Függőleges tárgyak rekonstrukciója (1976). Hatvan perces kísérleti film. Ugrópontja ennek is létező - kiagyalt műfaji konvenció. Egy Verne Gyula-i tudományos "hős", akiről alig maradtak fenn személyes dokumentumok, annál bővebb a "hagyatéka", amely topográfiánkat 11-es számrendszerű függélyesekben óhajtotta volna "modellálni". P.G. mint egy "rekonstrukciós intézet" utód-munkatársa vállalja, hogy a töredék maradványokból helyre állítsa, értelmezze, modellálja az eredeti koncepciót. Szikáran fényképez távírópóznákat, betonoszlopokat, rögbikapukat, kerítéseket, 1-től 11-ig növekvő számrendszerben. Hamar érzékelhető, hogy a makacs "landscape" az istennek se akar a tizenegyhez igazodni. A rekonstrukció lektorai „újabb információkra” hivatkozva el is utasítják a modellt. Újból és újból nekiveselkednek. Felrúgják a tizenegyes számrendszert. Különféle zenék ritmusaival dinamizálják a látványrendet. Mindaz, ami mereven szabályozottnak tűnt: be-bemozdul. Állatok, emberek, felhők, lebbenő tárgyak, amelyeket korábban kizártak a térbeli kompozíciókból, most helyüket követelik. A zene sem "óhajt" kimaradni a sorból, egyre dinamikusabban követeli magának az előbbséget a képi mozzanatok "rovására". Így a leírás montázzsá vadul.

Greenaway alkotómódszerében az a nagyszerű (és tanulságos), hogy alapvető motívum készletéhez semmit sem enged "kívülről" hozzárendelni. Abból gazdálkodik, ami "adott". Furfangosan, szarkasztikusan, célirányosan. Már itt megszületik krédója saját, különbejáratú világszínházáról, későbbi morbidan, hetvenkedve előadott nagyjátékfilmjeiről: "szinte minden megengedhető, ha a formai keretek adottak - képben, szövegben, zenében". Hat évnyi víz folyt le a Themzén, amíg összejött A rajzoló szerződése című első nagyjátékfilmje. A tobzódó barokkos látományt jó húsz esztendei tanulmánymunka szerves fejleményének illik tekintenünk.