Ami a nagyjátékfilmjeiben fellelhető swifti morbiditást, dúskálást, a szerkezet látványos parallelizmusait s hirtelen zenei ötleteit illeti, az így vagy úgy megjelenik koraibb 'testflight' rövidfilmjeiben is. Nem is tudok másra gondolni, mint a hatvanas évektől a rendszerváltozásig karanténba zárt BBS ketrecein messze túlnövő "avantgárd ópuszaira", Huszáriktól Szirtes Andrásig, Tóth Jánostól Erdély Miklósig, Jeles Andrástól Tímár Péterig, Bódy Gáborig, és így tovább. Greenaway közéjük paszolt volna. Nálunk mindennek egycsapásra vége szakadt, nálunk mindenki "nagyjátékfilmes rendezővé" akart válni - önmaga meghaladásával vagy megtagadásával.
Greenaway kontinuus pasas. Vegyük például 1969-es keltezésű H mint ház című tanulmányfilmjét. Képi világa egyszerű, 'hangulatos' angol otthon, kert, tájék kivágatokból rakódik össze főszereplőként P.G. kislányával. Az ördögi részletek a narrációban, mint szótári elfajulásban rejtőznek: a "há - mint háztól" a homeopatiáig, hősiességig, homoszexualitásig - hával kezdődhető igék- hallani, halmozni, hárfázni, hódolni -, tárgyak, fogalmak, terminológiai ínyencségek, amelyek messze meghaladják egy gyerek "kultúráját", azonfelül bármelyikünkét. Víg kontraszt a családi idill és a lexikális téboly között.
Greeanaway kipróbálta transzformatív képességét ablakokban, telefonokban, vízben(!) Water Wrackets (1975). Ez utóbbinál kiinduló pontja a jó öreg bővizű Anglia + a kelta, a viking hőstörténetek. Tavakat, csermelyeket, patakokat, növényzettel benőtt mocsár-részleteket forgatott megfelelő hosszakban, sejtelmes vagy drámai vagy közhelyes fényviszonyok közepette. S kitalált, megírt hozzájuk egy nonszensz-sagát, fiktív nevekkel, ütközetekkel, kínzásokkal, sorsfordulatokkal, megszegett békekötésekkel, stb. Első szinten mindez a szokványos historiográfiai dokufilmek paródiája lenne. Csakhogy Greenaway attól hajmeresztő művész, hogy fikciójával képes átlelkesíteni, sőt, hitelesíteni "vízi matériáját": a blődli valamiféle ontológiává válik. Hiszünk benne.
Függőleges tárgyak rekonstrukciója (1976). Hatvan perces kísérleti film. Ugrópontja ennek is létező - kiagyalt műfaji konvenció. Egy Verne Gyula-i tudományos "hős", akiről alig maradtak fenn személyes dokumentumok, annál bővebb a "hagyatéka", amely topográfiánkat 11-es számrendszerű függélyesekben óhajtotta volna "modellálni". P.G. mint egy "rekonstrukciós intézet" utód-munkatársa vállalja, hogy a töredék maradványokból helyre állítsa, értelmezze, modellálja az eredeti koncepciót. Szikáran fényképez távírópóznákat, betonoszlopokat, rögbikapukat, kerítéseket, 1-től 11-ig növekvő számrendszerben. Hamar érzékelhető, hogy a makacs "landscape" az istennek se akar a tizenegyhez igazodni. A rekonstrukció lektorai „újabb információkra” hivatkozva el is utasítják a modellt. Újból és újból nekiveselkednek. Felrúgják a tizenegyes számrendszert. Különféle zenék ritmusaival dinamizálják a látványrendet. Mindaz, ami mereven szabályozottnak tűnt: be-bemozdul. Állatok, emberek, felhők, lebbenő tárgyak, amelyeket korábban kizártak a térbeli kompozíciókból, most helyüket követelik. A zene sem "óhajt" kimaradni a sorból, egyre dinamikusabban követeli magának az előbbséget a képi mozzanatok "rovására". Így a leírás montázzsá vadul.
Greenaway alkotómódszerében az a nagyszerű (és tanulságos), hogy alapvető motívum készletéhez semmit sem enged "kívülről" hozzárendelni. Abból gazdálkodik, ami "adott". Furfangosan, szarkasztikusan, célirányosan. Már itt megszületik krédója saját, különbejáratú világszínházáról, későbbi morbidan, hetvenkedve előadott nagyjátékfilmjeiről: "szinte minden megengedhető, ha a formai keretek adottak - képben, szövegben, zenében". Hat évnyi víz folyt le a Themzén, amíg összejött A rajzoló szerződése című első nagyjátékfilmje. A tobzódó barokkos látományt jó húsz esztendei tanulmánymunka szerves fejleményének illik tekintenünk.
