Mikor tavaly májusban egy forgatási napon a film formátumáról kérdeztük, a rendező kijelentette, nem dokumentumfilmet, hanem „pólósfilmet” készít, azaz rendes moziélményt akar adni a nézőknek. A végeredmény ehhez képest mégiscsak a dokumentumfilmek közé sorolható, még hozzá a szokványosabb fajtájához: a csapattagokkal készült beszélő fejes interjúkat csak a meccsek felvételei, híradó részletek és újságkivágások színesítik. Az események kronológiai sorrendben követik egymást, nincs ugrálás az időben, sem más, kortárs sportfilmekből ismert dramatizáló eszköz, de váratlan módon elmaradt még a történet teljes körű lezárása is – az egyik pillanatban aranyat nyerünk Pekingben, a következőben vége a filmnek. Persze, ennek biztos van, aki örül, hiszen A nemzet aranyai így is épp elég hosszú.
A 129 perces játékidő riasztóan hangzik, de Zákonyi elmondása szerint így is hatalmas feladat volt a vágóké, hiszen több száz órányi nyersanyagot kellett úgy rövidíteniük, hogy a történet közben koherens és élvezhető maradjon. Ez alapvetően sikerült, a film hossza ellenére végig izgalmas tud maradni és sportrajongóként magával ragadó élmény így, tulajdonképpen szakértői kommentárral végignézni a legfontosabb meccsek kulcsjeleneteit.
Jól mutatja a vállalkozás támogatottságát, hogy szinte az összes régi játékos és stábtag felszólal a hírességnek számító Kásás Tamástól, Kiss Gergőtől és Madaras Norberttől kezdve a laikusok számára valószínűleg ismeretlen Gergely Istvánig, Székely Bulcsúig és Steinmetz Ádámig. A szövetségi kapitányként természetesen a visszaemlékezésben is komoly szerepet játszó Kemény Dénesen kívül felbukkan az ikonikus csapatorvos, Dr. Gábor Antal, és az 1972-ben játékosként olimpiai ezüstöt, később edzőként BL-t nyerő Kásás Zoltán is.
Az egyetlen hiányzót a 2020-ban elhunyt Benedek Tibor jelenti, de szerencsére őt is sokat látjuk archív felvételeken, illetve felesége, Benedek-Epres Panni is felbukkan az interjúalanyok között. A film sokat foglalkozik az ő alakjával és szerepével a válogatottban, fény derül rá, hogyan vált jó példával elöljáró sztárjátékosból csapatkapitánnyá, majd igazi vezérré. Csapattársai egy erős jelenetben az ő nevét skandálják, miután egy eltiltásnak köszönhetően nem lehetett velük a medencében az 1999-es firenzei EB-n, később ő tartja a kulcsfontosságú gyűlést az athéni olimpián. Az elején a csapat játszott Tiborért, a végén Tibor játszott a csapatért, hangzik el egy ízben.
Az interjúk alapján válik érzékelhetővé az évtized közepén végbement generációváltás is, hiszen míg a 2000-es Sydney-i olimpián komoly szerepet játszott a kapus Kósz Zoltán vagy az akkori csapatkapitány Varga Zsolt, lassan mindketten kiöregedtek a keretből, és a 2008-as pekingi sikerről már olyan fiatalabb játékosok beszéltek, mint Varga Dénes vagy Varga Dániel.
Kiváló ötlet volt megszólaltatni a külföldi riválisainkat is, például a nagy mumus szerb csapat kapitányát, Vladimir Vujasinović (aki teljesen tisztességesen elmagyarázza, miért törte el Molnár Tamás orrát), az amerikai klasszis Tony Azevedót, vagy az olasz sztáredzőt, Sandro Campagnát. Nem igazán van jelenleg más sportág, ahol a magyar játékosok nemzetközi szinten is ekkora sztárnak minősülnek a saját közegükben, és érdekes volt olyan őket dicsőítő hangokat is hallani, melyek nem vádolhatóak hazafias részrehajlással.
Érdemes kitérni az interjúkra, mert egyértelműen ezek viszik el a filmet. Legyen szó Biros Péter vagány egyéniségét kiemelő anekdotákról, Varga Zsolt buddhista hangulatú beszédeiről vagy Kemény Dénes és a csapat közti, sokáig titokban tartott törésekről, egyszerűen jó hallgatni a játékosok sztorizását.
Meghatóak voltak a két kapus, Kósz és Szécsi Zoltán múlt és jelenbeli dialógusai. Kósz egy ponton elismeri, hogy mindig is olyan laza és beszólogatós akart lenni, mint régi cseréje, Szécsi pedig felidézi, hogy a 2000-es győztes elődöntő után azt mondta a magát már a cserepadra képzelő Kósznak: „én megnyertem az érmet, te majd beszínezed.”
Hasonlóan szép pillanat Kiss Gergő és Varga Tamás konfliktusának feloldása. A 2002-es magyar bajnoki döntő utolsó perceiben egy tömegverekedés során Varga két helyen eltörte válogatott csapattársa arccsontját, amiért hosszú eltiltást kapott, Kiss pedig érthető módon sokáig neheztelt. A 2004-es olimpia előtt azonban Varga visszatérhetett a csapatba, és kibékülésük igazából metaforikusan, a játékon keresztül kerül bemutatásra, amikor a szerbek elleni legendás döntőben a center gólra váltja Kiss bejátszását.
Talán a legszórakoztatóbb az egészben mégis a szubkultúra nyelvi invenciója, a vízilabdás szleng; ahogy egy-egy szép megoldás újrajátszása után a csapattársak kommentálják a történteket, Vári Attila híres csavart gólja után például a kapus „Szemmel vert Ignác volt.”
A film narrációja ehhez képest sokszor túl patetikus, főleg, hogy a játékosok maguk a jelenből visszatekintve szinte sosem alkalmazzák ezt a hangnemet, a legszórakoztatóbb jelenségnek számító Kásás Tamás például minden második megszólalása ugratás. Hasonló a helyzet a zenével, a mérkőzések jelenetei vagy a stáblista alá kevert rockszámoknak nyilvánvalóan a hangulatfokozás a célja, de ennek pont az ellenkezőjét érik el. Fatboy Slim nélkül is teljesen átélhető a meccshangulat, még így visszajátszva, sokadszorra nézve is izzasztóan izgalmas tud lenni az athéni döntő.
Szintén indokolatlannak éreztem Hajdú B. István szerepeltetésének mértékét. Még ha a kommentátor alakja tényleg hozzá is nőtt a magyar sportsikerek emlékéhez, és sok szállóigét is köszönhetünk neki (“Sosem hittem volna, hogy 13 fürdőgatyás férfitól elsírom magam!”), az, hogy ennyiszer halljuk a hangját, olyan érzést kelt, mintha az őt foglalkoztató M4 gyártotta volna a filmet.
Illetve meg kell említeni, hogy a film készítői több rossz döntést hoztak a vizuális megoldásokkal kapcsolatban is. Ezek közül a legzavaróbb a szóban történő visszaemlékezések „eljátszása”. Például mikor Varga Zsolt arról mesél, a Sydney-i olimpián a döntő előtt a hotel tetején motivációs beszédet tartott játékostársainak, mi felülnézetből, sötétített lencsén keresztül láthatjuk, ahogy tizenhárom arcatlan figura – nyilvánvalóan nem Ausztráliában – babzsákokon körbeül egy magyar zászlót. Hasonló emlékeket háromszor-négyszer is látunk megelevenedni, miközben ezekben az esetekben sokkal hatásosabb lett volna a beszélőn hagyni a kamerát, és a néző fantáziájára bízni a leképezést.
Ezzel együtt A nemzet aranyai összességében emlékezetes, érzelmileg is felkavaró moziélményt nyújt. Szerencséje a filmnek, hogy nagyszerű sportemberek egész sora nyilatkozik benne, akik nem csupán önreflektív és intelligens módon összegzik a karrierjüket, de még a kiváló humorérzéküket is folyamatosan megvillantják, így most kivételesen a statikus és fantáziátlan beszélő fejes formátum is elég ahhoz, hogy pozitívan záruljon A nemzet aranyai mérlege.
A rajongóknak kellemes nosztalgiázás, a csapat életét felületesebben követőknek rengeteg érdekességgel szolgál, és még azok számára is lehet fontos mondanivalója, akik életükben nem láttak vízilabdameccset, vagy nem hallottak róla, hogy valaha olimpiát nyertünk.
A játékban számos újítást hozó aranycsapat kaphatott volna egy hozzájuk még inkább illő, dinamikusabb, formailag izgalmasabb megemlékezést is, de a legfontosabbat így is teljesíti A nemzet aranyai hasonlóan erős érzelmeket vált ki, mint a csapat sorsdöntő meccsei. Mostantól jobban érthetjük a csapat belső működését, egy kicsit közelebb kerülhetünk a győzelmi sorozat titkához.
A nemzet aranyai április 20-tól látható a mozikban.
