Most viszont ő is beleesett a bármiféle egyéniséget nélkülöző szuperprodukciók csapdájába: A szürke ember főszereplője, Sierra Six a Drive-ből már ismert szűkszavú magányos hőssel rokonítható leginkább, de míg Refn filmjében a titokzatosság misztikummal és vagánysággal párosult, addig Gosling CIA-nak dolgozó ügynöke egy hanyagul felskiccelt igazságosztó, akinek a leglátványosabb tulajdonsága az üressége, illetve hogy szeret rágózni. És hogy miért pont Six a neve? „Mert a 007 már foglalt volt” – hangzik el a film egyik közepes poénja, ami A szürke ember koordináta-rendszerében a jobbak közé tartozik.
Ügyes húzás volt Chris Evanst, aki hosszú évekre összeforrt a feddhetetlenség és a tisztesség szimbólumával, Amerika Kapitánnyal, egy pszichopata tömeggyilkos szerepére felkérni. Kifejezetten élvezi, hogy gonoszkodhat és nagy grimaszokat vághat, és az elején tényleg társul hozzá egy szolid borzongató érzés, hogy pont ez a fickó kínoz szerencsétleneket. Idővel azonban kiszámíthatóvá válik a gátlástalan viselkedése, cinikus megjegyzései mindig akkor jönnek, amikor várjuk azokat, egyszóval nála is elmarad a valódi karakterépítés. A bajszát pedig nem vagyok hajlandó kommentálni, izgalmasabb karakterjegyek híján pont azért lett odarakva, hogy legalább arról lehessen beszélni.
Az utolsó pozitívum egy kimondottan vérpezsdítően induló akciójelenet, melyben Gosling egy padhoz bilincselve, két tűz közé szorulva próbál életben maradni Prága egyik központi terén. Feszültséggel teli, – és egy ideig legalábbis – átlátható, és jó ütemérzékkel kiteljesedő mészárlás, itt felcsillan a Russo testvérek hajdani tehetsége, ami miatt az Amerika Kapitány: A Tél Katonája sokáig magától értetődő választás volt a legjobb Marvel-film címére. Persze abban a rendezésükben is túlzásba esnek a végére, na de A szürke emberben már az első percekben sem érzik a mértéket, amikor Sierra Six színes lufikat kipukkasztva hadonászik és gyilkol a felbolydult újévi forgatag kellős közepén.
Nagy a baj, ha egy akciót akcióra halmozó produkcióból mindössze egy vérengzést lehet dicsérően kiemelni, a többi pedig inkább hat elnyújtott és feleslegesen nagyra dagasztott csetepaténak. Russóék látványosan kudarcot vallanak abban, amiben a Mad Max: A harag útja rendezője, George Miller jeleskedik: nála a szüntelen akciózás egyben történetmesélés, világteremtés és a karakterek elmélyítése is, itt viszont az összes akrobatikus mozdulat és robbanás kizárólag önmagáért van, ezért hamar önismétlővé és hatástalanná válik.
Arról nem is beszélve, hogy A szürke ember akciójelenetei a kreativitásnak és stílusérzéknek is híján vannak, elég csak mellérakni a sok közelharc és a sztoikus főszereplő miatt sok hasonlóságot mutató John Wicket, amely hangulatteremtésben simán lekörözi. Pedig pénz lett volna rá, a Netflix történetének legnagyobb költségvetését tapsolta el a testvérpár.
Tanulságos az a jelenet, amikor Ryan Gosling és Ana de Armas először folytat le olyan párbeszédet, amiben van némi cserfesség és váratlanság. Azon kapnak össze, hogy a harc hevében egyikük a tárja nélkül dobott oda egy fegyvert a másiknak. Végre, pár pillanatra életre kelnek a karakterek, csak éppen ez a film háromnegyedénél történik. Túl későn, és ez messze kevés ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy a menekülésük közben bármilyen emberi kapcsolat kialakul köztük.
Senkit ne tévesszen meg a James Bond-filmeket utánzó, de itt inkább kényszeres pótcselekvésnek tűnő, gyakori ország- és kontinensváltás vagy a vörös füstfelhőben lefolytatott verekedés, valójában nincsenek színei és nincsen megfogható hangulata ennek a filmnek, az igazság az, hogy szürke emberek hadonásznak a nagy szürkeségben, és ezt még a gigantikus büdzsé sem tudja elfedni.
A történetről direkt nem ejtettem egy szót sem eddig, vannak a jó és a rossz CIA-sok, van egy adathordozó, amit dekódolni kell, és van egy kislány, akit meg kell menteni. És ennyi. Ehhez képest Tom Clancy CIA-regényeinek még a rosszabbul sikerült feldolgozásai is komoly geopolitikai értekezések, a Vadászat a Vörös Októberre pedig már tényleg egy másik univerzum.
És még nagyobb a baj, ha azt is hozzátesszük, hogy hiába a kedvezőtlen kritikai fogadtatás, a Netflix máris bejelentette, egy előzményfilmen és egy folytatáson is dolgoznak a Russo testvérekkel. A céget persze elsősorban a nézőszám érdekli, és az kiszámíthatóan alakul, A szürke ember a megjelenése utáni napokban magasan a legnézettebb film volt a streaming-szolgáltató kínálatában.
A már sokszor kárhoztatott algoritmus termeli tovább a szürke filmeket, és mi annyit tehetünk, hogy próbáljuk magunkat a következő szabályhoz tartani: minél inkább reklámozza a Netflix a saját produkcióját, tartsunk annál nagyobb távolságot tőle. (A szintén júliusi premier Meggyőző érvek is ezt támasztja alá.) És persze reménykedjünk, hogy az ennél sokkal jobb filmekre érdemes Armasnak, Evansnak és Goslingnak marad ideje olyan munkákra is, melyekben nem csak az arcukra és a hírnevükre van szükség, de a tehetségükre is.
