Az egész ország osztályfőnökévé válik Antall József

A Blokád sok minden akar lenni egyszerre. Azzal, hogy a rendszerváltás máig ható eseményeire és ellentmondásaira irányítja a célkeresztjét, javítani akar a magyar filmművészet nagy hiányosságán, hiszen hiába történelmi jelentőségű időszak ez, az olyan említést érdemlő alkotások mellett is, mint a Moszkva tér vagy az Édes Emma, drága Böbe, nagyítóval kell keresni az erről szóló, jól sikerült hazai játékfilmeket. Ehhez kapcsolódva a formálódó, és emiatt igencsak sérülékeny magyar demokrácia első igazi próbatételének, a taxisblokádnak kíván a krónikája lenne. Ennek a drámai három napnak az elmesélésén keresztül von le messzire vezető politikai tanulságokat.

Mindenek előtt pedig életrajzi film Antall Józsefről: sziklaszilárd jellemű, a tisztesség pártján álló államférfinak ábrázolja őt, aki akár az élete árán is átvezeti a reá bízott országot a demokráciába. Nagy kár viszont, hogy úgy akarja bebiztosítani Antall helyét a magyar történelmi hősök panteonjában, hogy közben könyörtelenül besározza a rendszerváltás másik fontos alakját, Göncz Árpádot. Mindez azt a hamis logikát és politikai szekértábor-logikát tükrözi, hogy csak úgy lehet valakit felemelni és példaképként beállítani, hogy közben mást a víz alá nyomunk.

Ezzel a rendszerváltás komplex folyamatait, a formálódó és felbomló politikai szövetségeket egy népmesévé egyszerűsíti, amelyben a hős mellett szükségszerűen van egy gonosz is. Nyilvánvalóan sok dolgunk van még a közelmúltunkkal, és önmagában nézve dicséretes húzás, hogy a Blokád darázsfészekbe nyúlt, de a film hozzáállása nem mélyebb megértéshez, az események és a fontos szereplők józan és komplex megítéléséhez vezet, hanem további sárdobáláshoz.

Az Antall-Göncz konfliktus leegyszerűsített ábrázolása azért is problematikus, mert árnyékot vet a film egészére, és hiába követi hűen mondjuk a taxisblokád egyes eseményeit, élhet bennünk a gyanú, hogy máshol is önkényesen torzít. (Fikció és valóság szétszálazásához segítséget nyújt a Válasz Online cikke.)

A film azon alapállásával egyet lehet érteni, hogy érdemes azzal a szemüveggel végignézni a 20. magyar századi történelmen, melyik magyar politikus érdemes arra, hogy példaképként állítsuk a jövő generációi elé. Ismerve ezt az időszakot, ez egy rendkívül nehéz és nagy felelősséggel járó küldetés. Köbli Norbert forgatókönyve határozott állításokkal dolgozik Antall életútja felvázolásakor, egészen a fiatalkoráig visszanyúlva.

Ifj. Vidnyánszky Attila alakításában már pályakezdő osztályfőnökként megjelenik a későbbi miniszterelnök műveltsége, a jogszerűségbe vetett hite és a konzervatív világlátása. A film az osztályáért felelős, ’56-ban is a diákjait védő tanár alakjával előlegezi meg az egész országot vezető politikust. Utóbbiként Seress Zoltán meggyőző alakítást nyújt, képes emberi közelségbe hozni a sokszor egy képzeletbeli katedráról, tanár urasan fogalmazó, merev politikust.

Antall súlyos betegsége dacára sem mondott le, a róla megfestett kép erkölcsi tartására és küldetéstudatára koncentrál. A miniszterelnöksége kapcsán megfogalmazott politikai kritikákra alig tér ki a film, de így is vállalható az ábrázolása. A Blokád Antall Józsefe vádiratként is értelmezhető a későbbi miniszterelnökök ellen, hiszen azok híján vannak a felvonultatott kvalitásoknak. A film tanúsága szerint, a hatalom megtartásáért való hazudozás ellentétes volt a jellemével, valamint a jelenlegi gyászos helyzettel szemben, ő világosan és határozottan képviselte a magyar érdekeket, amikor a Szovjetunió elnökével, Gorbacsovval tárgyalt.

Éles stílusváltás történik, amikor Göncz (Gáspár Tibor) ábrázolására tér át a film. A tiszteletet nyílt ellenszenv váltja fel, a követhető karakterív felrajzolása helyett felszínesen csapong, tisztán megfogalmazott állítások helyett sokszor csak sugall és vádaskodik. Amíg Antall ’56-os szerepvállalása és az azt követő megtorlás részletesen és hősies tónusban van kibontva, addig a fiatal Göncz (Sütő András) a sötétségből lép elő, és annyit csinál, hogy legépeli Antall szövegét, és az a fontos életrajzi adat elfelejtődik, hogy életfogytig tartó börtönre ítélték.

A film első jelenetében a Moszkvába tartó Antall a történelem terén tudatlan stewardesst is képes a bűvkörébe vonni, míg az ezt irigykedve figyelő Göncztől csak egy kínos viccelődésre tellik. Moszkvában nagyjából ugyanez ismétlődik meg, amikor Gorbacsovot akarják megpuhítani. És a film előrehaladtával a karizmatikus államférfi és az ügyetlenkedő, könnyen manipulálható bohóc közötti minőségbeli különbség csak tovább nő.

Elvi szinten természetesen nem kifogásolható, ha egy valós személyeket felvonultató játékfilmből kiolvasható az alkotók szimpátiája. Sőt, álljanak ki nyugodtan a meggyőződésük mellett. Na de itt hiányzik a megértés vágya Göncz esetében, helyette egy népszerűséghajhász karikatúrává alacsonyítják, akit egy azonosítatlan farmerdzsekis férfi irányít a háttérből. Ez nagyjából az a kommentelői színvonal, hogy a rendszerváltás minden hibájáért – az amúgy joggal kritizálható – SZDSZ a felelős.

Mennyivel jobb film lehetett volna, egy igazi királydráma, ha ugyanannyi figyelmet tanúsítanak a két, egymással konkuráló politikus iránt, ha Antallé mellett Göncz múltja is kibomlik, a hatalomhoz való viszonyuk, barátságuk megromlása árnyaltabban van ábrázolva és ideológiai vitáik valós dilemmaként vannak feltüntetve. Szóval, ha a néző felnőttként van kezelve, és nem evidens az első pillanattól kezdve, kinek kell itt szurkolni.

A központi konfliktus elhibázott ábrázolása ellenére igazságtalanság lenne az Elkúrtukkal egy polcra helyezni a Blokádot, némi előrelépés azért érzékelhető a valós személyeket mozgató, magyar politikai thrillerek sajnálatosan kis számú mezőnyében. Amíg a tavalyi film merő unalom és politikailag motivált blődség, addig Tősér Ádám rendezése tisztességes iparosmunka, néha még feszültséget is képes generálni a blokád és a kormánytagok kétségbeesett tanácskozásainak filmre vitelekor. Ugyanakkor a bemutatott drámai helyzet, az ország közlekedésének blokkolása, az egymással farkasszemet néző taxisok és rendőrök, az átélést segítő, merészebb filmnyelv használatával jóval intenzívebb moziélmény kiváltására is alkalmas lett volna.

Köbli Norbert tapasztalt forgatókönyvként úgy ugrándozik múlt és jelen, és a különböző helyszínek között, és úgy vonultat fel nagyszámú szereplőgárdát – még Helmut Kohl is beköszön két telefonhívás erejéig –, hogy végig követhető marad a történet, de mivel sokat akar markolni, a rendszerváltás társadalmi vetületei és a taxisblokád is elnagyoltan jelennek meg. Ez a sietős jelleg abban is tetten érhető, hogy néha inkább elmondatja azt a karakterekkel, ami úgy lehetett volna hatásos, ha megmutatja.

 

Például Göncz telefonban állít fel magáról pszichológiai profilt, és mondja el, hogy apakomplexusa van, sőt, apaiszonya. Antall karakterén keresztül pedig többször átmegy száraz történelemórába a film, az így elmondott kontextus fontos a korszak megértéséhez, de ezt jóval elegánsabban is meg lehetett volna oldani. Köblinek két nagyjátékfilmje jött ki az idén, és A játszma minden szempontból felülmúlja legújabb vállalkozását.

A Blokádban talán az a legszomorúbb, hogy miközben Antall személyén keresztül hitet tesz a konzervatív értékrend mellett, egyúttal szembe is megy vele, hiszen sok esetben hiányzik belőle ennek az eszmerendszernek szerves részét képező tekintélytisztelet és az emberi méltóság fontossága, ami a politikai ellenfeleket is megilleti. Végső soron nemcsak Göncz Árpád, de Antall József is jobb filmet érdemelt volna, a hiány pedig továbbra is ott tátong a magyar filmben a rendszerváltás feldolgozásának részlegessége miatt.