A fiatal független filmesekből összeálló zsűri (Kis Hajni, Szimler Bálint, Walters Lili, Paczolay Zsófia, Lehr Juhász Péter) igyekezett szakmai és nézői szempontokat is figyelembe venni, amikor kiválasztották a hat legjobb alkotást. Kifejezetten izgalmas, hogy ezek milyen sok ponton érintkeznek egymással: még a legkülönbözőbb kisfilmek között is felfedezhetőek átfedések és kapcsolódások.
A zsűri szerint a válogatásból kirajzolódik egyfajta „kollektív térkép”, ami jól tükrözi, mi is foglalkoztatja a jövő filmeseit. A rendezők közel engedtek minket lelki világukhoz; bevállalós őszinteséggel tárulkoztak fel gyermekkorukról, félelmeikről, intim hangulatú önmegértési próbálkozásaiknak lehettünk a szemtanúi.
A Best Of válogatás rendezői / fotó: Kristóf Balázs
A főszervezők, Tóth Anna Júlia és Kristóf Álmos, nyolc hónapon át dolgoztak a Szemle megvalósításán; mindkettejüknek nagy álma volt egy mozgóképes fesztivál létrehozása. Az ötlet Tóth Anna Júliában született meg egy éve, amikor rendezvényszervezés órán feladatként megszervezett egy zártkörű egyetemi filmvetítést.
„A tavaly tavaszi vetítés után megrohamoztak a hallgatók, hogy ez nagyon jó volt, és csinálhatnánk egy többeket megszólító, nagyobb volumenű eseményt. Korábban csak a mozgóképes osztálynak volt lehetősége bemutatni a munkáit, a szemlét ezzel szemben olyannak álmodtuk meg, amely nyitott a szabadbölcsész filmesek és a filmtudomány mesterszakos hallgatók számára is” – mondta el a Filmhunak.
„Azt kell elérni, hogy ezek az emberek, akik filmeket csinálnak, - ha eddig nem tették - most beszélgessenek egymással” – fogalmazott meg Kristóf Álmos egy másik célkitűzést. A szervezők közösségi élményben gondolkodtak, ahol az alkotók jobban megismerhetik egymást, de abban is reménykedtek, hogy a fesztivál révén több nézőhöz, szakmabelihez és fiatal filmeshez jutnak el az ELTE-s rövidfilmek.
Tóth Anna Júlia és Kristóf Álmos / fotó: Kristóf Balázs
„A filmkészítés anyagi forrásai nagyon szűkösek ma a pályakezdők számára, muszáj alternatívákat, hasonló helyzetben lévőket találni. Azt reméljük, hogy jövőre bemutathatunk olyan filmeket, amelyek az idei szemlén induló barátságokból, beszélgetésekből merítettek erőt, segítséget vagy akár stábtagokat” – tekintett a jövőbe Kristóf.
A szemle kísérőprogramjai is a közösségépítést szolgálták. Vajda Fruzsina és Hurtik Nóra szervezésében a nulladik napon létrejött egy hallgatói fórum, ahol diákok tettek fejlesztési javaslatokat a filmes képzéssel kapcsolatban, majd a két hallgató instruálta a csütörtöki állásbörzét is, ahol a filmes szakma különböző képviselői beszéltek tapasztalataikról.
Az eseményre összesen százöt filmet neveztek, kétszer annyit, amennyire a szervezők számítottak. A tizenöt órányi anyagban kisjátékfilm, dokumentumfilm és kísérleti film is szerepelt, a sokszínűség jegyében mindegyik műfaj megjelent a hatvanhat alkotásban, amelyet két nap alatt, egytől-egyig teltházas vetítésen mutattak be a szemlén. „Az Itt és Most Közösségi térben annyira sokan voltak, hogy a plusz székek és a lépcső sem volt elég: többen a gépész laptopjáról nézték a filmeket” – magyarázta Tóth Anna Júlia, miért tartja sikeresnek a rendezvényt.
A fürdés (r.: Nagy Dániel)
A vetítés Nagy Dániel Hazai Attila azonos című novellájának adaptációjával indult. A kisfilm egy egymástól elidegenedő baráti társaság életébe kínál betekintést egy vidéken töltött tikkasztó nyári délutánon. MIndannyiunk számára ismerős a szituáció, amikor már nincs meg a közös hang, és minden cselekedettel egyre nő a távolság – ebben az esetben négy ember között. Ezt az élményt a forgatókönyv és az amatőr színészek együttese autentikusan viszi filmre: az ernyedt szóváltások és a kényelmetlenül hosszú csendek pontosan időzítve váltogatják egymást, amit időnként komikusnak hangzó “világmegváltó” kapitalizmuskritikus félmondatok egészítenek ki.
A statikus, precízen megkomponált beállítások és a roncsolt, kézikamerás analóg felvételek közötti ellentétpár kreatívan adja át, hogy a főszereplő fiú sosincs igazán jelen a többiek valóságában. De a film természeti képekben gazdag, napszítta képi világában is megjelenik a nihil, ami meghatározza a szétágazó útjaikat kereső fiatalok lelki állapotát. A fürdés a kifakult színeivel mintha egy, a széthullás előtti utolsó pillanatban kimerevített kép lenne. A barátság egyszerre tart még és múlt már el. És mire lejutunk a tópartra, láthatjuk, itt az idő magunk mögött hagyni az önfeledt gyerekkort.
Szilánkok (r.: Kapás Tibor Albert)
Az Utcából Lakásba Egyesület szociális munkásának egy napját követi végig Kapás Tibor Albert dokumentumfilmje. Viki fáradhatatlan munkáján keresztül a rendező epizódokat villant fel Budapest perifériáján élő emberek élettörténetéből. Túljutottak már a legnagyobb krízisen, hiszen az egyesület segítségével lakásra találtak, de jellemzően munkahely nélkül a nincstelenség, kapcsolatok híján pedig a teljes elhagyatottság küszöbén egyensúlyoznak. Viki azzal visz biztonságot az otthonokba, hogy bármikor elérhető, segít beköltözni, majd menedzselni a mindennapokat. A kamera követi őt a szegénység útvesztőjébe, rámutatva arra, hogy a szociális munkások jelenléte pótolhatatlan a társadalmi segítségnyújtásban, Viki határozottsága, kitartása, türelme és kedvessége pedig példaértékű a pesszimizmusra okot adó világunkban.
Zsigereim (r.: Fárizs Mihály)
.jpeg)
A válogatás leginkább formabontó filmje a Zsigereim volt. A vászon bal oldalán, mint egy kis lény, figyel, mozog, pislog, rebegtet, mered a szem, ami mindannyiunk kamerája az életre. Ez a képileg is megjelenített hiperszubjektív nézőpont egy fiatal srácé, Kamené, aki az élet körforgására és összefüggéseire lesz figyelmes. Fárizs Mihály buddhista tanításnak is beillő lélekvándorlás-megfigyelésen vezet végig minket Kamennel, felfedezi a csigák barázdált bőrében az emberit, az emberi vágyakban és életben pedig az állatias ösztönöket, valami egészen ősit, a zsigereinkben hordozott múltat. A misztikus úton Kamen testi és lelki síkon is megjelenő romantikával, idegesítő családdal, szabadsággal, bezártsággal, gyönyörű öregséggel és elmúlással találkozik. A megfigyelő örök külsősége kerül szembe az élet fizikai érzetével, amelyet Fárizs szinte tapinthatóvá tesz a csigákról és testekről készült szuperközeli felvételekkel és a természet kihangosított, zavarba ejtő zörejeivel.
Apával nem szoktunk ilyenekről beszélgetni (r.: Szabó Dávid András)
Az eredetileg ¼ film, ¼ család munkacímmel indult kisfilm is a mélyen személyes alkotások sorát bővítette. Szabó Dávid András kísérletező hangú dokumentumfilmje a szülei kapcsolatát, és ezen keresztül hozzájuk való viszonyát próbálja megérteni. A történet egy édesanyjával folytatott telefonbeszélgetésre fűződik fel, amit eleinte családi archív anyagokkal, majd frissen felvett, dokumentarista felvételekkel társít a rendező. Ebből kirajzolódik egy házasság és egy család, ami az apát egész életében visszatartotta művészi kiteljesedésétől.
Szabó a percepció és a valóság ütköztetésével játszik, bemutatva egy összetett kapcsolatot két tökéletlen ember között. Az anya önhibáztató narrációjában formálódó magasztos apa-figurát a rendező óvatosan rombolja le, ahogyan egy kívülálló objektivitásával mutatja be nekünk édesapja esendő, hétköznapibb oldalát. Annak ellenére, hogy a film egy intim tanulmány a rendező családjáról, a történet ugyanúgy rezonál másokkal is a komplex kapcsolati dinamikák vagy az érzelmileg eltávolodott szülő megértésének vágya mentén.
Kamra (r.: Perecz Sára)
Ki gondolná, hogy az emberi összetettségnek, az éveken át érlelődő gyermekkori tapasztalatoknak és az átláthatatlanul kavargó érzelmeknek az erdélyi savanyúság, a muratura fantasztikus megtestesítője lehet? Perecz Sára kisjátékfilmje napjaink olyan divatos témáit járja körbe, mint a szülőktől átvett minták vagy a transzgenerációs traumák. A történet alapjául a rendező saját naplótöredékei szolgáltak. Egy egyszerű élethelyzetet láthatunk: egy fiatal nő részegen érkezik haza éjszaka, és barátja ezt nem nézi jó szemmel, pláne, mivel másnap jönnek a férfi szülei vendégségbe hozzájuk.
Ez az átlagosnak tűnő helyzet valójában komoly problémákat rejt magában. A tizenkét perces filmbe erőlködés nélkül sikerül belesűríteni a főszereplő szüleinek kapcsolatát, annak kivetülését gyerekük párválasztására, az apa zugivását és a lány saját alkoholproblémáit is. Ez eleve szép teljesítmény, de az teszi igazán bravúrossá, hogy ez a dialógus helyett szinte teljes mértékben a Gellért Dóra finom színészi játékán és a film látványos képi megoldásain keresztül valósul meg. A menedékként szolgáló kamravilág szürreális színei és a felismerhetetlenül közeli felvételek együtt izgalmas formai kísérletként képezik le a nőben zajló lelki folyamatokat; ezt a tudatalatti ábrázolásának hagyományosabb filmes eszközei, bevillanó emlékképek és asszociációk támogatják meg. A kisfilmet június elején a Friss Húson lehet legközelebb megnézni.
Háztűznéző (r.: Ress Abigél)
Ress Abigél szintén önéletrajzi alkotásában saját létezésének miértjére kereste a választ egyáltalán nem konvencionális családjában. Kamerával a kézben vállaltan résztvevő és szereplő a filmben, a kamera mögül konfrontál, provokál, hajthatatlanul benne marad a határhelyzetekben, például amikor szülei azzal szembesítik, egyáltalán nem akarták, hogy a világra jöjjön, vagy amikor indiai muszlim barátjáról már nem csak beszél, hanem tényleg el is viszi háztűznézőbe.
A film fantasztikus humorforrása Ress őszinte jelenléte, amely nem vádaskodó, nem szentimentális, egyszerre érett felnőtt közvetlenséggel és gyermeki (ál)naivitással kérdezi és mutatja a családot, akikre nem haragszik. A saját sebeiket nyaldosó felnőttek között üdítően együttérző és kíváncsi Ress kamerája: kérdései őszinték, jelenléte felszabadító. A kérdezettek - anya, nagymama és apa - sértettségből fakadó véleménye a férfi-női szerepekről fájdalmas vallomás, amely lehetne a magyar valóság tragédiája, de Ress dokumentumfilmje túlmutat a puszta helyzetismertetésen. A film teremti meg az apropót a találkozásra, ahol bár kutya-macska módon, konfliktusokkal és ha csak erre az egy alkalomra is, de egy családban vannak a szereplők. Ress Abigél filmjében a filmezés megnevettet, közösséget teremt, feloldoz, összebékít - ezzel az üzenettel a mesterszakos hallgató dokumentumfilmje az ELTE Szemle méltó zárása volt.
fotó: Kristóf Balázs
Az első ELTE Szemle hatalmas sikert aratott, és nem csak a diákok körében. A teltházas blokkok közötti szünetekben is ugyanolyan jó hangulat uralkodott, a jelenlévők szörp, kávé vagy éppen fröccs társaságában ismerkedtek, kapcsolódtak, és beszélték ki a frissen látottakat. A péntek esti vetítés a Puskin nagytermében méltó megkoronázása volt az előző két napnak. Az esemény közösségformáló ereje abban is megmutatkozott, hogy a diplomafilmek támogatására szervezett gyűjtés doboza aznap este telt meg a legtöbb pénzadománnyal.
És hogy várható-e folytatás? Kristóf Álmos határozottan rávágta, hogy igen. A szervezők jövőre is szeretnék megismételni a szemlét, sőt, hosszabb távú céljaik között szerepel egy olyan fesztivál is, amely több egyetem és filmes képzés diákjainak ad lehetőséget a bemutatkozásra.
A beszámoló egyik szerzője, Toperczer Hanna maga is filmszakos az ELTE BTK-n, a szemle szervezésében viszont nem vett részt.
címlapkép: Kamra
