Az első számottevő feldolgozásra egészen 1984-ig kellett várni, amit Gémes József Daliás idők címen készített belőle. A szokatlan, festményanimációs stílusban készült alkotás technikai bravúrja ugyan rangos díjakat hozott, de nehéz befogadhatósága miatt mégsem sikerült a nagybetűs Toldi-filmként elhelyezkednia a köztudatban, inkább csak egy érdekes formanyelvi kísérletként maradt fent az emlékezetben. A 2010-es évek első felében Pálfi György tervezett a Toldiból nagyszabású élőszereplős adaptációt, melynek kútba ejtése a Vajna-éra egyik legnagyobb balfogása volt — legalábbis azok szerint, akiknek volt szerencséjük olvasni a forgatókönyvét.
Így jutottunk el a 2017-es Arany János emlékévig, amikor is egy minisztériumi pályázatnak köszönhetően ismét terítékre került a téma. A mű kétségtelenül értő kezekbe került, a pályázatot a méltán legendás Magyar népmesék és a Mesék Mátyás királyról előállítója, a Mikulás Ferenc által vezetett Kecskemétfilm Stúdió nyerte, a rendezésére pedig Jankovics Marcellt kérték fel. A Toldi az eredeti kiírásnak megfelelően tévésorozatként kezdte, rendezője viszont sajnos már nem élhette meg a tavaly őszi tévépremierjét.
Az időközben felmerült moziváltozat lebonyolítása így a társrendezőre, Csákovics Lajosra maradt, aki láthatólag pontosan követte Jankovics elképzeléseit, felismerhetők maradtak rajta a magyar animáció Sziszüphoszának kézjegyei. Lett végre egy jelentős, az eredeti műhöz méltó igényességgel elkészített, mégis könnyen fogyasztható Toldi-mozifilmünk, de ez egyben keserédes öröm is. Ugyan legalább még egyszer, utoljára a nagyvásznon láthatjuk Jankovics Marcell munkáját, viszont a kreatív döntések egy részét mégsem teljesen ő, hanem az előre kiszabott pályázati feltételek – például az, hogy az eredeti, teljes Arany-féle szövegből minél többnek szó szerint el kell benne hangoznia – diktálták benne, és ezek valószínűleg vissza is fogták attól, hogy igazán szabadjára engedhesse a fantáziáját.
A magyar animáció világában egyáltalán nem ismeretlen gyakorlat, hogy egy tévésorozat epizódjaiból utólag mozifilm-változat készül, akár még hagyománynak is nevezhetnénk, hiszen a tévében kezdte annak idején Vuk és a Vízipók-csodapók is, de az utóbbi években a Lengemesék és A kuflik is így jutottak el a mozitermekbe. A Toldi részei eredetileg a költemény tizenkét éneke alapján épültek fel, a film viszont szerencsére több annál, mintha ezeket szimplán összefűzték volna, nem érződik epizodikusnak, pont annyira bővítették ki, hogy szépen összeáll belőle a játékfilmes narratíva. A leghosszabban természetesen az ikonikus, nádi farkasokkal való harcjelenettel időzik el a film, de hasonlóan jól sikerült a bika megállítása és a cseh lovaggal való párharc is.
Bár a figuratervek jóval konvencionálisabbak, mint Jankovics klasszikus, a Sárga tengeralattjáró által ihletett János vitézében, vagy a végletekig stilizált Fehérlófiában, az élethű anatómiában, a középkori öltözékek kidolgozottságában, a lenyűgöző formájú és stílusú lovagi páncélokban mégiscsak tetten érhető a rendező történelmi, népi és mondai motívumok iránti érdeklődése, aprólékos szaktudása. A legsajátosabban magát a főszereplőt ábrázolja, Toldi egy nagydarab, bajszos parasztlegény helyett egy vékony, szőke kamaszfiúként jelenik meg. Emberfeletti erejének fitogtatásakor viszont átváltozik, megizmosodik, hajkoronája lángcsóvaként kezd ragyogni – bár az én korosztályomnak erről elsőre biztos a szuper csillagharcos-módba kapcsoló Songoku fog beugrani, a „Naphérosz” motívuma valójában átnyúlik Jankovics egész életművén, és a legkarakteresebben itt jelenik meg a Fehérlófia óta.
Ha nem ismerném a projekt előtörténetét, nem is gyanakodtam volna arra, hogy eredetileg képernyőre tervezték. A remek kompozíciók, aprólékos hátterek és részletes figuraanimáció a magyar animáció aranykorát idézi, a látvány így tökéletesen helyt áll a nagyobb formátumban is. Jankovicsék homlokegyenest szembe mennek a Daliás idők festményfilm-jellegéből adódó statikusságával, filmjük egyfolytában mozgásban van, szereplői a szó szoros értelemben vett rajzfilmfigurák, szándékosan eltúlzott karakterjegyekkel és mimikával, sőt még alakot is váltanak, ha egy-egy hasonlat úgy kívánja. Ez leginkább az alattomos Györgyre jellemző, aki néha rókaként jelenik meg, hajszálai ördög-szarvakat formáznak, miközben rengeteget tombol és hisztériázik, amikor a dolgok nem a terv szerint sikerülnek.
A látottakat egy az egyben követi Arany költeménye, amit a szellem formában megjelenő író saját maga szaval el. Jankovics és csapata vitán felül képes rá, hogy a költeményt lenyűgöző képi formába öntse, viszont a narráció teljesen rátelepszik a képi mesélésre, a több mint száz perc végére pedig alaposan elfárasztja az embert. Sajnos nagyon ritkán fordul elő, hogy a mesélő végre elhallgat és egy-egy momentumot csak képi formában látunk, és nem magyaráznak el nekünk szó szerint.
Az egész játékidő alatt egyedül a mesélő, Széles Tamás szólal meg, így ő adja az összes karakter hangját is. De amíg mondjuk annak idején a Magyar népmesékben tökéletesen működött, hogy Szabó Gyula nemcsak mesélő, hanem a legkisebb parasztfiú, a vasorrú bába és a királylány is egyben, addig itt sokkal kizökkentőbben hat, hogy még a női karaktereknek (tehát annak a kettőnek, Toldi anyjának és a temetőben gyászoló asszonynak) is ugyancsak ő a hangja.
Széles természetesen megpróbál a tőle telhető legjobb módon játszani a karakterekkel, de az egyetlen, akinél teljesen sikerül elváltoztatnia a hangját, az Toldiék idős szolgája – de legalább olyannyira, hogy egy darabig már szinte megörültem, hogy az alkotók mégis engedélyeztek valakinek egy vendégszereplést. A kevesebb versfelolvasás mellett sokat hozzátett volna a filmszerű élményhez, ha Széles az Ember tragédiájához hasonlóan csak egy karakternek adja a hangját, esetleg megmarad Arany hangjának, vagy mondjuk Toldi Györgynek, akihez szintén jobban passzolt, mint magához a főszereplőhöz.
Arany János Jedi-szelleme viszont legalább nem csak egy helyben lebeg, hanem amennyire a légnemű formája engedi, interakcióba lép a világgal, lelkiismeretként magyaráz Toldinak, malomkővé vagy éppen felhővé alakul át. Remek ötlet az is, hogy a különböző álom- és fantáziajelenetek egy középkori kódex perspektívát nélkülöző rajzai jelképezik, így elválasztva őket a tényleges cselekménytől.
Nehezen eldönthető, hogy pontosan melyik korosztály lebegett az alkotók szeme előtt a film elkészítésénél – míg az Arany-szöveg folytonos jelenléte oktatói szándékról tanúskodik, amivel viszont a 15 másodperces TikTok-videókon szocializálódott kamaszokat nehéz lesz megfogni. Egyes képi poénok, mint György, és sokat szenvedő, cuki kiskutyájának bármelyik felbukkanása, inkább a kisebbeket szólítják meg, ugyanakkor a malomkővel összezúzott katona véres haláltusáját igencsak naturálisan mutatják be.
Az viszont biztos, hogy üdítő élmény ismét a mozikban látni egy régivágású rajzfilmet, ami a Pannónia Stúdió és a Kecskemétfilm jól ismert klasszikusainak stílusában készült. Kíváncsivá tesz, hogy milyen film születhetett volna Jankovics kezei alatt a Toldi-trilógia két további részéből, főleg, ha ezeket már teljesen a saját szájíze alapján készíhette volna el, de ezt már sajnos sosem tudjuk meg. A Toldi-t ugyan semmiképp sem nevezhetjük a mester életműve csúcspontjának, de így is méltó lezárása.
