Az elmúlt egy-két nap kínálata nem okozott különösebb csalódást, de igazi áttörést sem hozott, se Pedro Almodóvar, se Quentin Tarantino, de még Park Chan-wook, de Haneke kegyetlen precízsége sem feltétlenül érte el mindenkinél a kívánt hatást. Az osztrák rendezőt kivéve, mindegyikük a könnyedebb szórakoztatás irányába ment el és ennek köszönhetően, ha röviden össze akarnánk foglalni, a filmjeik kellemes – de katarzis nélküli -- kikapcsolódást nyújtanak.
 |
| A közönség mindenképpen vevő volt |
Pedro Almodóvar Félbemaradt ölelések (Los Abrazos Rotos) című filmje egy vak íróról szól, aki saját bevallása szerint már csak az élet örömeinek el (értsd, ez esetben egy fiatal szőke szépségnek, aki aznap reggel átkísérte az úton). Mateo Blanco-nak (Luís Homar) hívják, de inkább csak írói álnevét a Harry Cain-t használja és éppen egy elhuny üzletemberről, Ernesto Martelről és homoszexualitása miatt kitagadott fiáról készül regényt írni. Aztán beállít hozzá egy fiatalember, aki tizennégy éve már készített egy dokumentumfilmet az éppen a saját regényét megfilmesítő Cain-ről és jó pénzt ajánl az írónak, hogy együtt dolgozzanak egy újabb filmes projekten. Ennek kapcsán elevenednek meg a múlt eseményei és egy szerelem története, amelynek középpontjában az író és a nemrégiben elhunyt gazdag üzletember, Martel kitartottja, Lena (Penélope Cruz) állt. Fény derül arra miként is vesztette el az író a szeme világát és mi történt a színésznői ambíciókat dédelgető Lenával. Van itt beteges féltékenység, szenvedély, filmes utalás és forgatás is bőven, miközben egyre másra kerülnek elő a „csontvázak a szekrényből”, amitől meglehetősen szövevényes és szerteágazó lesz a történet, eltolva a súlypontot a központban álló szerelmi háromszögről. Nem igazán tragikus, nem is túlzottan komikus és eléggé hosszú a film, amire azért közönség mindenképpen vevő volt.
Ha a reggel fél kilenckor kezdődő sajtóvetítésre már egy órával hamarabb tódulnak fel az emberek a még csak alig-alig ébredező város fesztiválpalotájának vörös szőnyegén, akkor annak nem lehet más oka, mint Quentin Tarantino. A Becstelen brigantyk ( Inglorious Basterds ) méltán nevezhető a fesztivál egyik leginkább várt versenyfilmjének. Sokan viszont féltek tőle, hogy hatalmas bukás lesz a két és fél órás történelmi akciófilm. Tarantino azonban megoldotta a számára szokatlan feladatot.
 |
| Megoldotta a számára szokatlan feladatot |
A történet 1941-ben indul a német megszállás alatt álló Franciaországban, egy SS tiszt, Hans Landa (Christoph Waltz) egy parasztgazda majorságában kutat bujkáló zsidók után. A gazda idővel megtörik Landa lelki terrorja alatt (ez azért meglepő, mert a tortúra jóformán csak üres fecsegés, a la Tarantino) és feladja a családot, amelynek egyik tagja, Shosanna Dreyfus (Melanie Laurent) mégiscsak megmenekül és mozitulajdonosként kezd új életet Párizsban. Itt ismerkedik meg egy fiatal német tiszttel (Daniel Brühl), aki az ő dicsőséges tetteiről készült filmnek ezt a mozit nézi ki bemutatóhelyül. Eközben kiderül, hogy nem csak Shosanna készül bosszút állni a Harmadik Birodalmon, de az amerikai zsidókból toborzott külön alakulat is Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) vezetésével.
A szövevényes cselekmény látványos leszámoláshoz vezet, aminek történelmi hitelességét nem érdemes firtatni, a lényeg, hogy szépen fényképezett erőszakfinálé, ami jól illik a film hangulatához és a nyitómondathoz „Egyszer volt, hol nem volt, valahol a németek által megszállt Franciaországban.” Minek köszönhetően még csak fel sem merül bennünk, hogy bizonyos történelmi tények elferdítése miatt kérdőre vonjuk Tarantinót, aki azért, becsületére legyen mondva, ha a történelmet nem is, de a háború előtti és alatti német, illetve francia filmművészetet igencsak jól ismeri, és ezt a tudást lépten-nyomon fitogtatja is.
 |
| Egyszer volt, hol nem volt |
Míg tavaly és tavalyelőtt inkább az amerikai produkciók voltak túlnyomó többségben a Croisette-en, addig idén az európai és ázsiai filmek vannak többségben. Park Chan-wook, aki tíz évig dédelgetett álmát mutatta meg a cannes-i közönségnek. A Szomjúság (Bak-jwi) kétségtelenül ambiciózus alkotás a rendezőtől már megszokott csavarokkal, morális dilemmával és nem kevés, inkább undort, semmint félelmet keltő jelenettel. Az ázsiai extrém filmek kedvelői nem csalódhatnak a köztiszteletben álló pap (Song Kang-ho) történetében, aki Afrikába utazik, hogy egy különös orvosi kísérletnek vesse alá magát. Vírussal fertőzik meg és szemtanúi lehetünk, amint a kór eluralkodik a szervezetén, de egy vérátömlesztésnek köszönhetően mégiscsak felgyógyul és az ötszáz kísérleti alany közül ő lesz az egyetlen túlélő. Csodás felgyógyulásának hamarosan híre megy, annál is inkább, mert elterjed, hogy gyógyítani is képes.
Arról viszont sejtése sincs az embereknek, hogy mindezek különös mellékhatása, hogy a pap vámpírrá változott. Így kerül kapcsolatba egy családdal, akik arra kérik, segítsen beteg és fogyatékos fiúkon. Itt ismerkedik meg a sanyarú sorsú Tae-ju-val (Kim Ok-vin), akibe beleszeret. Tae-ju hamarosan rájön a szerzetes titkára és ő is vámpírrá változik, ő azonban nem képes megfékezni vérszomját és gátlástalanul öl. A papot állandó lelkifurdalás gyötri ezért, míg végül radikális lépésre szánja el magát, így ér tragikus véget a vérszívó Bonnie és Clyde kalandja.
 |
| Ahogy azt Hanekétől megszokhattuk |
Ha van film, ami az első percben torkon ragad és az utolsóig nem enged a szorításból, az Michael Haneke Fehér szalja (Das Weisse Band). Haneke fekete-fehérben rekonstruálja az 1913-14-es évek észak- németországi protestáns közösségét. A mesélő, a helyi iskola tanára eleveníti fel a furcsa „baleseteket”, amelyek még véletlenül sem tűnnek balesetnek. Valaki, mintha szándékosan büntetne ártatlanokat, legalább olyan kegyetlenséggel, ahogy a közösség felnőtt tagjai büntetik gyermekeiket a legapróbb vétségekért is, akik erre sajátos módon reagálnak. A kegyetlenségek egy része zárt ajtók mögött zajlik, de ettől, ahogy azt Hanekétől megszokhattuk, ha lehet, még sokkal inkább nyomasztó a film. Az erőszak és a kegyetlen szigor csak még több erőszakot és ellenállást szül a felnövekvő generáció tagjai közt. A címbeli fehér szalag is a fegyelmezés eszköze, amelyet némelyik gyerek azért kell büntetésből viselnie, hogy az ártatlanságra és a jóságra emlékeztesse őket.
