Mielőtt idén év elején átvetted az NFI Filmlabor vezetését, 21 évig dolgoztál különböző francia és olasz filmlaborokban. Hogyan vezetett az utad külföldre?
Gyerekkoromból ered az utazási vágy és az analóg fotótechnikák iránti szerelem is. Édesapámmal kezdtem a fürdőszobában improvizált sötétkamrában filmeket előhívni, és már akkor nagyon megtetszett, hogy gyakorlatilag a semmiből, valamilyen misztikus módon, vegyszerek segítségével előtűnik egy fotó. Olyan volt, mint egy boszorkánykonyha. Nem véletlenül tanultam utána analóg fotózást, még a 2000-es évek elején. Teljesen véletlenül, fotósként csöppentem bele a filmgyártásba, amikor felkértek, hogy készítsek standfotókat Szőke András Tündérdomb című filmjének forgatásán. Nemcsak a film forgatásába pillanthattam bele, hanem az utómunkákba is: akkor jártam a Filmlaborban is, és teljesen elvarázsolt a hangulata. Aztán úgy döntöttem, hogy nyakamba veszem a világot, ahogy gyerekkoromban is terveztem. Egyértelmű volt, hogy az úti cél Olaszország, Anglia vagy Franciaország lesz, hiszen ezek az országok a filmgyártás legfontosabb európai központjai. 2002-ben érkeztem meg Párizsba, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy itt szakirányú diploma nélkül nem rúghatok labdába. Beiratkoztam hát a Paris-8 Egyetem filmszakára filmelméletet hallgatni.
Az elméletből hogyan következett a filmlabori munka?
Már a tanulmányaim évei alatt is több filmes területen aktívan dolgoztam. Az alapdiploma megszerzése után vált egyértelművé számomra, hogy a technikai rész áll hozzám legközelebb és filmes utómunkákkal szeretnék foglalkozni. Következő lépésként összeírtam egy 30 céges toplistát, és kiválasztottam azt közülük, ami a legjobbnak tűnt számomra, ez a francia Eclair Group volt. Mondhatni, hogy jókor voltam jó helyen, mert éppen akkor kerestek új munkaerőt, amikor elküldtem nekik a CV-met. Az analóg fotós tapasztalat volt a belépőkártyám. A mesterképzésen pedig már szakosodni kellett, gyakorlati irányokat választani, a szak nevét, amit választottam, talán úgy lehetne fordítani, hogy „filmörökség megőrzés”, ebbe sok minden belefért a forgalmazástól a restaurálásig. A mesterszak második félévét Olaszországban, Bolognában töltöttem, ahol az egyetem mellett felvettek az Immagine Ritrovata nevű filmlaborba.
Restaurálási munka a Filmlaborban / Fotó: NFI Filmlabor
Analóg utómunkával vagy filmrestaurálással kezdtél ott foglalkozni?
A restaurálás és az új filmek analóg utómunkája sok ponton hasonlít, így aki egy filmlaborban az egyikkel foglalkozik, az általában a másikkal is fog, és ez pontosan így történt az én esetemben is. Az Eclair Grouphoz több filmlabor tartozott, egy egészen kicsike is, a Neyrac Films, egyedül ott foglalkoztak régi filmek restaurálásával. Ebben a kicsi laborban tanultam meg, hogyan történik a filmek előkészítése, kopírozása, analóg fényelése, hívása. Itt tanultam meg, hogy miben különbözik a vágott negatív a dubnegatívtól, hogy mi is az a start, hogy hogyan csapózzuk össze a képet a hanggal, és még sorolhatnám. Ezután a legnagyobb labor, a Laboratoires Éclair munkatársaként új filmek utómunkáiban vettem részt. A filmek szkennelésével, negatív összeállítással, vagy filmszalagra való visszaírással is foglalkoztam, ezek a mozzanatok is egyszerre vannak jelen a filmrestaurálásban és az analóg utómunkában is. A 2000-es években dübörögtek a filmlaboratóriumok és a filmgyártás, és ennek köszönhetően ezeket a munkafolyamatokat még a régi nagyoktól sajátíthattam el. Nagy szerencsének tartom, hogy olyan szakmabeliektől tanulhattam meg a szakmát, akik nem csak kamaszkoruk óta dolgoztak ezen a területen, hanem esetleg már az édesapjuk vagy a nagyapjuk is ezzel foglalkozott. Ez egy egészen különleges ajándék volt.
Melyek voltak a legemlékezetesebb munkáid ebben az időben?
Filmrestaurálás szempontjából kiemelném a La cigarette című némafilmet, ez volt az első nitrófilm, amit a kezembe fogtam. Ezzel a filmmel egyből bele is dobtak a mély vízbe, mert egyetlen kópia maradt belőle fenn, és az is borzalmas állapotban volt. Olyan szinten bomlásnak indult, hogy bizonyos képkockák emiulziója teljesen elfolyt, úgyhogy rögtön meg is kellett tanuljam, hogy mit szabad vele csinálni és mit nem, mert ha esetleg rosszul fogod meg, akkor az egész emulzió az ujjaidon marad. Ez volt a film utolsó esélye a felújításra. Így mindjárt az elején szembesültem vele, hogy mi történhet a filmekkel, ha nem vigyázunk rájuk.
Az új filmek közül a 2010-es évek elejéről a Claude Francois nevű francia ikonikus popsztárról készült életrajzi filmet emelném ki. Ez egy két és fél órás játékfilm volt, a kamera negatívokat hónapokig szkenneltük, elképesztő mennyiségű filmet dolgoztunk fel. A vágás már akkor is digitálisan történt. Különleges élmény volt látni, hogy mit raktak belőle össze, hogy hogyan kerülnek bele a trükkök. A digitálisan vágott anyag után aztán már nem készült vágott analóg negatív. Ezzel egyébként manapság már rendszeresen szembesülünk, mert ha nincs összevágott analóg negatív, és újra szeretnénk szkennelni egy filmet 4K-ban vagy még annál is jobb felbontásban, mert a mai igényeknek az felel meg, akkor bizony újra neki kell kell állni az összes forgatott anyag egyenként történő beszkennelésének.
La Cigarette
A nitrófilmek kapcsán egy nagyszabású projektet vezettél Franciaországban. Erről mit lehet tudni?
Ez a projekt a francia Nemzetbiztonsági Filmarchívum teljes nitrófilm-állományának bedigitalizálását és analóg visszaírását foglalta magában. Körülbelül 4.500 tekercs nitrófilmet digitalizáltunk, aminek feltétele volt, hogy előtte kiválasszuk a legjobb anyagokat. Ehhez körülbelül 12.000 tekercset vizsgáltunk be. Négy évbe telt, és teljesen az alapoktól kellett felépíteni hozzá az egész munkafolyamatot. Így azt gondolom, hogy megvan a tapasztalatom ahhoz, hogy egy hasonlót alakítsak ki Magyarországon is az Archívummal.
Miért döntöttél úgy, hogy hazatelepülsz?
2022-ben keresett meg az NFI egy ajánlattal, és ezt nagyon érdekesnek tartottam, mivel pontosan abban az időszakban kezdtem el gondolkodni rajta, hogy milyen módon és hol tudnám hasznosítani azt a nagyon szerteágazó tudást, amit a digitális és az analóg területeken szereztem. A felkérés akkor az NFI Filmlabor és az NFI Filmarchívum szinergiájához kapcsolódott, tehát a hasonló területek optimalizálása, esetleges összevonása, fejlesztése volt az NFI célja. Úgy véltem, hogy ez pont egy olyan törekvés, amihez én valami pluszt tudok hozzátenni.
Az NFI kötelékében működik a Filmarchívum és a Filmlabor is. Mit jelent pontosan a szinergia a két egység között?
Leginkább a munkafolyamatok egységesítéséről van szó. Konkrét példa rá az analóg kellék előkészítők csapata. A laborban hagyományosan negatív vágónk van, aki elsősorban negatív vágással, negatív összeállítással foglalkozik és alapvetően új filmeken dolgozik. Az archívumban viszont egyértelműen archív filmekkel foglalkozunk, ezek egyébként nem mindig rossz állapotúak, de ez egy kicsit más munkakör. Annak idején Franciaországban összevontuk ezt a két dolgot, azt gondolom, hogy ennek rengeteg előnye van, ezáltal sokkal változatosabb is ez a munkakör, és ahelyett, hogy különválasztanánk az új filmeket és a régieket, gyakorlatilag ugyanazok az emberek foglalkoznak mindkettővel. A Labor-Archívum szinergiájának része az is, hogy egységesítsük azokat a munkametódusokat, módszereket, akár kifejezéseket is, amiket nem feltétlenül ugyanúgy használnak a munkatársaink, hiszen nem ugyanattól a személytől tanulták a szakmát.
Sovák Viktória / Fotó: NFI Filmlabor
Miben határoznád meg az NFI Filmlabor jelentőségét a magyar filmiparban?
Szakmailag mindenképpen a legnagyobb, legfontosabb filmlabor itthon, ami teljes körű analóg utómunka szolgáltatást, és az ehhez kapcsolódó digitális utómunkákat nyújtja, illetve filmrestaurálással és VFX-szel is foglalkozik. A magyar filmlabor eleve unikális abban, hogy hatvan éve létezik és folyamatosan működik. Európai szinten sem nagyon van már, hogy egy labor ennyi ideje, ugyanazon a helyen maradt meg, olyan munkatársakkal, akik gyakorlatilag itt nőttek fel. Azt gondolom, hogy ez az egyik legkomplexebb filmlabor nemzetközi szinten is.
Milyen technológiai kihívásoknak kell mostanában megfelelnie az NFI Filmlabornak?
A digitális technológia legnagyobb kihívása pontosan az, hogy folyamatosan változik. Folyamatosan képben kell lennünk, ami költséges fejlesztéseket igényel. Az analóg technológiát illetően pedig egy egészen más probléma áll fenn: itt nem nagyon változott az utóbbi negyven évben a technológia, viszont öregednek a gépek. Pontosan emiatt döntöttünk úgy, hogy lecseréljük a régi hívógépeket. Ezek ugyan még kiválóan működnek, rajtuk készült például a Szegény párák is. Viszont egyre nehezebbé, sőt, szinte lehetetlenné vált alkatrészeket beszerezni hozzájuk. Az új gépek sokkal kompaktabbak, kevesebb vegyszert használnak, tehát gazdaságilag és zöld szempontból is kifizetődő lesz ez a beruházás. A gépek jelenleg üzembe helyezés alatt vannak, teszteljük őket, és idén ősszel fogják átvenni a régi hívógépek szerepét. Csak hogy érzékelhető legyen a komplexitása, ez egy két éves projekt volt, Európán belül is egyedülálló beruházás.
Az archívummal való együttműködés keretében pedig egy digitalizálási és analóg visszaírási programot indítunk el, méghozzá azért, mert az évtizedek alatt kiderült, hogy a filmek megőrzésének a legjobb módja még mindig a filmszalagra való visszaírás. Az eredeti kópiákat mindig megőrizzük, akkor is, hogyha bedigitalizáltuk és restauráltuk a filmet. Igazából minden esetben az lenne a legjobb lépés, ha egy filmet a restaurálás után rögtön visszaírnánk filmszalagra, de ez a legtöbbször nem szokott megtörténni még külföldön sem, hiszen költséges. De mivel a digitális technológia folyamatos fejlesztést igényel, az a hordozó, amire kiírtál egy filmet, mondjuk tizenöt évvel ezelőtt, nem biztos, hogy 15 év múlva még életképes lesz. Ezeket folyamatosan migrálni kellene, folyamatosan költeni rá, miközben már tudjuk, hogy az analóg filmszalagnak körülbelül ötszáz évre becsülhető az élettartama, persze csak a megfelelő páratartalom és hőmérséklet között tárolva.
Az analóg filmszalagnak körülbelül 500 évre becsülhető az élettartama / Fotó: NFI Filmlabor
Hogyan zajlik a szaktudás átadása az analóg területen?
A szaktudás átadása óriási nagy kihívás, de büszkén mondhatom, hogy az NFI Filmlaborban gondoltunk erre, és folyamatosan foglalkozunk azzal, hogy azok a szakemberek, akik még az analóg világban nőttek fel, átadják a tudásukat a fiatalabb generációknak. Nagyon szeretnénk képzést is indítani, hogy legyen arra mód, hogy a fiatalok kipróbálják magukat ezekben a munkakörökben, de ez egyelőre itthon még nem áll rendelkezésre. Ebbe a szakmába betanulni ma Magyarországon csak élesben, gyakorlat közben lehet.
Mire kell felkészülnie annak, aki filmrestaurálással szeretne foglalkozni?
Az egyik legfontosabb tapasztalatom, hogy filmek digitalizálása vagy restaurálása közben nem tudsz csatornát váltani. És bizony időnként előfordul az, hogy olyan tartalmakkal dolgozunk, amik felkavaróak, gondolok itt például háborús dokumentumfelvételekre. Emiatt nem árt lelkileg felkészültnek lenni annak, aki ebben a szakmában szeretne dolgozni.
Mely magyar filmek felújítása várható a közeljövőben?
Erre azért nehéz válaszolni, mert most állítjuk össze a következő ötéves tervet az Archívummal. Ilyenkor több szempontot is figyelembe kell venni, egyrészt nyilván azok a filmek kerülnek előre a listán, amelyek a legfontosabbak valamilyen szempontból a magyar filmtörténet számára. Hamarosan nekiállunk, hogy ezeket egyenként átnézzük, felmérjük a fizikai állapotukat, és ebből fog kijönni a soron következő filmek szűkített listája. Ha egy film már láthatóan nagyon rossz állapotban van, akkor nem várunk tovább a restaurálásával, muszáj előre venni. És aztán az is eldönti a restaurálási projektek sorrendjét, hogy éppen minek van évfordulója, vagy hogy melyik filmfesztiválon fog szerepelni klasszikusként. És vannak olyan megkeresések külföldről, amikor bizony azon nyomban neki kell állnunk egy film restaurálásának.
A Werckmeister harmóniák felújítása / Fotó: NFI Filmlabor
Nagyjából milyen hosszú folyamat egy-egy film felújítása? Mi határozza meg, hogy mennyi munka lesz vele?
Ez minden esetben egy több hónapos folyamat. Szempont a film hossza, de minden technológiának megvan a nehezítése, például az animációs filmeknél előfordulnak az úgynevezett cellkoszok, amik a filmbe belekopírozott szennyeződések. Az a probléma velük, hogy fizikailag nem lehet őket letisztítani. A nitrófilmek meg gyakran vagy penészesek, vagy erősen szennyezettek. Legtöbbször egy pozitív kópia maradt fenn, ami karcos, hiszen gépekben pörgött, fizikailag is jobban megviselte az idő vasfoga, és mindenféle különböző szennyeződés ragadt rá. Tulajdonképpen, amikor már azt halljuk, hogy nitrófilm, akkor tudjuk, hogy az extrém nehéz kategóriába fog esni. Mi normál, nehéz és extrém nehéz kategóriába szoktuk sorolni a filmeket a fizikai állapotuk alapján, annak érdekében, hogy körülbelül meg tudjuk becsülni azt az időt, ami szükséges lesz a restaurálásra, és ez alapján tudjuk beosztani az éves rendelkezésre álló időt. Ezen kívül meg tudja nehezíteni a dolgunkat az is, ha egy kellék hiányos, és több forrásból kell összerakni (A kellék a pozitív és a negatív kópia együttesen - A szerk.).
Ősszel az NFI ismét megrendezi a Budapesti Klasszikus Film Maratont. Mi az, amit személy szerint kiemelnél a programból a Filmlaborban felújított alkotások közül?
Az idei BKFM egyik témája a 110 éves magyar animáció lesz. A magyar animációs szakma elképesztően sokoldalú és rengeteg, sokféle és érdekes produkció született itthon. Elképesztő az a minőség és mennyiség, amit ezekben az években, a magyar animáció fénykorában az ország produkált. Nagy szerelmese vagyok ezeknek, és örülök, hogy ilyen filmeken dolgozhatunk. Az animációk restaurálása egyébként különleges kihívásokat rejt, de erről inkább majd a BKFM-en mesélünk bővebben.
Mely külföldi fesztiválszereplésekre vagy legbüszkébb?
Párizsban idén volt egy Elek Judit retrospektív, nagyon jó volt látni, hogy a franciák mennyire szeretik a filmjeit. Velencében pedig idén két új film is szerepel, amelyeknek az analóg utómunkái a Filmlaborban zajlottak, a The Brutalist és a Maria. Ez is nagy büszkeség számunkra.
Borítókép: Sovák Viktória / Fotó: NFI
