Kritikánk spoilert tartalmaz.
Lisbet (Renate Reinsve) és Mihai (Sebastian Stan) Romániából költözik a norvég fjordok idilli világába, hogy közelebb legyenek az asszony családjához. A festői tájban a párt barátságos helyi közösség, képeslapra kívánkozó skandináv faházak és egy új élet reménye várja. Mihai korábban elvesztette a szüleit, így szükségük van Lisbet rokonaira – ötgyerekes szülőkként rájuk fér a segítség.
Hét emberre vacsorát készíteni bonyolult feladat. Ez a mondat már a hirtelen kibontakozó események nyomán indult, rémálomszerű gyerekvédelmi per során hagyja el Lisbet száját, pedig tőle aztán semmi nem áll távolabb, mint a panaszkodás. Válaszul pedig nem kap mást, mint kétkedő pillantásokat: feljogosít a fáradtság és a túlterheltség, hogy szülőként egyszer is türelmetlen légy? A norvég társadalom szerint nem, ezért elítélik és zéró toleranciát hirdetnek az impulzív szülői magatartással, a fizikai bántalmazás legenyhébb formáival szemben is. Erről pedig a hazájába visszaköltöző Lisbet mintha soha nem hallott volna.
Mungiu egy intimnek látszó, valójában nagyjából kötelező ölelés pillanatával nyitja a család történetét. Norvég otthonuk konyhájában Lisbet öleli át nagyobb lányát, miközben a másik kezében kisbabáját tartja. Az elsőre békésnek látszó jelenetről azonban kiderül, hogy egy veszekedés utáni békülés záró momentuma. Egy olyan veszekedésé, amely garantáltan mindennapos a családok életében, az azonban már nagyon is kérdéses, hogyan zárják le őket. A szóban forgó család bocsánatkérő ölelésre kötelezi az engedetlen gyermeket.
Lisbet és Mihai konzervatív és mélyen vallásos emberekként nagy szeretetben, tradicionális értékek szerint és meglehetősen szigorúan nevelik gyerekeiket, utóbbi az első naptól szemet szúr a progresszív gondolkodású helyi közösségben. A Fjord ugyanazt a képletet követi, mint a rendező korábbi filmjei, egy gyomorszorító helyzetre építi fel a nézőpontok egymással feleselő kánonját, ezúttal azonban nem a Romániában egymás mellett élő nemzetek kerülnek szembe, most kelet és nyugat, kultúrák vitája zajlik.
Lisbet norvég, de hiába inkább hazatérők mint bevándorlók, családjukat kimondatlanul is ellátja az utóbbi bélyeggel a helyi közösség. A valódi probléma azonban nem a másság, hanem a vallásos nézetek, amiket a gyerekek is bátran hangoztatnak az iskolában. Pedig itt a szexuális identitás felvállalása már kicsi kortól elfogadott, a vallási nézeteké viszont tilos. Erről a szülők szintén nem tudnak, így vétenek a közösségi norma ellen. És itt ragadja meg az alkalmat Mungiu, hogy a család és a helyi közösség egyszeri konfliktusából elvek polémiáját kerekítsen, filmje a családi és a tárgyalótermi dráma hatásos keverékévé alakul. A család szétszakítása a trauma, ami igazán beindítja a történet motorját: a gyerekek váratlan kiemelése a családból az, ami miatt a szülők majdnem elvesztik a józan ítélőképességüket, és ami után a néző is igazán elkezd állást foglalni és érzelmileg bevonódni a történetbe.
A film elején idilli fogadtatása várja Lisbetet és Mihait, jól előkészített szerep, feladat várja őket. Részben a helyi egyház támogatása révén az asszimilálódás látszólag gördülékeny lesz. Mihai túlképzett ugyan a munkához, amit rá bíznak, de készséggel átveszi a helyi iroda adminisztratív feladatait, Lisbet pedig ápolónőként részmunkaidőben elhunyt betegek testét teszi rendbe, mielőtt elszállítják őket a helyi idősek otthonából. Mindketten alázattal és elhivatottsággal fordulnak a rájuk bízott feladatra, gyerekeiket pedig tárt karokkal várja a helyi iskola barátságos igazgatója. A családias hangulatú intézmény menzáján helyben főzik a friss ételeket, Lisbet és Mihai gyerekei pedig engedelmesen csatlakoznak, hisz úgy nevelték őket, illetlenség ételt visszautasítani.
Ez pedig csak egy azok közül a hagyományok és elvek közül, amit követniük kell. Ami valóban aggasztja a nevelőket és tanárokat, az az, hogy a gyerekek – bár van lehetőségük barátságokat kötni és láthatóan vidámak, kiegyensúlyozottak –, YouTube-ozás helyett zongoráznak és kirakóznak, házibulik helyett pedig inkább közösen imádkoznak esténként. Ez persze még kevés lenne, de egy rejtélyes zúzódás és a gyerekek vallomása már elég ahhoz, hogy lépjenek is. A norvég hatóságok az ilyen eseteket legalább olyan szigorúan és könyörtelenül kezelik, mint amilyen következetes és ellentmondást nem tűrő Mihai és Lisbet otthon. Nincs figyelmeztetés és türelmi idő, a család nem kap még egy esélyt, a szakszolgálat munkatársa (Ingvild Lien kiváló ebben az erélyes szerepben) már indul is, hogy azonnal kiemeljék az összes gyereket, beleértve a még anyatejjel táplált kisbabát. Mungiu a film sajtókonferenciáján elárulta, hogy mindez egyáltalán nem fikció, majdnem tíz éve tervezte ezt a filmet, és több különböző, hasonló megtörtént esetet is megismert, mielőtt a forgatókönyvet megírta.
Renate Reinsve egy teljesen ismeretlen arcát mutatja meg ebben az áldozatkész szerepben, tökéletesen egyensúlyoz az összetört szülő, a férjének engedelmes feleség, és a helyi viszonyokat mégis jobban ismerő, cselekvő és önálló véleménnyel bíró családanya között. Lisbet és Mihai nem tűri a megaláztatást és azt, hogy gyerekeiket ilyen kegyetlenül szakítják el tőlük, de nem ugyanazokkal az eszközökkel szállnak szembe, és végső soron azt is bebizonyítják, hogy szülőkként jól tudnak csapatban dolgozni.
Mungiu egy igazán letisztult, szinte hibátlan filmet készített. Szemben legutóbbi filmjével, az R.M.N-nel, az összes színészi alakítás tökéletesen a helyén van, itt nincsenek oda nem illő, váratlan mozzanatok, a film végig a realitás talaján haladva világítja meg a szembenálló felek igazságait. Egy darabig úgy tűnik, hogy egy „mindenkinek igaza van” típusú drámát látunk, ám egy ponton a rendező azért finoman Lisbet és Mihai mellé áll, miközben a korrupt politikus és a túlbuzgó újságíró kelet-európai sztereotípiáival is kegyetlen humorérzékkel szembesít. A tárgyalóteremben a pár háta mögé helyezi a kamerát, velük kelt érzelmi azonosulást és empátiát, és a helyi közösség, hatóságok embereit pedig egyre többször kérlelhetetlennek, érzéketlennek láttatja.
Minden gyerek kicsi kincs, ez egy ideje már Magyarországon is egyre szélesebb körben tudott tény, ahogyan az is, hogy egy fél pofon sem fér bele, sőt, a nagynénik ragacsos puszija és az ölelés sem lehet kötelező. Mungiu valójában nem is erről, hanem az elmosódó határokról és az előítéletekről beszél, kistotálokra komponált tablóját Magyarországról nézve mi talán most mégis jobban értjük, mint a progresszív nyugatról érkező közönség.
