Magnani) csípős megjegyzésekkel illeti. A kivétel: Marilyn Monroe, akihez – vallomása szerint - több éves viszony, mély barátság fűzte. A könyv publikálásakor azonban már nyilvánosságra kerültek Brando szörnyű magánéletének némely részletei. Christian fia, 1990-ben – lánytestvére, Cheyennne, brutális barátjának megöléséért – börtönbe került, majd emberölésért öt évet ült. (Az életrajz megjelenése után egy évvel, 1995-ben Cheyenne - tahiti otthonában - fölakasztotta magát. Anyja – Brando második felesége, Tarita Teripia színésznő - a lány öngyilkosságáért az apát tette felelőssé botrány-ponyvájában.)
 
A színész sokkal nagyobb kedvvel beszél természetszeretetéről, és kedvenc állatairól (Dutchy, a dán dog; Viola tehén; lova, Peavine Frenzy; az édesanyjától kapott mosómedve, Russell), mint a számtalan leforgatott filmről. A dollármilliókat hozó álomgyárról úgy vall: „Hollywoodot soha nem tartottam semmire… a pénzéhség, a talmi, a mohóság, a döbbenetes tudatlanság, és a rossz ízlés szinonimája”. Brando leginkább azokról a munkákról ejt szót, amelyek a közönség körében kultikussá váltak (A vad, A rakparton, az először színházi sikert hozó A vágy villamosa, az Oroszlánkölykök, a Lázadás a Bountyn, A Keresztapa, Az utolsó tangó Párizsban, az Apokalipszis most), vagy amelyeket súlyos kudarcként tart számon (A hongkongi grófnő, Forrongó évszak, Kolumbusz). Élete legjobb alakításaként Sir William Walker, angol kém szerepét nevezi meg Gillo Pontecorvo 1968-as Queimada! című filmjéből – noha a betegesen babonás direktorral a forgatás során kis híján megölték egymást.

Három rendező vívta ki tiszteletét: - a McCarhty-korszak idején nem éppen jellemerősségéről tanúskodó – Elia Kazan, Bernardo Bertolucci és Pontecorvo. Brando feltétlenül rajongott a brit színjátszásért – könyvében nagyokat rúg az amerikai színházkultúrába, rávilágítva a Sztanyiszlavszkij-módszer korlátozó hatására. Kiemelte Laurence Olivier – elsősorban – színházművészeti tevékenységét, „csúcsteljesítmény”-ként említi Kenneth Branagh Shakespeare-adaptációját, az V. Henriket.

Az élet értelme

Marlon Brando a színészetet pusztán pénzkeresetnek tartotta, a legkevésbé sem az önmegvalósítás eszközének. Így – megrázó módon - egész életében kitartóan kereste azokat a lehetőségeket, amelyek révén pillanatokra elhitette magával: értelmes, hasznos életet él. Brando hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát újabb és újabb mániáiba, lazán sutba vágva a megunt régi szenvedélyt. Mikor a zsidó értelmiség képviselőiért rajongott (különösen mentoráért, a korszakos Stella Adlerért, aki Erwin Piscator mellett a New School színházi fakultását vezette, a Sztanyiszlavszkij-módszer útján haladva) az Amerikai Szövetség a Szabad Palesztináért utazó ügynökeként tevékenykedett. Majd az UNICEF „izgő-mozgó nagykövete lett”. Saját filmes céget (Pennebraker Productions) alapított 1955-ben csak azért, hogy filmet forgasson az ENSZ-ről. Harcolt a feketék jogaiért, a Fekete Párducok oldalán. Majd – amint ez köztudott – az amerikai indiánok szabadságjogait tűzte képzeletbeli zászlajára. Mindeközben a hatvanas években vásárolt egy szigetet Tahitin, Teti’aroát, amelyet megpróbált gazdaságilag önállóvá tenni – ám ez a vállalkozása is kudarcot vallott.

Nem tudták megvásárolni Marilyn Monroe-val

Az E dalra tanított anyám - Upor László nagyszerű fordításának, kitűnő lábjegyzeteinek, és az általa írt mini-életrajzokat tartalmazó kislexikonnak köszönhetően - élvezetes, „könnyű” olvasmány(nak tűnik). A memoár jelentős erénye a fekete-fehér kvázi-fotóalbum; a képek többsége Marlon Brando magángyűjteményéből származik. Hiányolok azonban egy korrekt filmográfiát. A hazai könyvkiadás az elmúlt években hozzászoktatott minket a nyomdahibákhoz, elütésekhez, ezekből igen kevés „rondítja” el a művet. Ugyanakkor, Brando csecsemőkori fotója alatt születési évszámként 1924. április 24. áll, majd néhány oldalra rá április 3. Utóbbi a helyes.

Marlon Brando életrajza azonban – a „könnyűség” ellenére - felettébb megtévesztő olvasmány. A Nagy Mesélő attitűdje megegyezik színészi magatartásával: ez a rejtőzködés, a kívülállás. Eleinte úgy tűnik, mintha bizalmasává tenné Robert Lindsey-t - s így minket is – valójában: ugyan, dehogy! Brando az igényes nyugat-európai magazinok stílusához igazodva cseveg, elmélkedik, pletykál, reflektál önmagára – míg az önkontroll folyamatos. Mindezt párhuzamba hozom azzal, amit az 1972-es Az utolsó tangó… kapcsán oszt meg velünk: „… a gyötrelem, amit átéltem a jelenetek forgatása közben, részben a legsajátabb fájdalmam volt. Ezek után eldöntöttem: mostantól úgy keresem meg a kenyeremet, hogy abba ne menjek ennyire tönkre lelkileg… egyszerűen technikával játszottam el a szerepeket.” Brando így oldotta meg az életéről valló legenda szerepét is. Memoárja illékony illúzió, néha – Csehovba kapaszkodva – úgy érezzük magunkat, hogy becsaptak minket, mint egy nagy beteget. Majd, ráunva a nyavalygásra, megemeljük kalapunkat az Utolsó Mohikán előtt: akiért rengetegen fizettek, sokszor vagyonokat – mégsem tudták megvásárolni.

(Marlon Brando: E dalra tanított anyám. Fordította: Upor László. Európa Kiadó. 553 oldal (Fekete-fehér fotókkal, kislexikonnal). 3950 forint)