Bár az egész estés animációs filmet a jövő év elején mutatják be, a Magyar Mozgókép Fesztiválon már láthattunk belőle egy tízperces részletet. Az indián teremtéstörténet után a bibliai teremtéstörténet Jankovics Marcell-féle feldolgozását, a Biblia-sorozatának egyetlen elkészült, Teremtés című epizódját vetítették. A Minden a rokonom című filmről a rendezővel és a film producerével, Temple Rékával beszélgettünk.
A Minden a rokonom vetítése a Magyar Mozgókép Fesztiválon
A filmedben hangsúlyos vizuális elem a teremtő kézmozdulat. Ez szép metaforája a rajzfilmnek, ahol szintén a semmiből jön létre egy világ a kézzel húzott vonalak nyomán. Gondolkodtál azon, hogy emiatt vonzanának a teremtéstörténetek?
Gauder Áron: Ha nem rajzolhatok, ha nem alkothatok, depressziós leszek. Gyerekkorom óta így van, nem feltétlenül a teremtéstörténetekhez kapcsolódik. Amin épp dolgozok, az a legfontosabb vonulat az életemben. Ez most pont egy teremtéstörténet. A filmben megpróbáltuk megjeleníteni azt, amit mondasz: először csak a papír van és sok kép fehér háttérrel, és egy-két szín, ami a kék vízhez kapcsolódik. Amikor az első csepp vér leesik, akkor jelenik meg a piros a falevelekben, mint az elmúlás jele. Párhuzamba állítottuk: a képi világ is úgy gazdagodik, ahogy a teremtés halad előre.
A képi világban az is feltűnt, hogy az arcok totemszerűek.
G.Á.: Az első vázlataim nagyon stilizáltak voltak, de ahhoz hogy meg lehessen mozgatni a figurát, muszáj kitalálni, hogy milyen, ha forog a térben, így kicsit közeledett a realisztikusabb látványhoz. Nagyon örülök, ha még látod benne ezt, mert szeretem az ilyen baltával faragott arcokat.
Ezen kívül volt még olyan vizuális megoldás, amely kifejezetten az indián motívumokból jön?
G.Á.: Igen, a bölény és a többi állat tervezésekor megnéztem az ő ábrázolásmódjukat, bár nagyon stilizálnak, ezért abból nehezebb építkezni. A filmben elsősorban az álmokban jön elő egy stilizáltabb világ, vagy amikor megjelenik Ádám és Éva a Teremtő öreg egy látomásában. Illetve az indiánok öltözékén és a díszítéseiken konkrét indián motívumok vannak.
Azért sok finomság, lágy mozdulat is van Minden a rokonomban.
G.Á.: Ez egy folyamat, amely során alakul a stílus. Ha vizuálisan elképzelek egy jelenetet, akkor azt egy az egyben le tudom rajzolni. Nem úgy kezdődik, hogy lapozgatok könyveket, és abból összeollózom, hanem én látok belül valamit. Hogy ez mennyire koherens, azt nem tudom. Sokszor nem tudatos döntések nyomán, hanem ösztönösen alakult ki a film stílusa.
Említetted a filmet követő beszélgetésben, hogy egy indián szakértőt is bevontatok. Ezek szerint ő a mondavilágért felelt, a vizualitásért kevésbé? Hogyan segítette a munkátokat?
G.Á.: Elolvasta a forgatókönyvet, és elmondta, hogy mi az, ami idegen az ő világuktól, néhány helyen a forgatókönyvhöz is javaslatokat fűzött. Tőle kérdeztem, hogy milyen törzsi motívumok legyenek, például olyan részletekben, hogy hogyan tartják a pipát imádkozás közben. A nagy részével azért tisztában voltam, de jobb volt ezeket leellenőriztetni.
És hogyan tartják a pipát?
G.Á.: Bal kézben van a pipa vöröskőből készült feje. Ezt a követ catlinite-nek hívják, minden törzs ugyanott bányássza, ott nem is harcolnak egymással. Úgy tartják, hogy ebben az őseik vére és húsa van, akiket a nagy özönvíz összepréselt, amikor elpusztította őket. Elsőre nevetünk ezen, de ha belegondolunk, egy csomó kőben régi élőlények vázai vannak. Olyan igazság van ezekben a történetekben, amit a tudomány is igazol.
Szóval ezt a követ szentnek tartották, ebből van a fej, ami mindig bal kézben van. A pipaszár pedig a jobb kézben, így tartják szívás közben is. A füstöt először az ég felé fújják, a négy égtáj felé, ezzel jelölik ki térben és időben a pontot, ahol összegyűlnek. A pipaszertartás lényege, hogy itt vagyunk együtt ezen a ponton, és amiről beszélünk, az a füsttel feljut az egekbe. Ha meg egymásnak átadják, azt jelenti, hogy barátként ülnek.
Érdekes, hogy azt mondod, hogy a történeteik alapját a tudomány is bizonyítja. A filmrészletben is keveredett a mondavilággal a tudomány, a teremtéskor a sejteket, molekulákat is mutatjátok. Ez a két dolog szépen él együtt a filmben. De kanyarodjunk vissza az indiánokhoz. A képi világ mellett a film hangzása is nagyon gazdagnak tűnik.
G.Á.: Ha valaki animációs filmet készít és képekkel tervez, akkor a hangot ugyanúgy be kell hozni párhuzamosan már az elején. Sokan ódzkodnak ettől, mert rajzban magabiztosak, de hangban kevésbé. Amikor a mezőn dolgoztunk, beraktam egy internetről letöltött háttérhangot, amiben zümmögnek a bogarak, és egyből le is rajzoltam a bogarakat. Szóval a hang és a kép egymást segítik.
Az indián rítusoknak fontos része a zene. A dalbetéteket hogyan választottad ki?
G.Á.: Elég sok zenét ismertem, harminc éve járok indián táborba. Vannak az autentikus dalok, amikor egy dobot vernek egy adott szabályrendszer szerint. És persze nagyon sok diszkósított nyál van, furulya visszhanggal, meg ilyesmik. Olyat kerestem, ami kortárs zene, de azért autentikus, és nem megy el giccsbe. A teremtés-jelenet alatt az Ulali nevű nőegyüttes szól. Vannak továbbá a filmben indián körtáncdalok, és egy indián nő, aki egy szál gitáron játszik. Ez a dal hangszerelésében és dallamvilágában teljesen modern, de témájában nem. Abból a szempontból nem autentikus, hogy az indiánoknak nem volt gitárjuk, de nem lehetett mindent dobbal megoldani, és próbáltam tágabban meríteni a zenék közül.
A kortárs hanzgásvilágtól azt reméled, hogy könnyebb lesz megszólítani a nézőket?
G.Á.: Nincsenek ilyen tudatos döntések. Vagy a saját utamon megyek, vagy inkább nem csinálom, mert akkor elveszek abban, hogy mindenkinek megfeleljek. A filmben például vannak cicik. Az indiánoknál a pucérság, a testiség nem volt ügy, természeti népeknél ez nem probléma. Az eredeti indián történetben a Kojot nagyon kanos, ezen sokat finomítottunk, de teljes tévút lenne azon aggódni, hogy a cici miatt hogyan lesz vetíthető a mozikban, vagy hogy emiatt visszautasítják-e majd a tévécsatornák.
Milyen különbségeket látsz az indiánok nőképében a zsidó-keresztény kultúrkör nőképéhez képest?
G.Á.: A síksági vadászó indián is egy patriarchális társadalom, ha így nézzük, de azért más. A nőé volt a sátor, és ha kirakta a férfi dolgait a sátor elé, akkor a férfi oda nem mehetett be többet. A nőé volt a sátor, és minden azon belül az ő fennhatósága alá tartozott, a férfiaknak a vadászat meg a harc volt a dolguk. A nők nagyon sokat dolgoztak: rőzsegyűjtés, állatbőrök kikészítése, és ehhez hasonlók. A főnökök általában férfiak voltak, viszont szent emberek nők is lehettek. Azt sem tiltották, hogy ha szeretne, akkor egy nő is lehessen harcos. Voltak köztük melegek is, vagy legalábbis az, amit ma melegnek mondanánk, ők úgy hívták, hogy winkte. Főleg férfiak voltak, akik nőként szerettek volna élni, nekik varázserőt tulajdonítottak. Ezt is minden további nélkül lehetett. Annyi volt megszabva, hogy négy lehetett egy törzsben mindenből. A négyes a szent számuk.
A nők, amikor menstruáltak, négy napra elköltöztek egy holdsátorba – ez is négy. El kellett vonulniuk, de nem azért, mert tisztátalanoknak tartották őket. Azt gondolták, hogy ilyenkor minden energiát magukba szívnak, és ha hozzányúlnak egy fegyverhez, egy varázspajzshoz vagy például egy szent tárgyhoz, akkor ezekből kiszívják az erőt. Egyébként voltam naptáncon Amerikában, az volt a feladatom, hogy a női sátorba én hordtam a kaját. Ők nem jöhettek ki onnan, és ha bármi kellett, akkor én szaladgáltam a női sátor és a többiek között.
Ha egy férfi feleségének a lánytestvére megözvegyült, a férfi köteles volt befogadni azt a lányt a sátorba és eltartani. Ez egy jól kiépült szociális háló: sűrűn hullottak a férfiak, és így oldották meg, hogy a nő ne maradjon védelmező meg vadász nélkül. De szerelmi életet is kellett éljenek, mert azt alapvető szolgáltatásnak vették. Magyarul onnantól a férfinak több felesége lett.
Ezek a szabályok talán a közösségek mérete miatt is működtek olyan jól.
G.Á.: Egy ilyen nomád népnél úgy voltak vele, ha valakinek nem tetszett valami, akkor átment a másik csapathoz. A főnök se tudott uralkodni az embereken, mert akinek nem tetszett, az egyszerűen ellovagolt a másik irányba. A letelepedett társadalmakon könnyebb uralkodni, mert ott van a föld, amit birtokolsz, ahol laksz. Az indiánoknál csak abból lehetett főnök, akit tényleg követtek.
Ahogy a nőkép, az istenkép is nagyon eltér az ószövetségi teremtéstörténetben ábrázolt Istentől.
G.Á.: A Nagy Titokzatos az, amit nem lehet ábrázolni, ami mindenben benne van. Mint a Szentlélek, vagy a buddhistáknál a Tao. Ami mindenütt jelen van, de nem lehet névvel illetni. Ez volt az eredeti istenkép. Azt mondták, hogy a látomáskereséseken a Nagy Titokzatosnak csak bizonyos aspektusait láthatod, nem tárgyiasítható. A Teremtő öreg (a film egyik szereplője - a szerk.) egy kultúrhérosz, ő is csak sugallatokat kap, és végrehajt egy feladatot. A Kojot maga is teremtő a filmben, de ők mind a Nagy Titokzatos alatt állnak, aki nem antropomorf. Ezért is jó kifejezés szerintem a Nagy Titokzatos. És az öregember nem is olyan biztos a dolgában, mint a bibliai teremtéstörténet szereplői, akik megmondják, hogy mi van, aztán az lesz. Az öreg mindig a kacsát kérdezi, aztán teremt valamit vagy korrigál. Az indiánoknál ez egy dinamikusabb folyamat.
Korábbi interjúkban elmondtad, hogy gyerekkorod óta érdekel téged ez a világ. Olvastál Karl Mayt, néztél Gojko Mitić filmeket. Később pedig megismerted az ősi indiántörténeteket, az indiánok történeteit saját magukról. Mi volt az a különbség, ami leginkább szemet szúrt?
G.Á.: A Karl May-féle történetekben nagyon erős a romantikus projekció, a nemes vadember mítosza. Sok eleme igaz, csak nem az indiánok voltak nemesebbek. Az életmódjuk miatt tűnhettek nemesebbnek, de amikor ez megbomlott, száz év leforgása alatt ők is megrontódtak. Ugyanúgy elárulták és hátbaszúrták egymást, amikor felbomlott a régi rend.
Volt például egy szokásuk, hogy az esküvőn mindent elajándékozott az a férfi és az a nő, akik összeházasodtak. Csak a ruhájuk maradt rajtuk. Ahhoz, hogy együtt belépjenek egy új életszakaszba, mindent hátra kellett hagyniuk. Ezzel azt is kizárták, hogy az egyik a vagyonáért megy a másikhoz. Aztán mindenkitől kaptak különféle dolgokat, hogy életben maradjanak. A tárgyakhoz való kötődésük alapvetően sokkal lazább volt.
Vagy például amikor a fiú elejtette az első bölényt, akkor abból mindenkit meg kellett vendégeljen, ő viszont nem ehetett belőle. Nagyon jó szokásaik voltak, amiket a mostoha körülmények, meg a közösségi szellem hívott életre, ettől volt bennük egy tartás. Nem lehetett sumákolni, ott élt maximum száz ember egy törzsben, és ha te ott elkezdtél szemétkedni, akkor azt egy pillanat alatt mindenki megtudta. A lényeg, hogy szerintem a körülményeik miatt lettek olyanok, amit esetleg csodáltak bennük ezek az írók.
A nyári indiántáborban tartjátok ezeket a szokásokat?
G.Á.: Mivel most már a szertartások minden részletét pontosan ismerjük, még a dalok szövegét, dallamát is, ezért most már autentikusnak tekinthetjük a tábort. A sátrat magam varrtam, az összes ruhámat is, nincsen műanyag, nincsen hálózsák, se telefon, se zseblámpa. Próbálunk úgy élni, mint ők egykor. Ezen belül pedig vannak szertartások, mint például az izzasztó kunyhó szertartás vagy a naptánc, és van harci játék. De a legfontosabb, hogy két hétig kint élsz az erdőben, a jelenben, nincs kütyü, nincs újság. Már önmagában az, hogy nincs minden tele felirattal, hogy az agyadat nem stimulálja tudat alatt folyamatosan valami, nagy élmény. Az indián játék egy keret hozzá.
Mit gondolsz a kortárs környezetvédelmi mozgalmakról? Melyik iránya áll hozzád legközelebb?
G.Á.: Az indián mozgalmak és a klímaaktivisták Amerikában eléggé összefogtak. De nincs is más választásuk. Ez a fogyasztói szemlélet egész egyszerűen nem működik.
Amikor írtuk a forgatókönyvet, volt egy folyamatos konzultáció a Filmintézettel, akik a pénzt adták, ők mondták, hogy kellene egy kerettörténet, amitől én ódzkodtam egy ideig. De abban igazuk van, hogy aki bemegy a moziba, és semmit nem tud az indiánokról, annak ez hirtelen nagyon mély víz. Hogy az egész ne egy folklór maszlag legyen, hanem egy kicsit általánosabb üzenetet fogalmazzon meg, ahhoz kell egy kerettörténet.
Arra gondoltam, hogy ha már kerettörténet, akkor vállaljuk föl, hogy igen, ilyen konfliktusok – mint például a #NoDAPL, azaz a Dakota Access Pipeline néven futó, az olajvezetékek indián területen történő építésével szembeni mozgalom – még mindig vannak. Ami a teremtéssel elkezdődött, az most veszélyben van. Ez nem egy lezárult történet. A film beleringat, hogy milyen szép a teremtés, aztán megmutatja, hogy ezt most tönkre fogjuk tenni.
Érzel felelősséget azzal kapcsolatban, hogy a film egyfajta értékrendet közvetítsen a környezeti válsággal kapcsolatban? Vajon ez a stílus megfoghatja a fiatalokat, akik a leginkább részt vesznek ezekben a mozgalmakban?
G.Á.: Persze, mindenképpen szeretném, ha fiatalok néznék. Hogy ők mit szeretnek, nem tudom. Az anime az nagyon tarol, a kislányomon is látom, azt nem lehet letaszítani. A nyolcéves lányom, meg a hároméves fiam megnézték a filmet többször is, és ők élvezték. Rengeteg állat van benne, úgyhogy kicsiknek is élvezhető.
Temple Réka: Annyit tennék hozzá, hogy nekem a tizennyolc, huszonegy éves gyerekeim és a barátaik egy pár részletet láttak. Őket nagyon komolyan érinti a klímaszorongás, nagyon fontosnak tartják ezt a témát. Ez a korosztály kritikus, nem azért érdeklődnek, mert a mama rajzfilmet gyárt, hanem épp ellenkezőleg. Greta Thunberg korosztálya nagyon a bőrén érzi az egészet.
Amikor a filmben majd jön a fehér ember, amit ugye egészen új perspektívából mutatunk meg, az olyan lesz, mint egy hasbarúgás. Szerintem tényleg úgy áll fel az ember a moziszékből, hogy gyorsan kellene tenni valamit. A film megmutatja a teremtés szépségét, de azt a veszélyt is, hogy ezt elveszíthetjük. Remélhetőleg még van idő tenni valamit.
Temple Réka, producer / fotó: Tóth Gábor/Vasárnap.hu
A vetítést megelőző beszélgetésen azt mondtátok, százhúsz ember dolgozik a filmen. Hogy lehet ennyi embert koordinálni?
T.R.: Ez mindig változik, a fejlesztési folyamatban csak Áron vett részt, aztán Áron, Géza (Bereményi Géza – a szerk.) és én. Rengeteg fázison végigmentünk. Ebben a filmben nem a hagyományos rajzanimációs folyamatokat követjük, hanem megpróbáltunk nagyon rugalmasan hozzáállni.
Sokkal nagyobb szabadságot hagytunk bizonyos munkafázisokban, és ez nem leterhelte az embereket, hanem ellenkezőleg. Egészen különleges szakmai energiák szabadultak föl, és ez nekünk is egy újdonság volt, nem tudtuk hogy sül majd el. Most a film végén tartunk, a száz percnyi játékidőből kilencvenhat készen van.
Olyan apróságokat adnak hozzá a legjobb alkotóink, amik nem voltak benne Áron fejében sem. Itt minden munkafázis hozzátesz az előzőhöz. Pont tegnap láttunk egy jelenetet, amelyben egy lány egy nagyon egyszerű tárgyat ad át egy másik karakternek. A lánynak a mozdulat közben előre esik egy tincs a hajából, és azt visszasimítja. Ez nem volt megírva sehol sem, ezt valaki pluszban beletette.
G.Á.: Én is dolgoztam animációs stúdióban animátorként. Ha mindent baromira előírnak –, már pedig a nagy produkciókban kénytelenek, hogy egységes legyen a minőség –, akkor ugyan minden figura minden nézete halálpontosan megvan, de neked leszűkül a mozgástered. Nem követhetsz el nagy hibát, a minőség meglesz, viszont nem raksz bele pluszt. Félsz is kockáztatni, mert azt mondják, hogy nagyon jó, hogy ilyen kreatív vagy, csak nem ezt vártuk. Ez nálunk nem így működött. Rizikó, ha az alkotók inspirálódnak, és nem mindenki képes erre, volt aki azt mondta, hogy neki ez nem megy.
T.R.: Csak az csinálja, akiben megvan az a türelem, hogy nem holnap lesz eredmény. Hosszú évekig fenn kell tartani a lángot. Így váltunk egy nagyon szoros alkotói közösséggé. Most vagyunk abban a munkafázisban, hogy egyre kevesebben fogunk rajta dolgozni, a végén megint egyedül Áron, egy vágóval meg egy fényelővel. Van tehát egy íve az egész munkafolyamatnak.
G.Á.: Mint a kalap a kishercegnél, amiben benne van az óriáskígyó.
A forgatókönyvet Bereményi Gézával írtátok. Ő mikor kapcsolódott be az alkotófolyamatba?
G.Á.: Úgy emlékszem, hogy ő azután szállt be, hogy megtaláltam ezt a teremtéstörténetet, meg két másik indián legendát, és Rékával eljutottunk oda, hogy kéne egy forgatókönyv. Pályáztunk, kaptunk két millió forintot, és tudtam, hogy én ezt nem tudom megírni. Gondolkoztunk, hogy kihez forduljunk, én a Gézát ismertem, dolgoztam vele színházban.
T.R.: Hetekig húzódott, hogy ki legyen a forgatókönyvíró, mindenféle nevek előkerültek. Aztán egy éjszaka bevillant nekem: Cseh Tamás, indiánok, forgatókönyvíró, hát Bereményi Gézának kell lennie, én amúgy is leborulok a munkái előtt, bár ekkor még nem ismertem személyesen. Aztán bementem Áronhoz, aki úgy fogadott, hogy ő kitalálta, hogy Bereményi Géza legyen a forgatókönyvíró, és nem hittem el, hogy ez történik.
G.Á.: Jól alakult. Féltem tőle, hogy mi lesz, ha átveszi az irányítást, azért az emberben van egy ilyen érzés, hogy ez az én szívem csücske. De nagyon jó fej volt, mondta, hogy mondjam mit akarok, ő pedig segít. Úgy dolgozott, amit korábban még sosem láttam, mintha egy tésztát nyújtanának. Mindig kérdeztem, hogy mi lesz a vége, miből mi alakul, ő meg mindig nyugtatott, hogy kezdjük el az elején, mindig egy kicsit fűzzük tovább, és tökéletesen összejött. Ő a karakterekből indult ki, hogy ebben a helyzetben, ha az öreg és a Kojot találkoznak, hogy reagálnának. A végét pedig majd kidobja a dolog menete. Ez teljesen működött, így mentünk végig.
T.R.: Ettől lett hiteles, az emberi történetek is attól alakulnak, hogy ki milyen, milyen interakciókba kerülünk egymással, mi jön ki a kapcsolatokból.
G.Á.: Dolgoztam olyan írókkal, akik profik voltak, és mindenféle kurzusokat tartanak. Nekik volt egy szerszámoskészletük, amit kinyitottak, és akkor az mondták, hogy itt az érzelmi kötődést kéne érzékeltetni, akkor adjon át neki egy nyakláncot, amit majd megmutatunk a filmben, tudod ezek a panelek. Működnek, csak nem alkotnak szerves egészet. Gézával mélyebbre ástunk, miközben dolgoztunk, és nem előre legyártott panelekkel építkeztünk. Tanultam én is a szabályokat, de ezek mankók, és ha az embernek van miből meríteni, akkor ezeket el lehet hagyni. Rajzfilmben amúgy is varázslat van, annyi minden adódik, bármit meg lehet csinálni – azt is próbáltam elkerülni, hogy sematikus legyen. Jó volt Gézával dolgozni.
Ezek szerint sem az animét sem a Disneyt nem szereted. Milyen alkotók inspirálnak?
G.Á.: A Disneyre személyesen haragszom, az animékkal nincs bajom, csak nagy divat. Anime a Mijazaki (Mijazaki Hajao – a szerk.) is, és őt nagyon szeretem. A Chihiro Szellemországban van a lány karakter, aki hihetetlenül erős. Közben látom a tendenciát, a Frozentől kezdve mindenben, hogy vannak az erős lányok, mert ez az igény, az elvárás, mert most ez van a levegőben, amivel semmi baj sincs, csak a legtöbbször a női karaktereket beteszik egy férfi szerepbe, és érzem, hogy mérnökök csinálják. Legyen a lány az erős, az jobban eladható, de ez kamu, nem igazi.
A Chihiróban a főszereplő csaj, nő, lány, a karaktere gyönyörűen meg van csinálva. Mijazaki nem figyel arra, hogy gyerekeknek szól a film vagy sem. A vadon hercegnőjében simán szétlövi az egyik szamurájnak a fejét. A Disneynél nagyon óvatosak, hogy nehogy a gyereknek valami traumája legyen. Kell legyen egy vízió, aztán majd megtalálja a közönségét.
Említetted a vetítésen, hogy szeretnétek a filmet Amerikában bemutatni, van is ugye egy indián szakértő, akiről már beszéltünk. Van benned félelem azt illetően, hogyan viszonyulnak majd ahhoz ott, hogy egy magyar csinált filmet róluk? Mit gondolsz a kulturális kisajátítása körüli közbeszédről?
G.Á.: Baromságnak tartom, pontosabban túllengett valami inga. Értem az okokat is, de a szándékon múlik minden. Az indiánok úgy gondolkodnak, hogy megnézzük ezt az embert magunknak, és utána alkotunk véleményt. Ha látják a filmet, meg fogják tudni ítélni, hogy milyen szándékkal készült. Másképp állna a helyzet, ha a Disney csinálná a filmet, és az első hétvégén büszkén hirdetnék, hogy kétszáz milliót kerestek rajta. Érteni fogják a szándékom, mert nyakig benne vagyok. A reakció olyasmi lesz, mint lenne, ha Magyarországon egy japán csinálna egy betyárfilmet. Lenne, aki azt mondaná, de jó, mások meg, hogy jézusom.
Eddig két indiánnal nézettük meg, és nekik tetszett. Egyikük Chris Eyre, a Smoke Signals rendezője volt, ő csak annyit hangsúlyozott, hogy legyen pánindián, és ne egy törzs, mert úgy tapasztalta, hogy mindig a sziúkat favorizálják, ő meg cheyenne. Megpróbáltuk úgy alakítani a történetet, hogy minden törzset keverünk. Ennek is megvan a veszélye, ebbe is bele lehet kötni, de szerintem szeretni fogják. Egész Európában, például Németországban is nagyon nagy kultusza van az indiánoknak. A tengerentúlon változik inkább a hangulat, a szóhasználat monitorozásától kezdve a szobordöntögetésig minden van, az immunreakció túl erős, és ettől egyfajta feszültséget érzek. Van bennem egy kis félsz, hogy ebben a közegben hogy fog hatni a film.
A film itthon magyar nyelvű lesz, külföldre is a magyar verziót külditek?
G.Á.: Réka éppen az amerikai szinkronon dolgozik.
T.R.: Mindenképpen azt szeretném, hogy ne magyarul menjen a fesztiválokra, hogy ne kelljen feliratot olvasni; az ember minden idegszálával a filmre tudjon koncentrálni.
G.Á.: Ha indián színészekkel meg tudnánk csinálni, az a legitimációját is meg tudná erősíteni a filmnek. Ha mondjuk Graham Greene (a Farkasokkal táncoló Oscar-díjas színésze - a szerk.) az egyik hang, akkor az sokat emel a filmen. Ha a közönség bizonytalankodik, akkor sokat számítana egy-két indián színész, akik a nevüket adták a produkcióhoz.
